Téli utazás

A hó már órák óta hullott, és puha takaróként beburkolta Stockholmot.

Az asszony örült neki, hogy így van, ezért gyorsan bejelentkezett a szállodába, hogy minél hamarabb elindulhasson sétálni.

Akkor is hullott a hó…

December huszonhetedike volt, amikor maga mögött hagyta az otthonát, és elutazott a svéd fővárosba.

A szobáját a Victory Hotelben már régen lefoglalta: ugyanazt, amiben akkor megszállt.

Akkor…

Tíz hosszú évvel korábban…

*

A társaság kissé fáradtan, de jókedvűen ért a hotelbe. Egész nap gyárat látogattak, és tárgyaláson ültek, így alig várták már, hogy este kikapcsolódhassanak. A hatfős csapat hivatalos úton járt Stockholmban, és bár túl sok idejük nem volt a lazításra, mégis élvezték az egészet. Jó hangulat uralkodott közöttük: olyan volt, mintha csak egy baráti társaság utazott volna el. A hivatalos programokon komolyak és felelősségteljesek voltak, ám a szabadidejüket nevetéssel, egymás ugratásával töltötték.

A fiatal nő csodálkozott is, hogy a szigorúnak ismert idősebb főnökök ennyire bohémek tudnak lenni, de örült, hogy őt sem hagyták ki a mókából.

Sem őt, sem a másik fiatalt: egy mérnököt, aki egyben a csoport tolmácsa is volt.

Ők ketten látásból korábban is ismerték egymást, de más-más területen dolgoztak, így igazából még munkakapcsolat sem volt közöttük.

Az út során azonban a fiatalok hamar egymás mellé szegődtek, és azonnal megtalálták a közös hangot.

Függetlenek voltak, senkinek nem tartoztak elszámolással, a levegő pedig úgy izzott közöttük szinte az első pillanattól, hogy a többieknek kétsége sem lehetett a vonzalmuk felől.

Egymás mellett ültek minden megbeszélésen.

Egymás szemébe néztek minden étkezés alatt.

Mégsem történt közöttük semmi egészen az utolsó estéig.

A hó hatalmas pelyhekben hullott, amikor a társaság a búcsúvacsora után az étteremből a szálloda felé sétált. Vidámak voltak és jókedvűek, és mindannyian egyetértettek abban, hogy szívesen meghosszabbítanák a svéd fővárosban való tartózkodást.

A fiatal nő a férfiba karolva ment, és gondolatban újra átélte az elmúlt napok történéseit.

Elképzelte, mit tenne másként, ha ez az első közös estéjük lenne…

A szállodában a csapat beült a bárba egy búcsúitalra, aztán jó éjszakát kívántak egymásnak, és ki-ki elvonult a maga szobájába.

A fiatal férfi az ajtóig kísérte a nőt, aztán apró csókot lehelt az ajkára, és elindult a saját hálóhelye felé.

Ám a sors úgy rendelte, hogy a hajnal egymás karjában találja őket…

Nem tudták, és nem is akarták titkolni, hogy ők immár összetartoznak.

Az egy évvel későbbi esküvőjükön a stockholmi társaság minden tagja ott volt. Vidám nevetés közepette idézték fel az együtt töltött pár napot, és az „öregek” magabiztosan állították, hogy ők már oda úton, a repülőn tudták, mi lesz az utazás végkifejlete…

*

Azóta eltelt tíz év.

És ők ketten néhány hónappal ezelőtt elváltak.

Pedig boldogok voltak együtt – az asszony legalábbis úgy hitte.

Arra, hogy a kapcsolatukból a férjének valami hiányzik, akkor jött rá, amikor kiderült: a párjának viszonya van egy fiatal lánnyal.

Az asszony összeomlott, és azonnal elindította a válópert.

A férje pedig nem tiltakozott, és nem tett semmit azért, hogy a kapcsolatuk rendeződjön. Sőt, azonnal elköltözött a közös lakásból.

Ő eleinte reménykedett, hogy a férfi megkeresi őt, és a bocsánatát kéri, erre azonban nem került sor.

Miután ez tudatosodott benne, az asszony elkezdte önmagát hibáztatni a történtekért, és végül depressziós lett.

Ha nincsen a családja, nincsenek a barátai, talán végzetes lépésre szánja el magát…

De a szerettei törődtek vele, vigyáztak rá, így ha lassan is, de sikerült visszanyernie az önbecsülését.

Már nem akarta visszakapni a férjét.

Már nem vágyott rá, hogy újra vele lehessen.

A szívében és a lelkében elengedte őt.

De ahhoz, hogy végérvényesen sikerüljön elszakadnia tőle, el kellett utaznia Svédországba is.

Oda, ahol minden elkezdődött.

Azt akarta, hogy ott is fejeződjön be életének ez a szakasza…

A hó már órák óta hullott, és puha takaróként beburkolta Stockholmot.

Az asszony örült neki, hogy így van, és mielőtt a sétát követően belépett volna a szállodába, az ég felé emelte az arcát. Úgy érezte, mintha egy hatalmas szikla gördült volna le a szívéről.

Vége.

Végre vége.

Megszabadult immár a bánattól, megszabadult a fájdalomtól.

Megszabadult az emlékektől.

Megszabadult a múlttól.

Tudta, hogy ezután már nem önmarcangolással fognak telni a napjai.

A hatalmas hópelyhek csiklandozták az asszony orrát, ő pedig elmosolyodott.

Pár nap múlva a világ számára egy új év kezdődik.

Neki pedig immár egy új élet…

Decemberi mese

A kislány már mélyen aludt, amikor édesanyja lekapcsolta a villanyt, és kiosont a gyerekszobából. Halkan csukta be maga mögött az ajtót, nehogy a gyerek felébredjen.

