A népszerű budai kisvendéglő egyik asztalánál három
asszony beszélgetett a vacsora, és egy-egy pohár finom bor fölött. Régi
szokásuk volt ez, hogy minden hónap harmadik szerdáján összejöttek egy kis
falatozásra, csevegésre, nevetgélésre. Ilyenkor mindig megbeszélték, kivel mi
történt a legutóbbi találkozás óta, ki milyen pletykát tudott meg a közös
ismerősökről, vagy, hogy hol, milyen új ruhát, cipőt sikerült kedvezményes áron
vásárolniuk.
A desszert mellett pedig őszintén feltárták egymás
előtt a problémáikat.
És aznap este mindhárman fontos bejelentés előtt
álltak.
A három asszony kikérte a süteményét, majd
várakozástelten néztek egymásra.
Ki kezdje?
Eszter
története
Már nagyon régen kikívánkozik belőlem ez az egész,
így ha nem bánjátok, én kezdeném a mesélést. Butaságnak tűnik, amiről beszélni
akarok, és másnak nem is mondanám el, csak nektek, mert hát ti vagytok a
legjobb barátnőim immár harminc éve.
Harminc év… Még kimondani is hihetetlen! Ha rátok
nézek, nem a mostani valótokat látom, hanem azt, amilyenek akkor voltatok, amikor
találkoztunk, a gimnáziumi életünk első napján. A szemetekben ugyanazt a
kíváncsiságot, és ugyanazt a huncutságot láttam megvillanni, mint amit a
sajátomban fedeztem fel, ezért azonnal tudtam, hogy mi hárman nagyon jóban leszünk…
Ó, ne haragudjatok, elkalandoztam! Mert most nem
nosztalgiázni szeretnék, hanem a bevallani valamit. És a tanácsotokat kérni.
Csak hát fogalmam sincs, hol a történetem eleje. Illetve talán mégis.
Emlékeztek rá, hogy egyszer régen elmeséltem egy álmomat?
Vagyis hát sokszor elmeséltem őket, de amiről most szó van, abban magamat
láttam felnőttként, olyannak, mint amilyen most vagyok. És álmomban találkoztam
egy férfival. Egy nem kimondottan jóképű, halványan szeplős, de kedves arcú,
vörösesszőke hajú, kék szemű, bajuszos férfival, akibe halálosan beleszerettem.
Emlékeztek? Még gúnyoltatok is vele, hogy el sem tudtok képzelni ennél
lehangolóbbat, én pedig alaposan meg is sértődtem. No, emlékeztek már? Igen?
Akkor kapaszkodjatok meg: ez a férfi létezik, és én pár hete összetalálkoztam
vele!
Hihetetlen, ugye? De tényleg így van! És
képzelhetitek, mekkora volt a meglepetésem, amikor egyszer csak ott állt velem
szemben valaki, akit majdnem harminc éve megálmodtam magamnak! Nem, nem
tévedek, és nem csak bebeszélem magamnak, hogy olyan, mert azóta, hogy álmomban
felkeresett, szinte minden nap eszembe jutott. Belém vésődött minden vonása…
És…hát igen, vártam, hogy jöjjön. Ám nem hittem,
hogy tényleg megtörténik ez a találkozás! Igazán nem! De megmondom őszintén,
hogy amikor az első döbbeneten sikerült túljutnom, akkor örültem neki.
Hiszen fogalmam sem volt, hogy milyen
bonyodalmakhoz vezet ez a találkozás.
Az egész úgy kezdődött, hogy annak az angol-magyar
cégnek az élére, ahol dolgozom, új elnök került. Nem, nem Tony, hanem valaki
más, de ez az illető elhozta magával Londonból az egyik bizalmi emberét, aki az
én álomlovagom.
Az egész bemutatkozásunk burleszkbe illő volt, de
aztán, amikor sikerült felrázni magam a találkozás okozta sokkból, és visszanyertem
a magabiztosságomat, elbűvöltem Tonyt.
Persze előnnyel indultam a többiekkel szemben,
hiszen senki más nem nézett rá olyan ájult csodálkozással, mint én, és ez
felkeltette az érdeklődését. Amikor beszélgetni kezdtünk, azt mondtam neki,
hogy egy régi, kedves ismerősömre hasonlít szinte a megszólalásig, mert hát az
igazat nem mertem bevallani. Sem akkor, sem azóta.
Pedig gyakran vagyunk együtt, hiszen a munkánk
összeköt. De délutánonként, és néha este is vele vagyok…
Tudjátok jól, hogy a világ legrendesebb férje az
enyém, akit szeretek és becsülök, de Tonynak képtelen voltam nemet mondani.
Igaz, nem is akartam, mert abban bíztam, hogy ha együtt leszek vele, akkor
megszűnik a varázsa, és nem fogom másnak látni, mint ami: egy egyszerű, vörös
hajú, bajuszos, szeplős, kék szemű angol férfi, akinek kópés a mosolya.
Csakhogy a varázs nem múlt el.
