Olyan, mint ő

Régebben gyűlöltem a teliholdas éjszakákat, mert olyankor nem tudtam aludni. Csak bámultam a plafont, és vártam a hajnalt.

Most viszont imádom, hogy besüt a hold az ablakon… és én zavartalanul gyönyörködhetek a férjemben…

Szeretem őt.

Bolondul, halálosan, szinte eszelősen.

De ő erről mit sem tud!

Érzi a szerelmemet, igen, de a mélységéről fogalma sincsen.

Megrémülne, nem tudna mit kezdeni vele, éppen ezért titkolom előle.

Úgy szeretem, ahogy neki jó…

Egy társaságban találkoztunk először.

Ő észre sem vett engem, én azonban egyből rajongani kezdtem érte – ugyanúgy, mint minden nő, aki meglátja.

De nem mentem a közelébe, sőt, inkább kerültem.

És messziről gyönyörködtem a mosolyában.

Távolról imádtam a csodálatos kék szemeit, és a gyönyörű arcát.

A hangja elbűvölt, és éjszakánként gyakran elképzeltem, milyen lenne, ha kimondaná a nevemet… Beleborzongtam a gyönyörűségbe, és a párnámat magamhoz szorítva aludtam el.

És róla álmodtam.

Nem érdeklődtem utána, mégis tudtam róla mindent.

Tudtam, mivel foglalkozik, hogy éppen kivel jár, mi a hobbija, vagy a kedvenc itala.

Már a harmadik alkalommal találkozott össze a baráti köre az enyémmel, amikor szemtől szembe kerültünk egymással. Csak futó pillantást vetett rám, de nekem ez is elég volt.

Hiszen engem nézett!

Aztán nem messze ültünk le egymásról és a társaság irodalmi témáról kezdett beszélgetni. Ő vitte a szót, a többiek csüggtek a mondatain.

Főleg a nők.

Én is odaadó hallgatóság voltam, ám nem álltam meg, hogy egy kinyilatkoztatásához ne fűzzek kissé csípős megjegyzést.

Meglepetten nézett rám – azt hiszem, akkor látott meg igazán.

Válaszolt nekem, és nem sokkal később már élvezetes vitát folytattunk úgy, hogy megszűnt körülöttünk a világ.

Annak ellenére, hogy mikor elváltunk egymástól ugyanúgy köszönt el tőlem is, mint a többiektől, napokig a föld felett lebegtem a boldogságtól.

Hiszen szólt hozzám!

Két nappal később felhívott, és kérte, találkozzunk.

Remegtem az örömtől, és a büszkeségtől, amiért vette a fáradságot és megszerezte a számomat valakitől.

És, bár minden porcikám sajgott utána, mégis elutasítottam őt.

Kétszer is.

De aztán leültem vele meginni egy kávét.

Másnap pedig együtt vacsoráztunk…

Nem vagyok szép nő, és túl csinos sem.

Ő mégis engem választott a sok imádója közül.

Mert nem biztos bennem.

Kihívást jelentek a számára, hiszen másként viselkedek vele, mint a többiek.

Érzi, hogy szeretem, de nem tudja.

Sosem mondtam neki – legalábbis a szemébe nem.

Csak akkor vallom meg az érzelmeimet, amikor mellettem alszik.

Ó, akkor aztán nem fogom vissza magam!

De, amikor ő mondja, hogy mennyire szeret, és nélkülem már létezni sem tudna, akkor csak mosolygok…

Nem könnyű, de így kell tennem.

Az ő szabad lelke nem tudna mit kezdeni az én rajongó, imádó, birtokló szerelmemmel.

Ezért titkolom előle.

Hogy megtarthassam őt.

Kissé hűvös vagyok, kissé kimért, de a legváratlanabb pillanatokban éppen ellenkezőleg: tüzes, heves, szenvedélyes.

Ő pedig ragyogó kék szemekkel, boldogan mosolyog rám, amiért ismét megleptem.

Ezt szereti.

Így szeret.

Én pedig megadom neki azt, amire vágyik.

Úgy szeretem, ahogyan neki van szüksége rá.

És így megkapom tőle azt, ami nekem jó.

Őt, magát.

Felismerés

Fogalmam sincs, ki ez az ember, aki mellettem ül.

Pedig tudom a nevét, és ismerem a vonásait is.

Csak éppen, aki belül van, ismeretlen számomra…

De vajon mióta?

Mennyi ideje élek egy idegennel?

Mennyi ideje nem szeretem?

És egyáltalán: szerettem valaha is?

