Számvetés

A Lány tizenhét éves volt, a Férfi pedig tizenöttel több, amikor találkoztak.

A Lány fiatal volt, vonzó és magabiztos, a Férfit pedig – hivatása révén – szinte mindenki ismerte.

A Lány, bár eléggé izgult, mégis meg merte szólítani a Férfit, és hosszan beszélgetett vele.

A Férfit rögtön rabul ejtette a Lány ártatlansága, és rajongó pillantása.

Bár nagyon igyekezett, mégsem tudott ellenállni a csábításnak, és amikor a Lány új találkozót kért tőle, ő belement…

Attól kezdve sokszor voltak együtt kávézókban, éttermekben, és irodalomról, zenéről, filmről, színházról társalogtak.

Ártatlan randevúk voltak ezek, mert akkoriban még komoly következménye volt annak, ha valaki visszaélt egy kiskorú bizalmával.

De mindketten tudták, hogy az idő nekik dolgozik…

A Lány életében a Férfi volt az első Nagy Szerelem.

A Férfi pedig hálás volt a sorsának, amiért egy kedves, szép és okos lánnyal ajándékozta meg.

Szerették egymást, a kapcsolatuknak azonban mégsem lehetett jövője.

A Lány előtt még ott állt az Élet, tele volt tervekkel, vágyakkal, elképzelésekkel, amelyekkel a Férfi nem tudott azonosulni.

Számára a karrierje volt a legfontosabb, és ahhoz, hogy ott a maximumot tudja nyújtani, teljes szabadságra volt szüksége.

Ő a sikert akarta.

Bármi áron.

Nem szakított a Lánnyal, de egyre ridegebben, kimértebben viselkedett vele. Lemondta a találkozókat, vagy úgy intézte, hogy a Lány mással lássa őt.

Őszintén sajnálta, mégis megtette.

Megremegett a szíve a szemrehányó tekintet, a könnyes szempár láttán, de erős maradt, és elérte, amit akart: a Lány végül elhagyta.

Évekkel később találkoztak újra.

Akkor a Nő már férjnél volt, és teljes boldogságban, szeretetben nevelte a gyermekeit.

A Férfinak pusztán futó viszonyai voltak, mert nem vágyott többre.

Ezt követően gyakran telefonáltak egymásnak, és néha-néha beültek valahová pár órára beszélgetni.

A Nő szíve még mindig hevesebben dobogott ezen alkalmakkor annak ellenére, hogy igazán boldog volt a férjével.

De mégis… az Első Szerelem varázsa nem múlt el...

A Férfi örömmel volt együtt a Nővel, mert szeretett gyönyörködni a mosolyában, az alakjában, és élvezte vele a társalgást. Vágyott volna többre is, ám a Nő kacér kis nevetéssel elutasította a közeledési kísérleteit.

Hosszú időn keresztül minden évfordulójukon megkeresték egymást, és tudtak a másik életének szinte minden mozzanatáról…

Több mint huszonöt évvel az első találkozásuk után egy étteremben üldögéltek meghitten, ugyanúgy, mint régen.

Később felmentek a Férfi lakására, ahol jól láthatóan egyedül élt.

A Nő nem félt, mert tudta, hogy semmi olyan nem történik majd, amit ő nem akar.

Annak ellenére, hogy a levegő izzott közöttük, csak beszélgettek, kávét ittak, és… táncoltak.

A Férfi komoly vallomásra készült, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Időt akart nyerni, és a Nő bátorító közelségére – ölelésére – is szüksége volt.

A zeneszám végén leültette a Nőt, és beszélni kezdett.

Elmondta, hogy egy betegség miatt komolyan számot vetett az életével. Az elmúlás árnyékában őszintén kielemezte a tetteit, döntéseit, és rájött, semmit sem bánt meg az életében csak azt, hogy annak idején nem bízott a Lányban. Nem bízott abban, hogy lenne ereje elviselni az ő zaklatott, zűrös életét, nem hitte, hogy kitartana mellette. De ma már tudja, hogy tévedett, tudja, hogy csakis mellette, vele lehetett volna boldog…

A Nő torka elszorult, és hullani kezdtek a könnyei.

Remegő kézzel húzta magához a Férfi fejét, és simogatta immár - jócskán - ősz haját. Majdnem megszakadt a szíve a gondolattól, hogy elveszítheti a Férfit, aki oly sokat jelentett számára.