Fáradtan belerogyott a fotelba, és bekapcsolta a TV-t, hogy ne érezze magát nagyon egyedül. A műsor nem érdekelte, nem kötötték le sem a hírműsorok, sem a hollywoodi remekek; csak ült, és bámulta a mozgó képeket.

Mióta egyedül nevelte a kislányát, vagyis három éve, szinte minden estét így töltött: magányosan, reményvesztetten. Minden öröme a gyerek volt, aki előtt sosem mutatta a boldogtalanságát, de amint a kicsit lefektette, és magára maradt, újra és újra rátört a kétségbeesés. Legszívesebben sírva fakadt volna, de úgy érezte, már minden könnye elfogyott. Hogy felvidítsa magát kissé, elővette a rajzot, amit a kislánya aznap délután készített a Jézuskának. Igaz, az ünnepig még bő egy hónap volt, de a gyerek biztosra akart menni, hogy a kérése időben eljut a címzetthez.

Mackó, babaház, mesekönyv…

Milyen kevés elég egy kisgyerek öröméhez!

És ő? Ő vajon mit kérne, ha lehetne?

Szomorkásan elmosolyodott a gondolatra, aztán lehunyta a szemét. Ha ő is kívánhatna, hát egy megértő, rendes, becsületes társat kérne magának, aki szereti őt és a gyereket is. Akivel megoszthatná minden örömét és bánatát.

Egy férfit, akivel boldog lehetne...

Az asszony lemondón sóhajtott, mert nem remélte, hogy a vágya valaha is valóra válhat.

*

Amikor beléptek a gyermekorvosi rendelő várójába, az asszony megnyugodva látta, hogy csak ketten várakoznak előttük. Leült, ölébe vette a náthás kislányát, és lágyan simogatta lázrózsás arcocskáját. A gyerek levert volt a betegségtől, az anyja szíve pedig majdnem megszakadt érte. Gyengéden ringatta, és halkan beszélt hozzá, amikor kinyílt a váró ajtaja, és új kis beteg érkezett az apjával.

A kislány ráismert a kisfiúra, mert gyenge hangon ráköszönt, amit a másik gyerek ugyanolyan bágyadtan viszonzott, majd letelepedett melléjük. A gyerekek, akik ugyanabba a csoportba jártak az óvodában, akadozva ugyan, de beszélgetni kezdtek.

A férfi, aki a kisfiút kísérte, udvariasan köszönt az asszonynak, és látva, hogy a gyerekeik ismerik egymást, be is mutatkozott. Kellemes, mély hangja volt, és csodálatos zöld színű szeme…

Nem sokkal később a kislányra került a sor a rendelőben. A doktornő antibiotikumot írt fel a kicsinek, és egy héttel későbbre visszarendelte ellenőrzésre.

Az előtérben már csak a kisfiú ült az apjával, arra várva, hogy bemehessenek. Amikor szólították őket, az asszony még a gyerekét öltöztette, így volt alkalmuk elbúcsúzni egymástól.

A nő, mialatt kézen fogva vezette a lányát, arra gondolt, hogy szívesen látná újra a férfit és a kisfiát…

*

Egy héttel később ropogó hóban igyekeztek a rendelő felé, az előírt ellenőrzésre.

Az asszony mosolyogva hallgatta folyamatosan csacsogó kislányát, akin szerencsére már nyoma sem volt a betegségnek. Gondolatai azonban a múltkor látott apuka körül forogtak. Vajon találkoznak megint? A kislányától azóta tudta már, hogy a kisfiúnak „nincsen anyukája”, elment, új életet kezdett ugyanúgy, ahogy annak idején az ő férje is. Bár nem szeretett másokat bírálni, azt az ismeretlen nőt mégis mélyen elítélte a tettéért. Az sem szép dolog, ha egy férfi hagyja el a családját, na de hogy egy anya menjen el a gyereke mellől?! El sem tudott képzelni semmiféle okot, amiért ő ezt megtette volna a lányával!

Míg ezen elmélkedett, odaértek a rendelőhöz, és kellemes érzés töltötte el, amikor meglátta a múltkori kisfiút és az apját a váróban. A felnőttek mosolyogva üdvözölték egymást, a gyerekek pedig azonnal élénk beszélgetésbe merültek.

Nem sokkal később a kisfiút szólították, aki aztán rövid idő múlva már jött is ki az orvostól, kezében a matricával, amit a doktornőtől kapott.

-Apu, ugye megvárjuk őket? Elmehetnénk együtt hógolyózni! – fordult hirtelen az apjához, aki meglepetésében meg sem tudott szólalni.

-Juj, Anyu, ugye megyünk? – A kislány boldogan tapsikolt, és reménykedve várta a választ.

-Nos, én… vagyis mi… szívesen – hebegte a nő zavartan.

-Örülnék – mosolygott rá a férfi kisfiúsan.

*

Karácsony napján az asszony izgatottan készült a vendégek fogadására. Míg az ételek sültek-főttek, ők ketten a kislányával feldíszítették a karácsonyfát. Mikor elkészültek, a kicsi átölelte az édesanyja derekát.

-Anyu, szerinted meghozza a Jézuska, amit szeretnék?

Hangjából olyan erős sóvárgás sütött, hogy az asszony majdnem elnevette magát.

-Egészen biztosan! Nagyon jó kislány voltál egész évben, úgyhogy a Jézuska tudja, hogy megérdemled az ajándékokat!

-Akkor jó! De mondd, Anyu – kérdezte egy pillanattal később a gyerek – te is kértél valamit a Jézuskától?

-Igen, kértem.

-Neked sem kell aggódnod, te is jó voltál egész évben, úgyhogy biztosan neked is meghozza a Jézuska, amit szeretnél!

-Remélem – felelte halkan a nő, és repeső szívvel gondolt a zöld szemű férfira, akit kisfiával együtt ünnepi vacsorára vártak…

In memoriam P.D.