Sőt, egyre erősebb.
Hiányzik, ha nincs mellettem, és boldog vagyok,
amikor a közelemben tudom. Esténként rá gondolok, mielőtt elalszom, és reggel ő
jut eszembe először, amikor felébredek.
De az érzésnek, ami bennem kavarog, nem merek, nem akarok nevet adni…
Az, hogy az egyszerű viszonyon kívül valami komolyabb
is kialakulhat közöttünk, még nem hangzott el, hiszen Tonynak is van felnőtt
lánya és felesége Angliában. De már egyre több időmre tart igényt, és egyre
kevésbé akarja elfogadni, hogy én nem vagyok olyan szabad, mint ő.
Most még kezelni tudjuk a helyzetet, de…
De mi lesz akkor, ha egyszer elém áll, és arra kér,
hogy válasszak közte és a szeretteim között? Mi lesz, ha elhagyja a családját
értem ő is? Mi van akkor, ha összeköltözöm vele, és akkor ébredek fel az
álomból, amikor már késő? Mert hiszen lehet, hogy mindez nem is valóság, hanem
csak beleképzelek valamit a viszonyunkba, ami mögött semmi sincsen, csak egy
régi-régi álom? Igaz, a férfi vonásai ugyanazok, de mi van akkor, ha az érzés már nem?
Talán csak szeretni akarom Tonyt, mert álmomban
szerettem…
Jó vele együtt lenni, élvezek minden pillanatot, de
ez elég ahhoz, hogy felrúgjak sok év házasságot? Hogy elfordítsam magamtól a
gyerekemet és elhagyjam a férjemet, aki szeret engem?
Hogyan lehetek egészen biztos saját magamban, és
benne?
És vajon szerelem-e az, amiben ezek a kérdések
felmerülhetnek…?
***
***
Réka
története
Amiről én beszélni szeretnék, az olyan, mintha
Eszter történetének a folytatása lenne…
Azzal a különbséggel, hogy mint tudjátok, én már
nagyon régen elváltam a férjemtől. Elsietett házasság volt a miénk, amolyan
egyetemi szerelem, és egyikünknek sem okozott szívfájdalmat, amikor véget ért.
Nem vágytam rá, hogy minél hamarabb új férjet
fogjak magamnak, helyette inkább kiélveztem az életet. Építettem a karrieremet,
ágyba bújtam azzal, akivel akartam, és nem idegesítettem magamat semmin sem.
Aztán úgy éreztem, kevés, hogy egy nagyvállalat
gazdasági vezetője legyek, és akkor fogtam bele a saját vállalkozásomba. Pár év
alatt sikerült felfuttatnom, de most sem ülök a babérjaimon, mert változatlanul
tele vagyok ötletekkel, tervekkel.
Én is a munkám révén futottam bele a szerelembe
tavaly, és Sanyit ismerve ti is tudjátok, hogy ez a kapcsolat milyen jót tett
nekem. Túl kemény voltam, szinte már könyörtelen, de mióta ő az életem része,
lágyabb, empatikusabb lettem én is.
És azt hittem, hogy így már minden tökéletes, és
egész, nem hiányzik belőle senki és semmi.
De közben igenis, hogy hiányzik.
Hiányzik egy gyerek…
Bár nem akartam mélyen belegondolni az anyaságba,
és elképzelni, milyen lenne, ha… De hiába igyekeztem ellenállni, az utóbbi
időben valahogy a gondolataim mindig visszakanyarodtak a témához, az érzéshez. Egy képhez… hogy boldogan
mosolyogva magasba emelem az én kisbabámat…
Beszéltem erről Sanyival, aki azt mondta, nem
bánná, ha a két fia után születne egy lánya is. Mert negyvenhat évesen nem érzi
magát öregnek a kispapasághoz.
Csakhogy én már negyvennyolc éves vagyok!
És ez a hiábavaló vágyakozás eleinte csak
rosszkedvet okozott, később fizikai tüneteim is lettek. Végül annyira rosszul
éreztem már magam, hogy engedve Sanyi unszolásának, elmentem az orvoshoz.
Aki azt mondta, hogy nem kell aggódnom, mert a
terhesség nem betegség. Csak vigyázzak magamra.
Azt hittem, rögtön elájulok, amikor meghallottam a
hírt. Fel sem tudtam fogni, aztán örömömben sikoltozni tudtam volna, végül mégis
sírva fakadtam.
Hogy tarthatnám meg a babát?!
Mire világra jön, már negyvenkilenc éves leszek!
Amikor elballag a középiskolából, betöltöm a hatvanhetet! A diplomaosztóján
vagy kerekesszékben fogok ujjongani, vagy csak lélekben lehetek vele, mert kint
fekszem valamelyik temetőben.
Az orvos mindenféle vizsgálatnak alávetett, és
tökéletesen egészségesnek nyilvánított. A szervezetem erős, képes vagyok
kihordani a babát, csak be kell tartanom az utasításokat.