A Férfi lecsókolta a könnyeket az arcáról, és sietve megnyugtatta, hogy már jól van. Többször is kivizsgáltatta magát, az orvosok mindent rendben találtak nála, ám úgy érezte, a Nőnek joga van mindezt megtudni.

A Nő ekkor eltolta magától a Férfit, helyette egy díszpárnát szorított a melléhez. Szívében a féltő aggodalmat a tehetetlen düh váltotta fel.

Szaggatottan törtek elő belőle a szavak, melyekkel a Férfit ostorozta azért, amit annak idején a kapcsolatukkal – kettejükkel - tett. A közös életüket siratta, azt, ami lehetett volna… Könnyektől maszatos arccal kárhoztatta a szerelmét a vallomás miatt…

Jobb lett volna, ha nem kavarja fel az életét, ha nem árulja el a gondolatait…

Mert a Nő szerette a férjét, akitől csak jót kapott az együtt töltött évek alatt, és imádta a gyerekeit, akik a házasságukból születtek.

Mégis…

Az első Nagy Szerelem lángja még mindig ott lobogott a szívében.

A Férfi némán hallgatta a Nőt, csak a szeme beszélt.

Elmondta szavak nélkül, hogy a szerelem, amit a Lány iránt érzett, még mindig él benne is.

És élni fog, ameddig a szíve dobban…

Ez után az este után hónapokon keresztül nem látták egymást.

E-mailt váltottak, sms-t küldtek, de nem találkoztak.

A Nő tudta, hogy a Férfi döntést vár tőle. Tudta, hogy boldogan kötné vele össze az életét, ha ő elhagyná a családját.

Csakhogy ezt nem fogja megtenni.

Már nem.

Ahhoz már túl késő…

A következő évfordulójukon ismét egy étteremben találkoztak.

Mindketten igyekeztek ugyanúgy viselkedni, mint a vallomás előtt, mintha azok a szavak el se hangzottak volna.

Egyiküknek sem volt könnyű.

A Férfi, ahogy elnézte a Nő arcát, magában szomorkásan elmosolyodott.

Arra gondolt, hogy az elmúlt majd’ 30 év alatt felcserélődtek a szerepek.

Immár ő az, aki rajongó pillantással néz a Nőre…

Ő az, aki fülig szerelmes.

És ő az, aki nem kaphatja meg, akire vágyik.

De nem bánkódott, beérte azzal, ami jutott neki.

Elfogadta az elektronikus leveleket, a futó telefonbeszélgetéseket és a ritka találkozásokat.

Így is boldog volt, mert tudta, hogy bármi történt, és bármi vár még rájuk az életben, a szerelmük sosem múlik el…

A váróban

Fullasztó volt a hőség. Mire elért az autójától az épület kapujáig, ahová igyekezett, szinte folyt róla a víz. Ám a második emeleti rendelő várójában már kellemes idő volt a klímaberendezésnek köszönhetően.

Miután belépett, köszönt, megválaszolta a recepciós ilyenkor szokásos kérdéseit, majd leült a dohányzóasztal mellé, ahol rajta kívül még hárman tartózkodtak.

A megadott időpontnál kissé korábban érkezett, és hogy hamarabb teljen az idő, felvett egy újságot, amit – minden érdeklődés nélkül – lapozgatni kezdett.

Gyűlölte a nőgyógyászati vizsgálatokat, ám mégis negyedévente eljárt az orvoshoz a biztonság kedvéért. Felíratta a gyógyszert, és csak egy legyintéssel válaszolt a doktor visszatérő kérdésére, miszerint mikor akar már gyereket szülni…

Soha.

De ez, persze, nem igaz. Mert ő akar. Pontosabban akart. De a férfi, akibe halálosan szerelmes volt, nem kívánt apa lenni. Azt mondta, nem neki való a gyerek. És korlátozná őket abban, hogy szabadon éljék az életüket együtt…

Ő egy ideig elfogadta ezeket a válaszokat, de aztán… aztán egyre jobban vágyott egy kisbabára… az Ő kisbabájára…

Végül szakítottak.

Immár öt éve.

Ő azóta férjhez ment, és kiegyensúlyozott, boldog életet él, de gyereket - érdekes módon - nem akar. A férje néha ugyan felhozza a témát, ám nem erőlteti.

Elfogadja az ő döntését.