Ismertem, de nem voltunk közeli barátnők.

Sokat beszélgettünk, mégsem tudtam róla mindent.

És most elment…

A gyerekeink osztálytársak voltak, így az iskolában gyakran összefutottunk. Néha elbeszélgettünk, néha csak köszöntünk egymásnak, aztán sietett egyikünk is, másikunk is a dolgára.

Eleinte – úgy látszott – rendben volt körülötte minden.

Egy iskolai rendezvény alkalmával beültünk egy sarokba, és nagyot beszélgettünk.

Akkor mesélt először a házasságában jelentkező nehézségekről.

Nem tudtam segíteni neki, csak azzal, hogy meghallgattam, és felajánlottam, szóljon, ha bármit is tehetek érte.

Ő pedig már ennek is örült.

És olyan hálás volt egy doboz játékért, amit a kisfiának küldtem, mintha egy egész boltot vettem volna neki…

Egy időben azonos élethelyzetbe kerültünk mindketten: a kapcsolatunk akkor vált szorosabbá.

Hol ő támogatott engem ötlettel, tanáccsal, hol én őt, így tartottuk egymásban a lelket.

És a naponkénti, órákig tartó telefonbeszélgetésekkel.

Aztán az élet elsodort minket, csak néha-néha hívtuk egymást, vagy találkoztunk az iskolánál, a gyerekeinkért menet.

Tudtam, hogy elvált, hogy egyedül küzdött a mindennapok nehézségeivel.

Anya és apa volt egy személyben.

Az utolsó találkozásunkat a véletlen szervezte meg.

Ő kifelé kanyarodott az iskolától, mi befelé.

Szerintünk nekünk volt elsőbbségünk, szerinte neki.

Vadul mutogattunk, és a kanyarban, letekert ablaknál akartunk érvényt szerezni az igazunknak.

Amikor megismertük egymást, elnevettük magunkat.

„Ne haragudjatok”, mondta „figyelmetlen voltam, csak nagyon sietek. De annyi minden mesélni valóm van! Felhívlak majd, jó?”

Bólintottam, még egyszer egymásra mosolyogtunk, és mentünk az utunkra.

Mindez talán két hónapja történt.

Ő pedig nem hívott.

És már nem is fog…

Vajon mit mesélt volna?

Már sosem tudom meg.

A hír, amit nemrég kaptam megdöbbentett, letaglózott – kiütött.

És magyarázatot adott arra, miért vártam hiába a hívására…

Kettőnk közül ő volt a fiatalabb.

Ő volt.

Ő.

Volt…

Eltitkolt gondolatok 2. - A nő

Nem tudom, mikor láttalak meg igazán.

Emlékszem, hogy összefutottunk néha a folyosón, de akkor még olyan voltál nekem, mint a többiek. Beszélgettünk, nevetgéltünk, de semmi több.
Ám egyszer valahogy másmilyen volt a mosolyod.
Olyan kedvesen kópés…

Azt hiszem, akkor kezdődött.

Attól kezdve igyekeztem mindig a szemed elé kerülni.
De te nem vettél észre.
Akkor még nem.

Ősz volt, csodásan sütött a nap, de kissé erős szél fújt.

Egy tárgyalásról jöttem vissza, amikor az irodaház előtt összetalálkoztam veled. Váltottunk egymással pár szót, és te valahogy olyan furcsán néztél rám.
Mintha tetszenék neked.

Utána sokáig nem láttuk egymást.

Én igazából még kerültelek is.
Mert megijedtem attól, amit a szemedben láttam…

A házasságomat már csak a megszokás tartja össze, nem is tudom, miért nem válunk el.

De rólad úgy hallottam, boldog vagy otthon. És ott vannak a gyerekeid is.

Mi lenne, ha egymásba gabalyodnánk?

Nekem egy futó viszony nem elég! Én boldogságot akarok, gyengédséget, törődést, és szerelmet – de nem pusztán egy-egy délután…
Tőled viszont nem várhatnék többet.
És ha mégis? Ha megszeretnél, és fel akarnál rúgni miattam mindent?

Tudom, túlságosan előreszaladtam…

De mi, nők, már csak ilyenek vagyunk: minden férfiban, aki egy csöppet is tetszik, a majdani gyerekeink apját látjuk.
Én is elképzeltelek téged, ahogy…

Éppen ezért félek tőled, mert ilyen hatással vagy rám.

Ha nem lenne családod, egy pillanatig sem haboznék, akkor mindent elkövetnék, hogy átölelj, hogy megcsókolj, hogy szeress engem…

De ez a való élet, itt nem mindig válnak valóra a vágyak.

Talán jobb is így.
Ki tudja?
Én nem.
Olyan zavaros minden…

De egy dolgot eldöntöttem.

Nem foglak keresni, és igyekszem kissé hűvösebben viselkedni veled ezután, ha véletlenül találkozunk.
Hogy megkönnyítsem a dolgod.
Mert azt hiszem, te is megpróbálsz küzdeni ellenem.
És tudom, hogy erős vagy…

Rábízom magam a sorsra.

Rád bízom magam.

Legyen, aminek lennie kell…

 

 

 

 

 

Eltitkolt gondolatok 1. – A férfi

Igazából azt sem tudom, hogy szólítsalak meg.

Drága szerelmem? Ez nem jó, hiszen nem vagyok szerelmes beléd.

Kedvesem? Ez sem valós, mert nem vagy a szeretőm.

Fogalmam sincs, kim vagy nekem. Fogalmam sincs, mit érzek irántad.

Vonz a mosolyod, a huncut pillantásod, és szívesen átölelnélek, de…

De nekem családom van! Gyerekeim, akiknek szüksége van rám! És egy csodálatos feleségem, akit szeretek, és akivel nagyon boldogan élek.