Amikor összeismerkedtünk, kedvesnek, figyelmesnek, gyengédnek találtam.

Kedveltem.

Tudom, hogy kedveltem.

Őt magát, a hangját és a mosolyát – nem a pénzét.

És élveztem, hogy osztja a véleményemet, bármiről volt is szó.

Örültem, hogy mindig oda mentünk, ahová én akartam.

Természetes volt, hogy összeházasodtunk – mert ez volt a kívánságom…

Nem zavart, hogy nem érdekelték a barátaim, és nyugodt lélekkel mentem szórakozni nélküle is.

És csak megrántottam a vállam, amikor egyszer megkérdezték tőlem, miért éppen őt választottam.

De nem feleltem.

Még el sem gondolkodtam.

Csak később.

Jóval később.

És rájöttem...

Rájöttem, hogy azért ő a férjem, mert ő volt kéznél.

Mert éppen ő volt a partnerem, amikor eldöntöttem, hogy férjhez megyek. Mert így akartam.

De nem szerelemből.

Messze nem.

Ám ettől még működhetett volna a kapcsolatunk, ha eleinte kicsit jobban odafigyelek.

De mi a kezdetektől fogva alig beszélgettünk egymással.

Ha mégis társalogtunk, minden témánk az volt, én mit akarok.

Színházba jártunk, mert úgy akartam. Azt a darabot néztük meg, amit én választottam.

Azt ettük, amit én kívántam.

Oda utaztunk, ahová nekem tetszett.

De ekkor még esélyünk lehetett volna a közös jövőre.

Csakhogy elkezdtem eljárni a barátaimmal.

Ő pedig nem tartott velünk.

Otthon maradt a saját hobbijával – amiről nekem sosem beszélt. Mert tudta, hogy úgysem vagyok rá kíváncsi.

Talán ekkorra már azzal is tisztában volt, hogy igazából sosem érdekelt, kicsoda is ő valójában.

Éppen ezért az sem meglepő, hogy lassan beköltözött közénk a csend...

Nem ismerem a saját férjemet.

Nem tudom, mi jár a fejében.

Nem tudom, mire gondol, nem tudom, mire vágyik.

A saját férjem nem ismer engem.

Nem tudja, mi jár a fejemben.

Nem tudja, mire gondolok, nem tudja, mire vágyom.

Itt ülünk egymás mellett némán,  a két idegen, akikben semmi közös sincsen.

Csak az, hogy nem szeretjük egymást...

La belle dame sans regrets

A végeláthatatlan kocsisor ráérősen hömpölygött a városban.

Az asszony nem sietett, mert aznap a lányainak tánc edzése volt, és a megbeszélés szerint az apjuk ment értük.

Neki bőven volt ideje kényelmesen hazaautózni, és elkészíteni a vacsorát, mire a családja hazaér.

Egy ideig azzal szórakoztatta magát, hogy az autóstársakat osztályozta. Magában még el is mosolyodott, hogy milyen sok elégtelent osztott ki a sofőröknek.

Aztán elunta ezt a játékot, és inkább bekapcsolta a rádiót...

A teljes novella az ÉletMesék (Romantikus történetek a mindennapokból) című kötetben olvasható.

Véletlen

A késő délutáni nyüzsgő város mindig elvarázsolta a nőt.

Nem tudott betelni a siető, vagy éppen ráérősen sétálgató emberek, a kivilágított, díszes, ezerarcú kirakatok vagy éppen a gépkocsi-rengeteg látványával.

Most is, ahogy feljött a metróból, önkéntelenül is elmosolyodott: otthon volt.

Aztán hirtelen észbe kapott, és sietős léptekkel elindult a művelődési ház felé, ahol egy őt érdeklő előadást hirdettek. Már majdnem belépett az épületbe, amikor megszólalt a telefonja. Amint ránézett a kijelzőre, elkedvetlenedett, mert a hívó a barátnője volt, akivel együtt készültek a programra. Sejtette, hogy a lány most azért telefonál, mert lemondja a közös estét.

Igaza lett, és ettől a hirtelen támadt rosszkedve megerősödött. Már ő sem akarta végighallgatni az amúgy érdekesnek ígérkező előadást, már nem akart beülni a sok idegen közé.

De hazamenni sem volt kedve.

Gyűlölte a lakást, ahol immár másfél éve egyedül élt…

Mégis, csak egy pillanatig tétovázott, aztán mély levegőt vett, és bement a házba. Arra gondolt, hogy ott mégis jobb lesz, mint otthon, egyedül.

Itt legalább emberek között lesz.