Mialatt magában ezen elmélkedett, egy páciens kijött a rendelőből, egy új pedig érkezett, de ő nem fordított rájuk figyelmet. Elfoglalták a gondolatai. Aztán egy pillanatra végre felfogta, hogy az újság, amit lapozgat, kismamáknak szól, így gyorsan visszatette az asztalra, és jobb híján a falat bámulta.

Szeretett volna már túl lenni az egészen.

Nem sokkal később nyílt az ajtó, és egy várandós nő lépett be a helyiségbe, nyomában a párjával. Mindketten a recepcióshoz léptek, és mialatt a nő az adatait sorolta, a férfi a váróban ülők felé fordult.

Ő volt az.

Neki semmi kétsége nem volt már akkor sem, amikor meglátta az ajtóban.

A szíve a torkába ugrott, és olyan hevesen vert, mintha ki akarna szakadni a testéből.

Elsápadt, és azt érezte, hogy azonnal menekülnie kell.

Főleg az után, hogy egymás szemébe néztek.

Nem is gondolkodott, hanem felugrott, és köszönés nélkül kirohant a váróból, le a lépcsőkön, ki az utcára.

Közben pedig a szájára szorította a kezét, nehogy ki tudjon törni belőle az a szinte állati üvöltés, ami fojtogatta.

Gyereke lesz! Élete szerelmének gyereke lesz egy másik nőtől! Az övét nem akarta… az övét nem… de azét a másikét igen…

Vakon botladozott le a lépcsőkön, és amikor kiért az utcára, megtántorodott részint az érzelmi zűrzavar miatt, ami uralkodott benne, részint pedig a forróságtól, ami fogadta. Hirtelen nem tudta, merre induljon, hol hagyta az autóját. Tanácstalanul forgatta a fejét, és lépegetett hol erre, hol arra. A fájdalom mellett immár a kétségbeesés is összeszorította a szívét…

Aztán meghallotta a hangot.

Az Ő hangját.

Ugyanolyan lágy volt, mint régen, és ugyanúgy mondta ki a nevét, mint akkor.

Riadtan lépett hátra, és elbotlott volna a járda szegélyében, ha a férfi nem nyúl utána.

Nem változott az érzés sem, amit az érintése váltott ki belőle…

Kirántotta a kezét a férfiéból, és menekült volna, ám nem tudta, merre menjen.

Ő pedig továbbra is ott volt mellette, és folyamatosan beszélt.

Hogy mennyire örül a találkozásuknak.

Hogy milyen sokat gondol rá még mindig.

Hogy nagyon remélte, egyszer még találkoznak…

Nem akart a férfira nézni, szeretett volna minél előbb elkerülni a közeléből… mert még mindig szerelmes volt belé.

De választ akart kapni.

Tudni akarta, hogy miért, illetve, miért nem…

Miért az a nő – miért nem ő?

A férfi megérezte ezt, mert megfelelt a ki nem mondott kérdésekre.

’Talán rossz időben találkoztunk.’

Ő csak nézte a szép arcot, a szeméből hullott a könny, és a fejét rázta. Nem szólalt meg, de a férfi így is értette őt.

’Igazad van… nem ez az igazi ok… Bár valóban, akkor még másként gondolkodtam. Mostanra megváltoztam. Már én is akarom a gyereket… És szeretlek téged. Szeretlek még mindig, és szeretni is foglak. De… de most nyugodt az életem. Ez a lány… nagyon kedves. Nem eget rengető szerelem ez… nem olyan mély és erős, mint veled. Veled folyamatosan izzott, tele volt szenvedéllyel… de… de mindig attól féltem, hogy egyszer elmész tőlem. És azt nem viseltem volna el. Ezért lett vége. És ezért vagyok ezzel a lánnyal. Rá nem kell vigyáznom. Őt nem kell féltenem. Ő nem olyan tűzzel teli, mint te. Szeretem, de őrülten szerelmes csak beléd voltam… vagyok…’

Eddig tudta hallgatni.

Aztán sarkon fordult, és elrohant.

Szerencsére hamar jött egy taxi, amivel hazavitette magát.

Az autója csak másnap került haza, amikor elment érte a férje.

Ő pedig két napig nyomta otthon az ágyat láztól forrón, fájdalomtól fuldokolva…

Tündérmese - 7. rész

Eszter nem sokat változott az elmúlt évek alatt, ameddig nem találkoztunk, és hamar kellemes beszélgetés alakult ki közöttünk. Elmondta, hogy milyen munkatársra van szüksége, hogy mit vár el tőle, és arról is tájékoztatott, hogy ő maga mit tud kínálni.