Ám itt vagy te is, aki észrevétlenül belopóztál a mindennapi gondolataim és az álmaim közé.

Nem első pillantásra. Nem egyik napról a másikra. Hetek, sőt hónapok óta ismertelek már, mire kezdtem más szemmel nézni rád.

Emlékszem, az irodaház előtt futottunk össze, ahol mindketten dolgozunk. Te egy megbeszélésről jöttél vissza, én éppen tárgyalásra indultam… Már messziről mosolyogtál rám – éppen úgy, ahogy bárki másra is mosolyogtál volna. Aztán…

Aztán, amikor egymás mellé értünk, és köszöntünk, a szél belekapott a hajadba… Olyan voltál hirtelen, mint egy boszorkány. Egy gyönyörű, ám veszélyes boszorkány.

Megbabonáztál – nincs erre jobb szó.

Utána napokig nem láttalak, és úgy gondoltam, így is van ez jól. De nem tudtam nyugodni. Keresni kezdtem az alkalmakat, hogy összefussak veled. Végül egy átlátszó indokkal állítottam be az irodádba. Emlékszel? Meglepetten néztél rám, de a mosolyod olyan furcsa volt.

Szinte diadalmas.

Ugye te már régebben tudtad? Talán az előtt a bizonyos találkozás előtt is érezted, hogy tetszel nekem?

Nem vallom be.

Mert nem vallhatom be az érzéseimet. Nem pusztán a családom miatt. Hanem azért, mert én magam sem ismerem ennek az érzésnek a nevét.

Nem szerelem. Még nem.

Nem is csak vágy. Már nem.

De akkor micsoda?

Mi az, ami emészt, ami minden áldott nap hozzád űzne, ha hagynám?

De nem hagyom!

Inkább kerüllek. Inkább a közelébe se megyek azoknak a helyeknek, ahol láthatlak, ahol beszélgethetnék, ahol nevethetnék veled.

Mert ki akarok kerülni a bűvkörödből…

Bár, ha őszinte akarok lenni, akkor el kell mondanom, hogy mindez édeskeveset ér.

Mert ha akarom, ha nem, befészkelted magad a gondolataimba.

Pedig nem akarom! Igazán nem!

És mégis, minden reggel megfordul a fejemben, hogy talán aznap a véletlen az utamba sodor. Este pedig hálás vagyok, amiért nem tette.

De aztán a következő reggelen újraéled bennem a remény.

Tudom, hogy te sosem fogsz keresni engem.

Tudom, hogy az én akaraterőmön múlik minden.

És én erős vagyok.

Még bírom.

De ki tudja, hogy meddig…?

A pályázat

Az íróasztal mögött ülő kopaszodó férfi élvezettel beszélt. Átfogalmazva ugyan, de többször mondta el ugyanazt. Néha az ujjával rábökött az asztalán fekvő iratokra, hogy nyomatékot adjon a mondandójának.

Vele szemben, az asztal túloldalán egy negyvenes férfi és egy hasonló korú nő – a beosztottai – foglaltak helyet. Mindketten udvarias arccal hallgatták a felettesüket, de a gondolataik egészen máshol jártak.

Az asszony azon igyekezett, hogy az ingerültsége ne üljön ki a vonásaira. Nem az volt a problémája, hogy a pályázati anyagot, - amit egyedül is játszva össze tudott volna állítani -, valaki mással közösen kell elkészítenie. Csak az zavarta, hogy éppen ezzel az emberrel kell összedolgoznia, aki mellette ül. Az elmúlt két hónapban, amióta az átszervezések miatt egy osztályra kerültek, talán ha két szót váltottak egymással. Köszöntek, ha találkoztak, semmi több, és ez a nőnek tökéletesen megfelelt. Nem szimpatizált a férfival, sőt, egyenesen nagyképű, beképzelt alaknak tartotta. Még a teakonyhába se ment be eddig, ha a férfi éppen ott volt, hogy kávét töltsön magának, mert nem akarta, hogy kényszerből beszélgetniük kelljen. És most muszáj együtt dolgozniuk…

A gondolattól még a hideg is kirázta.

A férfi észrevette, hogy a nő megborzongott, de nem érdekelte.

Unta már a főnök szónoklatát, és alig várta, hogy végre kimenekülhessen az irodájából. De tapasztalatból tudta, hogy még eltart egy darabig, mire visszamehet a saját íróasztalához. És tudta azt is, hogy kár minden szóért: ha tetszik, ha nem, ezzel a nővel lesz kénytelen egy tökéletes pályázati dokumentumot összehozni. Elképzelése sem volt, hogy tudnak majd kijönni egymással, mert azzal tisztában volt, hogy az asszony nem kedveli őt. Persze ő sem tett semmit ez ellen, mert – bár alig tudott a nőről valamit -, egy megjátszós, buta libának tartotta, aki egészen biztosan csak azért kapta ezt a fontos beosztást, mert valakinek a valakije…

Ő pedig az ilyenekkel nem tud mit kezdeni.

*

A határidő, amit kaptak, szoros volt, így a főnöktől kijőve máris munkához kellett látniuk. Az asszonynak volt néhány hasznos gondolata, ezeken járt már az esze, amikor a férfi felé fordulva csak ennyit kérdezett:

-Magánál, vagy nálam?

Mire kimondta a szavakat, rájött, hogy ezt nagyon eltolta. A férfi elkerekedett szemekkel nézett le rá, ő pedig zavarában fülig pirult, ám szinte egyszerre el is nevették magukat.

Megtört az "átok".

Az első egyeztetésre a nő irodájában került sor. Míg a férfi áthozta a laptopját és a jegyzeteit, addig az asszony készített maguknak két kávét, és a fiókjából előkerült néhány csokis keksz is.

Míg elnézte, hogy az asszony a kekszeket kistányérra teszi, a férfi arra gondolt, hogy talán nem is lesz olyan szörnyű együtt dolgozni vele.