Itt talán lesz kihez szólnia.

Kissé remegő gyomorral, de emelt fővel lépett a terembe, ahol már gyülekeztek az érdeklődők. Célirányosan egy üres sor felé tartott, és a kijárathoz közelebb eső oldalon leült. Csak azután nézett körbe, miután kényelmesen elhelyezkedett. Arra gondolt, hogy nem lesznek túl sokan, ám pillanatokkal később belátta a tévedését, ugyanis a terem hamarosan szinte zsúfolásig megtelt. Már csak két üres hely volt: egy mellette, egy pedig a helyiség túlsó végén. Szerette volna, ha nem ül mellé senki, de egy középkorú férfi éppen oda telepedett le.

Magában méltatlankodott egy kicsit, de aztán elkezdődött az előadás, és az lekötötte a figyelmét.

A program második felében kötetlen beszélgetés alakult ki az hallgatóság és az előadó között. A mellette ülő férfi nagyon értelmes kérdéseket tett fel, vagy összeszedetten válaszolt az előadónak. Ő, miközben hallgatta az eszmecserét, alaposan szemügyre vette a szomszédját. Kissé meglepetten állapította meg magában, hogy vonzónak találja. Igazából nem tudta volna megmondani, hogy mi tetszett meg benne, hiszen a férfi nem volt kimondottan jóképű. Mégis volt benne valami izgalmas, amit ő is azonnal észrevett.

De nem akart törődni vele.

Sőt, határozottan dühítette az érzés.

Mert ő aztán mindent akart jelen pillanatban, csak éppen nem egy vadidegen férfihoz vonzódni, akit alig egy óra elteltével aztán soha az életben nem fog többé látni!

Míg ő magában fortyogott, a férfi és az előadó élénk beszélgetésbe bonyolódott, amit a többiek érdeklődéssel hallgattak. Ő pedig, feltüzelve a saját érzéseitől, ingerülten beleszólt a párbeszédbe. Nem is gondolta végig a véleményét, csak egyszerűen a szomszédja felé fordult, és elmondta a magáét.

Az előadó halványan elmosolyodott, a férfi pedig meglepetten kapta felé a fejét. Szürke szemében érdeklődés villant, ahogy futólag végigmérte, és máris megfelelt a szavaira.

Parázs vita vette kezdetét közöttük, aminek nem akart vége szakadni. Mindketten szenvedélyesen védték az álláspontjukat, és közben észre sem vették, hogy megszűnt körülöttük a világ. Csak érveltek és érveltek, a többiek pedig vagy unottan, vagy kíváncsian figyelték őket mindaddig, ameddig az előadó pontot nem tett a vita végére.

Ezután már sem ő, sem a szomszédja nem arra figyelt, amiért eredetileg odamentek.

Ő tüntetőleg elfordult a férfitól, miközben érezte, hogy az leplezetlenül őt nézi. Legszívesebben felugrott, és elment volna, de nem volt elég bátorsága hozzá.

Csak abban reménykedhetett, hogy az előadásnak hamarosan vége lesz.

Nagyjából negyedóra múlva aztán eljött a szabadulás ideje.

Amint lehetett, máris felpattant, és kisietett a teremből úgy, hogy nem nézett semerre. Kapkodta a lábát, hogy mielőbb kiérjen az épületből, ám éppen akkor lett vége egy másik programnak is, így sokan sétáltak a lépcsőn lefelé.

Szeretett volna félrelökni mindenkit, hogy mielőbb az utcán legyen, de végül a tömeggel együtt andalgott kifelé. Az utcán azonban újfent siethetett, amit haladéktalanul meg is tett.

De csak az első aknafedélig.

Ott ugyanis beakadt a cipője sarka.

Megpróbálta kirángatni, de hiába, és félő volt, hogy ha tovább erőlteti, végül teljesen tönkreteszi a cipőt.

Tehetetlen dühében majdnem sírva fakadt, amikor érezte, hogy valaki megérinti a könyökét, majd egy másodperccel később a terembeli vitapartnere ajánlotta fel a segítségét.

Még meg sem tudott szólalni, amikor a férfi leguggolt, és kiszabadította a cipősarkat szorult helyzetéből.

Ő kissé megilletődve mondott köszönetet, és máris ment volna tovább, ha a szürke szemű férfi meg nem fogja a karját.

Aztán bemutatkozott, és megkérdezte, hogy nem lenne-e kedve folytatni a megkezdett vitát egy kávé mellett.

Néhány órával később a férfi hazáig kísérte, és a másnapi viszontlátás ígéretével váltak el egymástól…