- Tudod, van a Hatóságnak adatbázisa, ahonnan felkértem a lehetséges asszisztensek önéletrajzait. Találtam is nem egyet, akit alkalmasnak véltem arra, hogy behívjam egy beszélgetésre, de igazából egyik sem győzött meg száz százalékosan. Izával osztottam meg a gondolataimat, és ő ekkor mondta el, hogy te már nagyon régen keresel munkát, és megkérdezte, hogy mit szólnék hozzád. Örömmel fogadtam a javaslatát, mert legszívesebben olyan valakit vennék magam mellé, akit ismerek, és akiben tudom, hogy megbízhatok.

- Nagyon kedves vagy, hogy ezt mondod!

- Ez nem kedvesség, hanem tény kérdése – felelte mosolyogva Eszter. – Nos, már tudod, hogy én mit kérek, és mit adok, most halljuk, hogy neked mi a véleményed a munkáról!

Akarom.

- Az, hogy nagyon szívesen dolgoznék veled! Ez a munkakör kihívást jelent a számomra, mert csak helyettesítés szintjén csináltam korábban, de örömmel vállalnám, és beleadnám minden tudásomat, tapasztalatomat. Alaposan kipihentem magam az elmúlt időben ahhoz, hogy motivált és terhelhető legyek, a lelkesedésemmel pedig sosem volt baj.

Eszter egy pillanatig nem szólt, majd elmosolyodott és kezet nyújtott nekem.

- Akkor kezet rá! Holnap délelőtt gyere be, hogy a felvételi formaságokat el tudjuk intézni, és hétfőtől tiéd az előszobám!

Madarat lehetett volna fogatni velem, annyira boldog voltam, de még mindig az álmom hatása alatt álltam, így visszafogottan örültem a sikeres fordulatnak.

Miután elbúcsúztam Esztertől, Iza, aki a titkárságon várt rám karon ragadott és behúzott a közeli teakonyhába, ahol senkitől sem zavartatva tudtunk egy kicsit beszélgetni. Mielőtt azonban a barátnőm megszólalhatott volna, átöleltem őt, és hatalmas puszit cuppantottam az arcára.

- Jaj, Iza, isten vagy, köszönöm szépen! Eszterrel megállapodtam, holnap jövök intézni a felvételt és hétfőtől már kollégák vagyunk!

- Ez nekem nem is volt kérdés – legyintett Iza mosolyogva. – Amikor Eszter azt mondta, hogy hívjalak be, már tudtam, hogy nyert ügyünk van.

- Pedig azt gondoltam volna, hogy éppen azért, mert ismerjük egymást...

- Ugyan! Bitang jó bulik voltak, de régen elmúlt már az az idő, és nincs jelentősége annak, ami volt. Csak annak van, hogy akkor nagyon jól összejöttünk, és megtanultuk, hogy számíthatunk egymásra bármikor, bármiben. Eszter éppen ezért választott téged, mert tudja, hogy bízhat benned.

- Az biztos, hogy mindent megteszek majd, hogy ne okozzak csalódást neki!

- Jó, és szólj, ha bármiben tudok segíteni! De ennyi volt a munka! Most magyarázatot követelek a hülye kérdéseidre!

Olyan nagyot sóhajtottam, hogy talán a város másik végén is hallották, majd belekezdtem az álmom elmesélésébe. Amikor a beszámolóm végére értem, már potyogtak a könnyeim. Iza magához ölelt, én pedig a vállán folytattam a pityergést.

- Tudom, hogy egy idióta liba vagyok, amiért egy álombéli pasi miatt bőgök, ahelyett, hogy kiugranék a bőrömből a boldogságtól, hogy megint van munkám. És hidd el, nagyon boldog vagyok, és örülök, és minden... csak hát... Ó, Iza! Ha el tudnám mesélni neked, hogy milyen volt az a férfi! Magas, és szőke, és olyan zöld szemei voltak, amilyet soha azelőtt még nem láttam! És szeretett engem. Jaj, már nem is emlékeztem, hogy milyen jó szeretni és szeretve lenni! Hiába tudtam, hogy nem szabad, mégis imádtam! És éppen, amikor megcsókolt, és beteljesedhetett volna a szerelmünk, Gábor közbemorgott a hülye kávéjával. El tudod képzelni, mekkora csalódás volt az ébredés?