Talán még élvezni is fogja…

Mialatt a férfi komoly arccal magyarázott, a nő meglepetten nyugtázta, hogy a szeme olyan barna, mint az olvadt csokoládé…

*

A második megbeszélésen tegeződtek össze, és teával ittak pertut.

*

Harmadik alkalommal a férfi egy doboz bonbont vitt magával, mert addigra tudta már, hogy a munkatársnője mennyire édesszájú.

És azt is megállapította, hogy okos és kedves is. És határozottan csinos.

Igaz, kissé feltűnő ékszereket visel, amit ő a saját feleségén nem szívesen látna, de a kolléganőjének kimondottan jól állnak…

*

Legközelebb már szinte baráti hangulat uralkodott közöttük.

Nem is kezdtek azonnal dolgozni, hanem a kávé mellett magukról meséltek egymásnak.

A nő a kislánya, a férfi pedig a fiai fotóját mutatta meg a telefonon.

Mialatt a gyerekeikről beszélgettek, mindketten arra gondoltak, hogy kellemesen csalódtak a másikban…

*

Egy héttel később a férfi azt latolgatta, vajon az asszony elfogadna-e egy munka utáni italmeghívást…

Amikor a férfi a hóna alá fogta a laptopját, elköszönt, majd elment, az asszony kis csalódást érzett. Szeretett volna még együtt lenni vele…

*

A kívánt határidőre a pályázati anyag elkészült.

A főnök meleg szavakkal gratulált a kiváló közös munkához, majd útjukra bocsátotta a kollégákat.

A férfi és a nő kissé zavartan álldogált a folyosón.

Mondani szerettek volna valamit egymásnak, de az egyik a bátorságot, a másik a szavakat nem találta.

Végül a férfi karon fogta a nőt, és beterelte a saját szobájába.

Becsukta az ajtót, majd gyengéden átölelte az asszonyt és finoman megcsókolta.

A nő a férfi nyaka köré fonta a karját, és átadta magát a csóknak, de egy pillanattal később mégis elhúzódott.

-Sajnálom – súgta.

Az olvadt csokoládészínű szempár bánatosan nézett vissza rá…

*

A férfi és a nő jó kollégákként dolgoztak együtt.

De kettesben maradni sosem mertek többé…

Időtlen barátság

A két lány évek óta volt jó barátságban.

Gyerekek voltak, amikor összeismerkedtek, de azonnal megtalálták a közös hangot egymással. Barátságukat a távolság sem gyengítette meg, pedig az egyik lány egy Tisza-parti kisvárosban, a másik pedig a fővárosban élt. Amíg iskolaidő volt, sűrűn váltottak levelet, nyáron pedig két-három hetet mindig együtt töltöttek – így ápolták a kapcsolatukat.

Ha a nyári szünetben Pesten voltak, eljártak a Városligetbe napozni, a belvárosban kirakatokat nézegetni, vagy a Vidámparkban, Állatkertben ütötték el az időt.

A kisvárosban azonban a kamaszokat már egészen más szórakozás várta… A diszkó!

Olyankor egész szombat délután ruhákat próbáltak.

Mikor végre eldöntötték, mit viselnek aznap este a diszkóban, felváltva töltöttek órákat a fürdőszobában hajmosással és sminkeléssel. Amikor elkészültek, elégedetten mosolyogtak bele a tükörbe, és elindultak szórakozni.

Az út hosszú volt a szórakozóhelyig, ahol szombatonként a kisváros fiataljai összegyűltek táncolni, de ők ezt cseppet sem bánták. Végig tréfálkoztak egymással, sokat nevettek, és eszükbe sem jutott félni a folyóparti bokros úton.

A diszkóban pedig már várta őket az ismerős baráti társaság, akikkel átmulatták az éjszakát.

Táncoltak, beszélgettek, megittak néhány boros kólát, és rengeteget nevettek…

*

Sok évvel később két asszony ül egymás mellett, kávét kortyolgatva.

Mosolyogva idézik fel az együtt töltött nyarakat – félszavakból értik egymást.

Bár továbbra is messze laknak egymástól, és néha hónapok, évek telnek el egy-egy találkozás között, ők mégis jó barátok azóta is.

Szerencsére a férjeik hamar megkedvelték egymást, a gyerekeik jól megvannak együtt, így – ha csak ritkán is -, de összejár a két család.

Ilyenkor az asszonyokból pillanatok alatt újra kamasz lesz, akik boldogan mosolyogva idézik fel fiatalkori emlékeiket, és néha-néha elhalkuló hangon kérdezik egymástól: emlékszel…?

És emlékeznek.

A vasútállomáson töltött éjszakára…

A hajnali motorozásra…

A Holdfénytáncra…

Aztán egymásra nevetnek cinkosan, elégedetten, és boldogok, amiért a napi gondokon, felnőtt problémákon túl valamikor részük lehetett a felhőtlen, gondtalan kamaszkorban is.

És az időtlen barátságban.

Vannak közös emlékeik.

Közös titkaik, amik örökre megmaradnak nekik.

Emlékek és titkok, amik újra élnek, amikor ők ketten találkoznak.

Olyankor újra előbukkan az a két valamikori fiatal lány is, és boldogan nevet a világba…

AKCIÓ!

Ha  2015. szeptember 23-án éjfélig  megrendeled az Egyszer... és újra (SzerelemMese) című regényt 2.500,- Ft/db áron, akkor a (belföldi) postaköltséget én állom.

Sőt, részt vehetsz egy sorsoláson is, ahol SzerelemMese-bögrét nyerhetsz! :)

A rendelésed az egyszeresujra@gmail.com címen adhatod le.

Ne hagyd ki a lehetőséget - rendelj MA!



