„Van a Bajza utca sarkán egy
kis palota,
Kisasszony, ha boldogtalan,
jöjjön el oda…”
Hány év telt már el azóta,
hogy ő a Bajza utcába járt randevúra! Jobb, ha nem is kezdi el számolgatni.
És mégis…
Valahányszor az Andrássy úton
volt dolga, mindig eszébe jutott ez az operett betétdal.
És a szőke fiú, akibe
akkoriban halálosan szerelmes volt…
Húszévesek voltak, és azt
hitték, hogy a kettejüket összekötő érzés örökké tart.
De tévedtek.
Mire elvégezték az egyetemet,
már külön voltak.
Ha jól belegondol, akkor már
meg sem tudja mondani, hogy mi választotta szét őket…
Talán az, hogy mást akartak
az élettől.
A fiú esküvőre, családra
vágyott, ő viszont még élni szeretett volna. Karriert csinálni, utazgatni –
csak vele, kettesben.
Vágyott gyerekre is, persze,
de nem olyan korán.
Szerelme viszont abban, hogy
még nem kívánt anya lenni, azt látta, hogy nem szereti őt eléggé.
Vita vitát követett.
Veszekedés pedig veszekedést.
Aztán egyszer csak már nem
kiabáltak egymással.
Sőt, nem is beszéltek.
Ritkultak a találkozások is.
Végül megszűntek.
Még csak el sem búcsúztak
egymástól.
Ő eleinte azt várta, hogy a
fiú felkeresi, és rendbe hozhatják a kapcsolatukat.
De hiába reménykedett.
Egy ideig tartotta magát,
aztán feladta a büszkeségét, és elment a Bajza utcába.
A fiú azonban már nem lakott
ott.
Az édesanyja elmondta, hogy
vidékre ment dolgozni. Oda, ahol az új kedvese él. Akivel már az esküvőt
tervezik.
Sápadtan botorkált haza, és
napokig alig evett, annyira megviselte a hír.
Aztán összeszedte magát, és
valóra váltotta a terveit.
Vezető beosztásban dolgozott,
sokat utazott, aztán férjhez ment egy hasonló egzisztenciával rendelkező
férfihoz.
Nem volt szerelmes belé – nem
annyira, mint amennyire a fiúba volt régen.
De jó élete volt, és
tulajdonképpen boldog is.
Legalábbis ezzel áltatta
magát.
Aztán egy reggel arra ébredt,
hogy hazugság az egész.
Unta az életét, gyűlölte,
hogy minden megszokásból történik.
Attól sem borult ki, hogy
megtudta: a férje szeretőt tart.
A válás kimondása óta egyedül
élt, de nem volt magányos.
Még mindig szeretett
utazgatni, és egy baráti társasággal sokfelé eljutott. Együtt jártak szórakozni
is, színházba mentek, vagy vacsorázni, és mindig remekül érezte magát.
Voltak futó viszonyai, de
egyik sem érintette meg a szívét.
Tisztában volt vele, hogy már
így fogja leélni az életét.
De nem akart belegondolni.
Mert akkor kénytelen lett
volna önmagát hibáztatni azért, amiért ide jutott…
Gondolatban megrázta a fejét,
kihúzta magát, és elsétált az előtt a bizonyos
ház előtt.
Elfordult, hogy ne lássa a
kaput, melyen annyiszor bement.
Ne nézzen fel az ablakra,
amelyen át annyiszor látta a napfelkeltét.
Vele…
Igyekezetében, hogy minél
előbb elkerüljön a ház elől, figyelmetlenül lépett le a járdáról úgy, hogy
körül sem nézett.
Az autó nagyot fékezett, még
időben ahhoz, hogy ne üsse el őt.
A sofőr feltépte az ajtót, és
ingerülten kérdezte, hogy miért nem figyelt, hangjából mégis aggodalom csendült
ki.
Ő az ijedségtől megrémült, és
kissé el is szédült, így csak a pillantásával tudott elnézést kérni a hozzá
siető férfitól.
És amint ránézett, a hevesen
dobogó szíve kihagyott két ütemet…
A szőke fiú volt a vezető.
Igaz, már bőven benne járt
a férfikorban, és a haja is inkább ősz volt, mint szőke, de nem tévedett.
Ő volt az.
A régi szerelme is azonnal
felismerte őt, és minden további szó nélkül beültette az autóba.
Nagyon régen látták egymást
utoljára.
Nagyon sok mindent kellett
megbeszélniük…