- El – felelte Iza, miközben megsimogatta a hátamat. – És szerintem éppen azért álmodtál szerelmet a munka mellé, mert arra is nagy szükséged van. Sajnos egy ideje én is látom már, hogy a házasságod nem valami boldog. De talán, most, hogy lett állásod, Gábor és te is visszataláltok egymáshoz, hiszen éppen a munka hiánya miatti idegeskedés volt az, ami eltávolított benneteket. Remélem, hogy mivel nap, mint nap lesz hová bejárnod, majd lenyugszol, nem veszekszel, nem hagyod el magad, és ha akarod, akkor hipp-hopp vissza tudod szerezni a férjed gyengédségét is.

- Talán...

A barátnőm kissé eltolt magától, és úgy válaszolt.

- Nem talán, hanem biztos! De csak akkor, ha te is akarod.

Hát ez az. Vajon akarom-e? Vagy inkább arra vágyom, hogy találkozzak az igazi Casanovával, aki elrabolhatja a szívemet és boldoggá tehet? Ó, nem is tudom... Biztosan az lesz a legjobb, ha visszarendezzük a kapcsolatunkat Gáborral, mert arra felesleges várnom, hogy az álomférfi valóban felbukkan, és elvarázsol egy életre! Hiszen nem létezik...csak álmodtam...

Válaszolni szerettem volna a barátnőmnek, ám nem volt rá lehetőségem, mert valaki megkocogtatta a teakonyha ajtaját, majd mielőtt bármit reagálhattunk volna, egy mély hang szólalt meg a hátam mögött.

- Nem zavarok, hölgyeim?

Amikor megfordultam szinte lemerevedtem a látványtól, és úgy kapaszkodtam Iza vállába, mint aki rögtön összeesik. Az ajtóban ugyanis egy magas, sötét hajú, szemüveges, ragyogó kék szemű férfi nézett ránk, akinek a szép arca szinte azonos volt az álombéli Hartay Mátééval..

- Casanova – suttogtam, mire a férfi kissé elmosolyodott, és alaposan végigmért. A pillantása égetett, nekem pedig a torkomban dobogott a szívem.

- A nevem ugyan Baróthi Ádám, de maga hívhat akár Casanovának is, ha úgy tetszik. Csak ígérje meg nekem, hogy nem sír tovább, mert vétek könnyel áztatni azokat a gyönyörű, fekete szemeit...

Tündérmese - 6. rész.

Iza beszámolója óta kimondottan hidegen viselkedtem Hartayval, mert halálosan féltékeny voltam. Máté eleinte nem értette, hogy miért vagyok vele ennyire barátságtalan, de nem firtatta az okot, hanem ő is rideg udvariassággal tárgyalt velem, amikor szóba kellett állnunk egymással.

Egyik reggel a gondolataimba merülve baktattam a munkahelyemre, szinte alig észleltem, hogy mi történik körülöttem. Ám az épület előtt felfigyeltem egy tűzpiros autóra, amely éppen akkor állt meg a bejárat előtt, amikor én is odaértem. Az autóból Máté szállt ki, a sofőr pedig a vörös barátnője volt. Bár nem bámészkodtam túl sokáig, annyit azért megfigyeltem, mielőtt villámgyorsan bemenekültem az irodaházba, hogy a nő nagyon vonzó. És piszokul mázlista.

A portán éppen csak köszöntem, és olyan gyorsan futottam a lifthez, ahogy a tűsarkaimon tudtam. De Casanova hosszú lépteivel szemben esélyem sem volt, így az üvegkalitkába már vele együtt léptem be.

- Jó reggelt, Lin! – mosolygott rám csúfondárosan. – Mire ez a nagy sietség? Csak nem előlem menekül?

De. Csak egyre nehezebben megy.

- Jó reggelt! Dehogy menekültem, pusztán siettem, mert el akarok intézni valamit, mielőtt Imre beér.

- Valóban? Nem arról van szó inkább, hogy nem tetszett magának, ahogy megérkeztem?

Ó, te gonosz! Jól mulatsz, igaz?

Összevontam a szemöldökömet és annyi méltatlankodást sűrítettem a hangomba, amennyit csak tudtam.

- Nem értem, hogy miről beszél! Felőlem úgy jár munkába, ahogy akar, nekem semmi közöm hozzá! A maga dolga, hogy gyalogol, vagy fuvarozzák, engem cseppet sem érdekel!