Az üzleti tárgyalás

Rettenetesen izgult, kár lett volna tagadni.

Igaz, már két hónapja dolgozott az új munkahelyén, és úgy érezte, sikerült felvennie a ritmust, mégis görcsbe rándult a gyomra, ha délutánra gondolt.

Tisztában volt a feladatával, értett mindent, de azt, hogy aktív résztvevője legyen egy komoly tárgyalásnak, még kissé korainak tartotta. A főnöke azonban csak nevetett az aggodalmán, és közölte vele: tökéletesen biztos benne, hogy remekül meg fogja állni a helyét. Neki efelől erős kétségei voltak, de ezt természetesen nem mondhatta meg. Így aztán remegő gyomorral készült a rá váró nehézségekre.

Először is még egyszer átolvasta a témát érintő e-maileket, amiket kapott, és memorizálta magában a levelezésben résztvevők neveit. Tapasztalatból tudta, hogy egy-egy megbeszélés előtt vagy elmarad a bemutatkozás, mondván mindenki ismer mindenkit, vagy pedig az érintettek úgy hadarják el a neveiket, hogy képtelenség megjegyezni őket. Neki viszont tudnia kell, hiszen a főnöke a jegyzőkönyv elkészítésével is őt bízta meg, az pedig kínos lenne, ha a szövegben „a piros nyakkendős férfi felvetése szerint…”, vagy „az aktatáskás nő az alábbi nyilatkozatot tette…” szerepelne.

A megbeszélés kezdete előtt tíz perccel elindult a tárgyalóba. Útközben végiggondolta, hogy a zsebkendője, tolla, határidőnaplója nála van, sőt a névjegykártyáit sem felejtette el magával vinni.

Amikor belépett a tárgyalóhelyiségbe, mosolyogva, hangosan köszönt a már ott lévőknek, és odalépett a főnökéhez, aki magához intette. A főnöke mellett három másik férfi állt, akik bemutatkoztak neki. Az első kettő idősebb úriember volt, akik nem tettek rá mély benyomást. A harmadik férfit, a partnercég jóképű, fiatal jogászát azonban nagyon is vonzónak találta.

Megismerkedésük után a férfi megjegyezte, hogy örül a találkozásuknak, mert végre láthatja azt, akinek eddig csak a dallamos neve keltette fel a figyelmét.

Ő erre persze elpirult, és hirtelen nem is tudta, mit válaszoljon, ám a főnöke megmentette azzal, hogy felkért mindenkit, kezdjék el a tárgyalást.

Az egyeztetés több mint két órán át tartott, mialatt ő bőszen jegyzetelt. Időnkét, ha szükséges volt, egy-egy adattal kiegészítette a felettese mondanivalóját, de többnyire minden figyelmét a jegyzetfüzetének szentelte.

Legalábbis látszólag.

Mert a valóságban nagyon is tisztában volt vele, hogy a jogász rajta legelteti a szemét. Egyszer-kétszer össze is akadt a tekintetük, olyankor ő zavartan újra a jegyzeteibe temetkezett. De amikor a férfi vette át a szót, kénytelen volt őt figyelni. Kedvtelve nézte vonzó arcát, karcsú, mégis izmos alakját, amelyen tökéletesen állt a jól szabott öltöny. Közben élvezettel hallgatta is: nem pusztán a mély hangja ragadta meg, hanem az is, amit mondott. Könnyedén, érthetően fogalmazott, és megfűszerezte cseppnyi humorral is a száraz tényeket, egyszóval remek előadó volt.

Ő pedig annyira belefeledkezett a csodálatba, hogy majdnem jegyzetelni is elfelejtett. Ám még időben megrázta magát gondolatban, és a figyelmét visszafordította a kötelességére.

A tárgyalás után összeszedte a holmiját, és azon volt, hogy minél gyorsabban és minél kevesebb feltűnéssel kimeneküljön a helyiségből, amikor a fiatal jogász megakadályozta ebben azzal, hogy elé állt.

Miután névjegyet cseréltek, a férfi kisfiús mosollyal az arcán megjegyezte, már alig várja, hogy újra láthassák egymást.

Ő erre csak mosolygott, és arra gondolt, a férfi pusztán udvariaskodik. Hiszen, ha találkozni akarna vele, ha igazán vele akarna lenni, akkor elhívná valahová.

Mivel ez nem történt meg, ő gyorsan elköszönt, és visszasietett az irodájába.

Ott pedig alaposan szemügyre vette a jogász névjegyét.

Egy pillanatra elábrándozott: mi lenne, ha…?

De nem akart túlságosan belemerülni a képzelgésbe, mert nem látta értelmét.

A férfi ugyan kedves volt vele, de biztosra vette, hogy ő sajnos nem az esete.

Ettől a gondolattól kissé elkedvetlenedett, és szinte már haragudott a férfira, amiért névjegyet cserélt vele, és amiért annyi figyelmet szentelt neki.

Amiért játszott vele.

Nem akart erre gondolni, ezért inkább belevetette magát a munkába.

Ám hiába igyekezett a feladatára koncentrálni, nem járt sikerrel. Ezért aztán úgy döntött, inkább hazamegy. Már összerendezgette az iratokat az asztalán, és eltette a laptopját is, amikor megcsörrent a telefonja.

A kijelzőn ismeretlen szám volt, ezért kissé szigorúan szólt a készülékbe.

De szélesen elmosolyodott, amikor meghallotta a hívó hangját.

A jogász volt.

És randevúra hívta őt…

Emlékek fogságában

A házaspár némán ült a padon, és a balatoni naplementében gyönyörködött.

Már a negyedik estéjükön jöttek ki a vízpartra vacsora után. Nem beszélgettek, csak ültek egymás mellett, és nézték a tóba bukó napot.

Nézték, de nem látták.