Sanyi repes az örömtől, és én is elmondhatatlanul
boldog vagyok, ám van bennem némi… na jó… nagyon
sok félelem!
Vajon szabad-e vállalnom ezt a késői anyaságot? Nem
felelőtlenség-e ebben a korban gyereket szülni, tudva, hogy talán nem
nevelhetem fel? Tudnék-e boldog kismama lenni, vagy az egész terhességet
végigrettegném? És ha rendben megszületett a baba, vajon nem mérgezném-e meg a
gyerekkorát a folytonos aggódással érte, és saját magamért? Lesz-e türelmem és
erőm játszani vele? Tudok-e majd emelt fővel szembe nézni a nálam húsz, harminc
évvel fiatalabb anyákkal, akik nyilvánvalóan kibeszélnek, kigúnyolnak a hátam
mögött?
Nem fog-e szégyellni a saját gyerekem…?
***
***
Hédi
története
És még azt mondják, nincsenek véletlenek!
De hát akkor minek nevezzük azt, hogy éppen ezen az
estén készültünk rá mindhárman, hogy feltegyünk egymásnak ilyen fontos
kérdéseket?
Komolyan mondom, csak kapkodom a fejemet, és már
nem is érzem olyan lényegesnek a saját mondandómat.
Mert hát Eszterben ott motoszkál egy új élet kezdésének lehetősége, Réka
szíve alatt konkrétan új élet éled,
én pedig arról akarok panaszkodni nektek, hogy képtelen vagyok megbarátkozni az
idő múlásával…
Világéletemben adtam magamra. Figyelek a súlyomra,
formálom az alakomat. Hetente járok fodrászhoz, kozmetikushoz, manikűröshöz.
Persze, könnyű nekem, mert megtehetem. De azt hiszem, ha nem élnék ilyen jó
körülmények között, akkor is igyekeznék a szűkös lehetőségekből a legtöbbet
kihozni, mert ilyen vagyok.
Amikor megszültem Lilit, amint lehetett, rohantam
az edzőterembe, hogy visszanyerjem az alakomat, mert nem akartam elhízott
kismama lenni. Élveztem, ahogy toltam a babakocsit, hogy a férfiak elismerő
pillantása kísért az út minden centiméterén.
Amikor a gyerek óvodás, majd iskolás lett,
mérhetetlenül büszke voltam rá, hogy sosem a lányomnak, hanem a húgomnak nézték
őt.
És most, hogy felnőtt, még nagyobb örömöt okoz, ha
testvéreknek hisznek minket.
Lili gyönyörű, és boldog nő lett, aki nem csak
szerelemből, de jól is ment férjhez.
Az esküvőjén igazán vigyáztam, hogy ne lopjam el tőle a show-t, de bevallom,
nagyon hízelgett a hiúságomnak, hogy majdnem akkora sikerem volt, mint a
lányomnak.
Egy szó, mint száz: élvezem, hogy harmincnak néznek
az emberek.
De ez már nem sokáig lesz így. Nem lehet így, mert Lili pár napja
bejelentette, hogy kisbabát vár. Vagyis nagymama leszek.
Nagymama!
Én!
El tudjátok képzelni rólam?
A nagymamák gömbölyűek, ősz hajúak, állandóan
lisztes a kezük, és szemüvegesek. Én viszont olyan vagyok, mint egy Barbie
baba, ráadásul mindenféle szépészeti műtét nélkül!
Ne értsetek félre, nem Lili anyaságát fájlalom, hanem a saját nagymamaságomat! És nem
a kisbaba érkezését nem tudom feldolgozni, hanem azt, hogy ez engem mennyire
megöregít!
A harmincadik születésnapomon megfogadtam, hogy ezt
az ünnepet kitörlöm a naptárból, és ezt be is tartottam, mint tudjátok.
Lilin láttam az idő múlását, de ezt még sikerült
feldolgoznom. Ám az, hogy hamarosan egy kisgyerek Nagyinak fog szólítani, már
sok nekem…
Hová tűnt el hirtelen harminc év? Hiszen még csak
most érettségiztünk! Most kezdtük az egyetemet, most mentünk férjhez…
És lassan ötvenévesek leszünk.
Hol itt az igazság?
Van, aki azt mondja, a kor nem számít. pedig de
igen, számít! Számít annak, aki érett fejjel lesz szerelmes, mint Eszter, és
számít annak, aki ennyi idősen lesz édesanya, mint Réka. És számít az
olyanoknak is, mint én… akik homokba dugtuk a fejünket éveken át…
Vajon tényleg vonzónak és kívánatosnak látnak az
emberek, vagy kinevetnek, amiért igyekszem minél tovább fiatalon tartani
magamat? És mit gondolnak majd rólam, amikor sétálok az unokámmal? Hogy ejha,
de jó karban van ez a nagyi, vagy azt, hogy micsoda hiú vénasszony vagyok?
Maradhat-e fiatal egy nagymama, vagy ehhez a
státuszhoz muszáj megöregedni…?