Éppen felértünk az emeletünkre, így, amikor kinyílt a lift ajtaja, sértett méltósággal léptem ki belőle, meg sem várva Máté válaszát. Ám Casanovát nem tudtam becsapni, nagyon is jól tudta már, hogy mi bajom van vele, és ennek megfelelően is viselkedett. Nem udvarolt, nem mondott semmit, ami nem függött össze a munkával, ellenben a pillantásában és a csúfondáros mosolyában minden benne volt. Nagyon elegem volt belőle, hogy így olvasott a lelkemben!

Napok múltak el ebben a hangulatban, és én egyre nehezebben viseltem a helyzetet.

Kínomban Izának panaszkodtam, aki ugyan meghallgatott, de másként nem tudott segíteni.

- Linkám, neked kell eldöntened, hogy mit akarsz! Ha ahhoz van kedved, hogy összebújj Casanovával, akkor tedd azt! Biztos klassz lesz addig, ameddig tart! Csak fel kell készülnöd arra, hogy a kapcsolat nem lesz hosszú életű, és nektek utána is együtt kell tudni dolgozni. Ha ez menni fog, akkor vágj bele! Ha viszont félsz, hogy megégeted magad, akkor felejtsd el Mátét, és szerezz magadnak valaki más, aki majd boldoggá tesz. De valamit mindenképpen tenned kell, mert ez így nem mehet tovább! Ja, és jó, ha tudod, hogy Casanova újra facér. Vagy legalábbis már nem a vörös csajjal jár.

- Honnan tudod? – élénkültem fel azonnal.

- Hallottam, amikor Hartay az egyik biztonsági őrnek mondta.

- Micsoda?! A kapuban dumálja ki a nőit?

- Nem, csak szerintem azt akarta, hogy én meghalljam. Ugyanis Zsolti, tudod, az a fülbevalós, szóval ő kérdezte reggel, hogy csak nem elromlott az a szép piros autó, hogy mostanában Máté gyalog jár, mire őkelme vigyorogva közölte, hogy a kocsi jó, csak a sofőrnek mondott fel. Látta, hogy ott állok a liftnél, tudta, hogy hallom, amit mond, és sejtette azt is, hogy tovább fogom adni neked az infót.

Ó, Casanova... nekem hamarosan végem lesz!

Annak ellenére, hogy tudtam, szabad a pálya, továbbra is szigorúan hivatalos modorban tárgyaltam Mátéval, és kerültem, amennyire csak tudtam.

De már az erőm legvégén jártam.

Aztán egyik délután elhatároztam, hogy addig nem megyek aznap haza, ameddig be nem fejezem azt az anyagot, amin dolgoztam. Hét óra után már csak én voltam bent. Legalábbis azt hittem. Háromnegyed nyolckor azonban Casanova jelent meg az irodám ajtajában. Meglepetten kaptam fel a fejemet, amikor megszólalt.

- Magának már régen egy kád forró vízben kellene ülnie, és hagynia, hogy kényeztessék, nem pedig itt görnyedezni a monitor előtt!

Jól van. Fogj kézen, és menjünk.

- Magának pedig már régen hevesen kellene udvarolnia valakinek egy szépen terített asztal mellett, nem?

Máté elmosolyodott, de úgy, ahogy azelőtt még soha sem láttam. Lágyan. Odajött az asztalomhoz, és fölém hajolt, egészen közel az arcomhoz. Teljesen megbűvölve néztem a gyönyörű zöld szempárba, a szavai pedig tovább szították az egyre erősödő vágyamat.

- Hát akkor gyere, menjünk! Először kellemesen megvacsorázunk valahol, miközben a szépen terített asztal mellett hevesen fogok udvarolni neked. Utána pedig elmegyünk hozzám, és ígérem, hogy egész éjjel kényeztetlek majd.

- És mi van a káddal meg a forró vízzel?

- Sajnálom, de nálam csak tusolni lehet.

- Akkor menjünk hozzám... elég nagy a kádam...

Casanova ekkor felhúzott a székemről, átölelt, és megcsókolt. Olyan gyengéden, ahogy mindig is hittem, hogy csókolni tud, majd pedig egyre szenvedélyesebben. Úgy, ahogy mindig is reméltem, hogy csókolni fog. Lehunytam a szemem, úgy élveztem az ajka érintését.

Amikor végül elengedett, rám dörrent.