Az emlékeik nem engedték…

A teljes novella az ÉletMesék (Romantikus történetek a mindennapokból) című kötetben olvasható.

Souvenir de Paris

A repülőtéren szokás szerint nagy volt a forgalom.

Az emberek vagy célirányosan tartottak a check in pultokhoz, vagy tétován nézelődtek, azon tűnődve, merre induljanak.

Voltak utasok, akik kikapcsolódni utaztak külföldre, és voltak olyanok is, akik hivatalos okból szálltak repülőre.

És volt valaki, aki a múltba utazott…

*

A két lány érettségi ajándékként utazhatott Párizsba, az egyikük nagybátyjának meghívására. A férfi, aki özvegy volt, az édesanyjával és a fiával lakott a francia fővárosban. Magyarországon élő húgának lányát nagyon szerette, és megígérte neki, hogy vendégül látja egy hétre, a sikeres érettségi vizsgát követően. A lány azonban a barátnőjét is magával szerette volna vinni, ami ellen a nagybácsinak sem volt kifogása.

A lányok izgatottan szálltak repülőre, és nagyon élvezték az utazást.

Párizsban pedig várta őket a nagybácsi.

Az unokahúg boldogan ugrott a rokona nyakába, a vendég lány azonban meglepetten nézett a mosolygó, magas, barna hajú férfi kék szemébe.

Nagyon megtetszett neki.

Még sosem volt dolga férfival, és bár a maga korabeli fiúkat könnyedén tudta kezelni, a harmincöt éves nagybácsival szemben zavartan viselkedett.

Igyekezett annyira kerülni, amennyire csak lehetett, nem szólt hozzá, csak ha muszáj volt, inkább a férfi édesanyjával, és kiskamasz fiával töltötte az idejét.

De a férfi hatását így is, minden óvintézkedés ellenére is egyre erősebben érezte…

A várost eleinte négyesben járták, mert a nagymamának nem volt sem kedve, sem ereje a hosszú kiránduláshoz, de a harmadik napon már a kisfiú is inkább otthon maradt. Elunta a városnézést, hiszem ő Párizs minden zugát ismerte.

Attól kezdve hármasban mentek mindenhová.

A lányok ragyogó szemmel néztek fel az Eiffel toronyra, élvezettel hajókáztak a Szajnán, megilletődötten járták be az Operaház épületét, és gyermeki örömmel fedezték fel a Lafayette áruház minden emeletét. A nagybácsi elvitte őket a Notre Dame-ba, felmentek a Sacre Coeur dombjára, és órákig csavarogtak a Montmartre-on.

Megálltak minden párizsi souvenirt árusító bódénál, bementek minden kis boltba, ami az útjukba került, és felszerelkeztek annyiféle hűtőmágnessel, hógömbbel és kendővel, amennyivel csak tudtak.

Esténként kissé fáradtan, de boldogan ülték körül a vacsoraasztalt, és egymás szavába vágva mesélték el a kisfiúnak és nagymamának az aznapi élményeiket.

Később pedig, amikor a gyerek és az asszony már aludni ment, a két lány a férfival együtt beszélgetett csendesen a sajt és a finom bor mellett.

A negyedik napon történt valami, amikor a Tuileriák kertje után a Bois de Boulogne-ban piknikeztek…

Az unokahúg a nagymamával és a kisfiúval letelepedett egy plédre, és nekiláttak előkészíteni az ebédet.

A lány kissé távolabb ment, mert meg akart nézni egy virágot. Aztán észrevett egy másikat, majd egy harmadikat, és így egyre távolabb került a társaságtól. Miután megcsodálta a növényeket, vissza akart fordulni a többiekhez, ám szembe találta magát a nagybácsival.

Elkerekedett szemmel nézett fel rá, és zavartan hebegett neki valamit, mire a férfi szó nélkül megfogta a kezét. A lány, még mindig a férfi szemébe nézve úgy érezte magát, mintha megbabonázták volna. Nem tudott, és nem is akart ellenállni, amikor a férfi átkarolta, a lágyan megcsókolta.

Aznap este, miután a lány meggyőződött róla, hogy a barátnője mélyen alszik, kiosont a közös szobájukból. A nappaliba ment, ott csendesen kinyitotta az ajtót, és kiment a hatalmas erkélyre, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a kivilágított Eiffel toronyra. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy rémülten rezzent össze, amikor a nagybácsi gyengéden megsimogatta a haját.

De a csókja azonnal megnyugtatta.

A lány tudta, hogy mi következik, és nem volt benne egy csepp ellenállás sem.

Tetszett neki a férfi, és akarta őt.

Akarta, hogy megtörténjen.

Ez után még két csodálatos éjszaka adatott meg nekik, aztán a lányok hazautaztak…

*

Húsz évvel később egy asszony Párizsba készült.

Hivatalosan egy konferencián vesz részt két kollégájával együtt, ám ő tudta, hogy ez az utazás számára egészen mást jelent.

Nosztalgiázni fog.

Felkeresi azokat a helyeket, ahol vele járt, és el fog menni a parkba is, ahol először megcsókolták egymást.

De a házat, ahol boldogok voltak, messzire elkerüli.

Nem akarja újra látni.

Nem akarja mással látni.

Mert hiába telt el húsz év, neki még mindig fontos volt.

Hiszen olyan sokat kapott tőle!

Nem látta azóta, és nem is hallott felőle többet.

A barátnője, akivel akkor együtt utazott, nem sokkal később férjhez ment, és elköltözött az ország másik végébe. Tartották ugyan a kapcsolatot, de ő sosem mert rákérdezni arra, hogy vannak a párizsi rokonok. A barátnő pedig magától nem mesélt róluk.

Talán megsejtett valamit? Ki tudja…

A hangosan beszélő a párizsi járat utasait hívta a beszállókapuhoz.

Az asszony mély levegőt vett, és egy pillanatra behunyta a szemét, mielőtt belépett volna a gépbe.

