A vihar

Odakint szakadt az eső.

Egy fiatalember a függönyt félrehúzva, az ablak mögül nézte a kinti világot.

Nézte, de nem látta, mert mélyen elmerült a gondolataiban.

A lelkében dúló vihar messze meghaladta azt, ami odakint tombolt.

Egy pillanatra ellágyult az arca, és ajkán halvány mosoly jelent meg. Aztán a vonásai hirtelen megkeményedtek, és összeszorította a fogait.

Ez a kettősség késztette tépelődésre.

Két lány arca váltogatta egymást az elméjében.

Egy karcsú, hosszú fekete hajú, kék szemű szépségé, akibe első látásra beleszeretett.

És egy vörösesszőke, folyton panaszkodó másiké, aki valamikor régen behálózta, és azóta nem ereszti…

A fiatal férfi hetek óta nem aludt már, és tudta, ez így nem mehet tovább. Nem akart egy érzelmek nélküli kapcsolatban vegetálni, amikor a boldogság elérhető közelségbe került hozzá.

Amióta meglátta egy közösségi oldalon a fekete lányt, csak rá tudott gondolni, és mindent elkövetett azért, hogy megismerkedhessen vele. Eleinte csak írásban tartották a kapcsolatot egymással, aztán elkérte a telefonszámát, és végre beszélhettek is. A fotója alapján elképzelte, milyen lehet a hangja, és amikor végre meghallotta, beleborzongott az örömbe. Olyan volt, mintha már régen ismerné…

Nem akart beleszeretni, dehogy is akart, ám az érzelmeinek nem tudott parancsolni.

Mivel mindketten kapcsolatban éltek, megbeszélték, hogy nem találkoznak. Legalábbis nem azonnal.

Hanem majd csak pár hónap múlva, amikor már jobban megismerik egymást.

De ő nem tudott várni.

Nagyon is látni akarta a lányt.

Megérinteni.

Biztosan tudni, hogy nem csak egy vágykép, hanem hús-vér valóság.

A lány eleinte ellenállt, de aztán belement a találkozóba

Arra készültek, hogy összefutnak egy téren, hogy váltsanak egymással pár szót.

Ő felkészült, hogy laza lesz, kedves és vicces. Azt tervezte, hogy jóképűségével, elragadó lényével még jobban elbűvöli a lányt. Azt remélte, azt akarta, hogy a lány ugyanúgy a rabja lesz első látásra, mint ahogy annyi más nő az lett, akik őt cseppet sem érdekelték.

De hiába tervezgetett: minden egészen másként alakult.

Amikor meglátta a lányt szemtől szembe, szinte megszólalni is alig tudott. Csak nézte őt, és nem tudott betelni a szépségével, a mosolyával, a gyönyörű kék szemeivel.

Bármennyire is igyekezett, mégis úgy viselkedett, mint egy első randevús kamasz.

A lányon látszott, hogy jól mulat a zavarán, és a fiú rettegett, hogy mindent elrontott.

Éppen ezért, miután elváltak egymástól, szinte azonnal telefonált, és új találkozót kért. Amikor a lány igent mondott, a fiú repesett a boldogságtól, mert tudta, hogy nincs minden veszve.

És legközelebb már úgy viselkedett, ahogyan legelőször szeretett volna. Megnevettette a lányt, és közben gyönyörködött a mosolyában.

Akkor már érezte, hogy ez a kapcsolat jóval komolyabb lesz, mint képzelte.

És amikor az ajka a lányéhoz ért, tudta, hogy menthetetlenül szerelmes.

És tudta azt is, hogy nem futó viszonyt, vagy titkos románcot akar, hanem boldog párkapcsolatot.

Együttélést.

Házasságot.

Gyerekeket.

Az új és újabb találkozók pedig még inkább megerősítették benne ezt az érzést.

És végre hosszú idő óta újra boldog volt, mert a lány viszonozta az érzelmeit. Nem mondta ki könnyen, de amikor megtette, a fiú úgy érezte, hogy attól kezdve ő a világ ura.

Az együttléteik pedig bebizonyították, hogy ők ketten valóban összetartoznak.

Lázasan, szinte vadul szerették egymást, aztán összebújva, órákon át tervezgették a közös jövőt…

Bár a lánynak is volt valakije, mégis ő volt az, akinek a kezdő lépést meg kellett tennie, és elmondani a vörösesszőkének, hogy el akar költözni otthonról.

Eldöntötte, hogy nem halogatja az elkerülhetetlent, hanem még aznap kiönti a szívét.

De nem volt alkalma tapintatosan elkezdeni a beszélgetést, mert a barátnője sírva fogadta már az előszobában. Szinte még be sem csukhatta maga mögött az ajtót, a lány máris kiabálni kezdett.

Számon kérte a telefonbeszélgetéseket, a találkozókat, és megvádolta azzal, hogy már évek óta megcsalja őt.

A fiú hitetlenkedve nézte egykori szerelmét, akivel már egy ideje pusztán úgy éltek egymás mellett, mint a testvérek.

Nem jártak együtt sehová, nem volt közöttük testi kapcsolat, és nem is aludtak egy szobában.

Már régen megbeszélték, hogy mindez így is marad, ameddig egyikük életében meg nem jelenik az Igazi. És akkor nem gátolják egymást a boldogságban, hanem minden jót kívánva elbúcsúznak.

Ehelyett kiderült, hogy a lány nyomozott utána, hogy ellenőrizte a hívásait, és hogy esze ágában sincs elengedni őt.

A fiú megpróbált nyugodtan beszélni, nem kiabálni és nem felhánytorgatni semmit, de hiába.

A lány hisztizett, sikoltozott és azzal fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz, ha elhagyja.

A fiú elborzadt, de nem a tettől, hanem a lánytól. Úgy nézett rá, mintha akkor látná először, és a vonásai elárulták mélységes csalódását és nemtetszését.

Szíve szerint fogta volna a legfontosabb holmijait, és elment volna, de nem merte magára hagyni az őrjöngő nőt. Így csak állt szótlanul, és várta, hogy a másik lecsillapodjon.

Miután a lány némiképp lenyugodott, bekísérte a szobájába, lefektette, betakarta, és az ágya szélén ülve várta, hogy elaludjon. Amikor már egyenletesen vette a levegőt, ott hagyta, és átment a saját szobájába.

Alig múlt éjfél, és a gyomra figyelmeztette rá, hogy aznap nem vacsorázott. Ennek ellenére mégsem ment ki a konyhába, mert tudta, hogy egy falat sem menne le a torkán.

És tudta azt is, hogy aludni sem fog tudni.

Ezért az ablakhoz ment, és a falnak dőlve, a függönyt félrehúzva nézte, hogy odakint szakad az eső.

Nézte, de nem látta, mert mélyen elmerült a gondolataiban.

A lelkében dúló vihar messze meghaladta azt, ami odakint tombolt.

Egy pillanatra ellágyult az arca, és ajkán halvány mosoly jelent meg. Aztán a vonásai hirtelen megkeményedtek, és összeszorította a fogait.

A fiatalember szomorúan lehajtotta a fejét.

Fogalma sem volt, hogy lesz tovább…