- Akarsz kávét?

Mi van?!

- Nem hallod? Alszol? Azt kérdeztem, hogy akarsz kávét?

Kinyitottam a szemem, és meglepetten néztem körül. Nem volt sem iroda, sem Casanova, sem csók...

Otthon feküdtem az ágyamban, és a férjem faggatott nem túl kedvesen, a szoba ajtajában állva.

- Nem, kösz – feleltem alig hallhatóan, és a fejemre húztam a párnámat. Szóval csak álmodtam az egészet. Nincs nekem se állásom, se szép, zöld szemű Casanovám... Ó, a francba, legalább Gábor ne ébresztett volna fel! Bárcsak tovább álmodhattam volna! Jaj, istenkém!

Megpróbáltam szorosan lehunyt szemmel újra átélni a csodát, de nem sikerült, mert a férjem motozása minduntalan kizökkentett az ábrándozásból. Amikor végül elment, nekem már nem volt kedvem a meddő próbálkozáshoz, helyette inkább zokogni kezdtem a csalódottságtól.

Máté... Máté... legalább te igaz lennél!

Hosszú órákon át sírdogáltam, és nem tudom, végül meddig keseregtem volna, ha nem szólal meg a telefonom. Iza keresett.

- Szia, Iza! – hüppögtem a készülékbe.

- Szia, Lina! Mi történt? Mi a baj? – aggódott a barátnőm azonnal.

- Á, semmi, csak álmodtam valamit.

- Ilyen rosszat?

- Francokat! Ilyen jót. És most majd’ belepusztulok, hogy fel kellett ébrednem belőle.

- Ó, bocs! Ha tudtam volna...

- Ne izgulj, nem te voltál, hanem Gábor, még reggel. Csak hát olyan jó volt az az álom!

- Olyan jó biztos nem volt, mint az én hírem!

- Fogadunk?

- Állom! Na, ide figyelj! Emlékszel a Papácsik Eszter nevű barátnőmre?

- Arra a vörös hajú bomba csajra gondolsz, aki az önkormányzatnál volt?

Iza barátnőjével csak néhányszor találkoztam, amikor még mindhárman facérok voltunk, és el-eljártunk szórakozni, férfiakat szédíteni, és jó alaposan kirúgni a hámból. Bár akkoriban kifejezetten élveztük ezeket a kilengéseket, azért nem hiszem, hogy nagyon dicsekedett volna az akkor történtekkel bármelyikünk is. A Chippendale-show-val semmiképpen...

- Igen, rá. Na, képzeld, Esztert kinevezték hozzánk, a Hatóságra, az egyik ügyosztály vezetőjének! És neki lenne szüksége asszisztensre.

Déjà vu-m van...

- És?

- Mit és? Érdekel a dolog, vagy nem?

- Érdekelni érdekelne, csak...

- Basszus, Lina, ne szívass! Itt egy jó lehetőség, te meg húzódozol? Mi a fene van veled?

- Nincs velem semmi, és nem is húzódozok! Csak szerinted Eszter pont engem akarna?

- Természetesen megkérdeztem tőle, hogy mit szólna, és ő azt válaszolta, hogy szívesen találkozna veled, hogy beszéljetek a dologról!

- Ó, hát az szuper lenne, imádlak! – élénkültem fel. - És mikor kell mennem?

- Ma délután háromra gyere be hozzám.

Még mindig ez a déjà vu...

- Iza, ne csináld ezt! Dél van! Hogy kapom össze magam addigra?

- Gyorsan és ügyesen! Ha akarod a melót, akkor menni fog!

- Oké, rendben, már készülődök is! Csak...

- Csak?

- Ide figyelj! Mi a főnököd keresztneve?

- Mihály. De...

- Várj! És van nálatok valaki, akit Casanovának hívtok?

- Hát nem, de...

- Vagy akinek Hartay a vezetékneve? Vagy Máté a keresztneve?

- Nincsen senki, de mondd már meg, hogy miért kérdezted!

Nagyon sóhajtottam, de nem tudtam eldönteni, hogy bánatosan vagy megkönnyebbülten.

- Majd elmesélem, amikor találkozunk. Most viszont megyek, és készülök a beszélgetésre! – hadartam, majd bontottam a vonalat. És mielőtt bevonultam volna a fürdőszobába, jól megcsíptem magam. Fáj – tehát ébren vagyok.