Szerető férjet, és két tündéri kislányt hagy itthon; övék a szíve.

Csak egy picike rész… egyetlen aprócska darab maradt Párizsban.

Amikor felszállt a gép, az asszony szeméből kihullott egy könnycsepp.

Megértette, hogy bármennyi idő is telik el, bármennyire boldog is otthon, amíg él, a szívének egy része örökké Párizsban fog dobogni…

Balatoni nyár

A nyár volt a kedvenc évszaka.

Szerette, hogy meleg van, hogy lenge ruhákat viselhet, és hogy órákon keresztül heverhet a napon.

És szeretett a közeli strand medencéjének hűs vizében csobbanni.

Vagy a Balatonban.

Ott leginkább…

*

Évek óta töltötték a párjával szabadságukat Tihanyban, de amikor lehetőségük nyílt rá, akkor egy-egy hétvégére is elautóztak oda.

Úgy jártak a kedvenc szállodájukba, mintha hazamennének…

Alig várta, hogy Szántódon felgördüljenek a kompra, és ő a korlátba kapaszkodva a szélbe tarthassa az arcát. Mélyen beszívta a víz, a komp és a nyári levegő illatát – olyan volt ez, mint egy szertartás.

És utána elöntötte a határtalan nyugalom.

Tudta, hogy jó helyen van.

Amint beléptek a szálloda hűs lobbyjába, a recepciósok már messziről rájuk mosolyogtak, és készítették a megszokott szobájuk kulcskártyáit.

Érkezéskor mindig váltottak pár szót az igazgatóval is, aki – úgy érezték – megkülönböztetett figyelemmel köszöntötte őket.

Persze ez a legtöbb régi törzsvendég esetében így történt, mégis jólesett azt gondolni, hogy nekik több törődés jut.

Tikkasztó hőségben a parton töltötték a napot, ha kevéssé volt jó idő, akkor Füreden sétálgattak, vagy a környéken kirándultak.

Esténként, a vacsorát követő parti séta után az erkélyükön üldögéltek egy-egy pohár ital mellett, és a kivilágított Völgyhídban gyönyörködtek.

Sokat beszélgettek arról, hogy jó lenne egy kis házat vásárolni valamelyik part menti településen, hogy soha ne kelljen elmenniük onnan. Tervezgették, miből fognak megélni, és azt, hogy talán egyszer még egy vitorlás hajóra is szert tehetnek.

Tervezgettek, álmodoztak, boldogok voltak.

Aztán…

Aztán egyszer csak a harmadik közbeszólt, és vége lett minden tervnek, minden álomnak, minden boldogságnak.

Amikor meglátta a párját azzal a nővel, úgy érezte, mintha gyomorszájon vágnák.

És leütnék.

És megrúgnák.

De csak otthon görnyedt össze, a közös lakásban.

Csak otthon engedte szabadjára a könnyeit.

Zokogott, miközben összeszedte a legszemélyesebb dolgait, és néhány ruhát. Ám az agya higgadtan dolgozott, és jelzett, mit ne felejtsen a lakásban.

„Láttalak, és sosem bocsátok meg neked. A maradék holmimért majd eljövök, de veled soha nem beszélek többet.” Ennyit írt, nem többet, és ehhez tartotta is magát.

Pedig a férfi szeretett volna bocsánatot kérni, és magyarázkodni, ám ő nem adott rá lehetőséget.

Hét év után így ért véget egy nagy szerelem…

*

Mindennek már négy éve.

Nem tudta, mi lett a hűtlen párjával, de nem is érdekelte.

Nem gondolt rá.

Nem akart gondolni rá.

De a Balatonhoz azóta se merészkedett el.

Pedig férjhez ment, és jól élt, a tó túlságosan is arra a régi szerelemre emlékeztette.

Ám most…

A baráti társaságuk úgy döntött, hogy megnézik a Kékszalagot. Tudták, hogy a verseny idejére minden füredi szálloda tömve lesz, ezért elhatározták, hogy Tihanyban foglalnak szállást.

Az ő szállodájában.

Az első gondolata az volt, hogy nem megy velük. Gyáván mindenféle indokokat kezdett kitalálni, de ezek önmaga számára sem voltak elég meggyőzőek.

Végül feladta a kétségbeesett próbálkozást.

Remegett a gyomra, amikor a kocsijuk felhajtott a kompra.

Nem szállt ki, hogy elvégezze a régi szertartást.

A szállodai lobbyba érve látta a recepciósok meglepett mosolyát, akik felismerték, ám hiába keresték a nevét a foglalások között.

Az igazgató széles mosollyal és igazi pókerarccal köszöntötte őt – talán csak a szeme villanása árulkodott csodálkozásról.

És miközben kezet fogtak, ő újra úgy érezte, hogy jó helyen van.

Hiszen minden és mindenki olyan volt, mint régen.

Csak a kísérője változott.

Csak a kísérője?

Nem.

Nem csak a kísérője, hanem ő maga lett más.

Nem a megszokott szobában volt a szállásuk, aminek határozottan örült. Attól tartott, hogy a régi emlékek túl erősen törtek volna fel belőle, és nem tudott volna megbirkózni velük.

Ha elsírja magát, magyarázatot kell adnia.

Ő pedig nem akart magyarázkodni. Nem akart róla beszélni.

Még ki sem csomagolt, csak letette a kézitáskáját az ágyra, és kisétált az erkélyre.

Elgyönyörködött a kék vízben, a napsütötte Völgyhídban, és mélyen beszívta a nyári délután illatát.

A férje utána jött, és átölelte.

Miközben a férfi széles mellkasához bújt, úgy érezte, hogy a világa most már rendben van.

Nem fájt a múlt és nem rettentette a jövő sem.

Újra otthon volt.

Újra boldog volt.