Ugyanúgy, mint az álmomban, nagyon gondosan készítettem elő magam a megbeszélésre: szolid smink, szép frizura, csinos, ám nem kihívó öltözék, zárt orrú szandál és színben harmonizáló táska. A tükörképemmel a valóságban is elégedett voltam, így hevesen dobogó szívvel elindultam az interjúra.

Tündérmese - 5. rész

Mindeközben otthon sem javult a helyzet, sőt.

Kiderült, hogy mialatt magammal foglalkoztam, és a munkanélküliségem miatti depressziómmal küzdöttem, a férjem titokban félrelépett. Amikor bevallotta, hogy van valakije, akkor legszívesebben széttörtem volna a fején a nászajándékba kapott hatalmas kristályvázát. Kiabáltam, csapkodtam, hisztiztem, mert azt hittem, hogy attól majd jobb lesz. Ha Gábor nekiállt volna védekezni, vagy engem vádolni, akkor is könnyebb lett volna, ám ő hallgatott. Gyűlöltem, amiért elárult, ugyanakkor valahol meg is értettem őt: megpróbált jobb belátásra téríteni engem, amikor az álláskeresésbe majdnem belebetegedtem. Megpróbált meggyőzni, hogy maradjak otthon és babázzak. Megpróbált nyugodt, jó körülményeket biztosítani nekem, és csak annyit kért cserébe, hogy törődjek vele. Ám én inkább belemerültem az önsajnálatba, és a depressziómat dédelgettem, ahelyett, hogy őt öleltem volna. És ez lett a végeredmény.

Tudtam, hogy a Gábor iránt érzett szerelmem már régen a múlté, de megszoktam, hogy együtt vagyunk. Amikor bejelentette, hogy elköltözik a barátnőjéhez, akkor már csak egy kicsit fájt a szívem. Sajnáltam az elmúlt, szép éveket, de tisztában voltam vele, hogy mindkettőnknek így lesz a legjobb.

Az első, magányosan töltött éjszakámon aztán elgondolkodhattam a sorsomon.

Amikor nem volt állásom, akkor volt férjem, aki mellettem állt, és igyekezett segíteni. Nem ő tehet róla, hogy nem hagytam.

Most van munkám, amit szeretek, de nincs férjem, aki átölelne.

Vajon lesz még valaha olyan tökéletesség az életemben, mint négy évvel korábban? Vagy az már mindörökké csak hiú ábránd marad?

Gábor vallomása, majd elköltözése után már nem volt kedvem – de leginkább erőm – a Casanovával folytatott játékhoz. Egyre inkább kísértett a gyönyörű zöld szempár, és nagyon tartottam attól, hogy a magányom és az egyre erősödő vágyam végül Máté karjaiba űz. Vágytam rá, kívántam őt, de tudtam, hogy számára csupán egy hódítás lennék a sok közül, ezt pedig semmiképpen sem akartam.

Az érzéseimről csakis Izával beszéltem, soha, senki másnak még csak célzást sem tettem a vonzalmamról. A szétköltözést sem vertem nagydobra, arról is csak a barátnőm és a főnököm tudott, aki – biztos voltam benne -, nem adta tovább a magánéletemben történt változás hírét.

- És most mihez kezdesz? – kérdezte Iza, amikor egy pénteki napon, munka után feljött a lakásomra, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni.

- Fogalmam sincs. Gábor egyelőre nem akar válni, bár tudja, hogy hozzám már nincsen visszaútja.

- Miért? Nem tudsz megbocsátani neki?

- Nem... nem arról van szó, hogy nem bocsátok meg neki, hiszen nincs is mit. Én kergettem el magamtól, ő csak nem volt képes ellenállni a kísértésnek. Gyengédségre lett volna szüksége, amit én nem tudtam, és nem is akartam megadni neki. Így aztán nem is csodálkozhatok, ha másnál kötött ki.

- Hát akkor? Miért nem jöhet vissza? Már nem szereted?

- Nem, már nem.

- És mi van Casanovával?

Döbbenten meredtem Izára.

- Mi lenne vele?

A barátnőm legyintett.

- Ugyan, Lina, nekem ne szerepelj! Több mint tíz éve ismerlek, úgyhogy nekem nem tudod bemesélni, hogy nem vagy odáig érte!

- Jaj, basszus, ennyire látszik? Tudják mások is? Észrevette ő is?

- Én tudom és látom, mert ismerlek. A többiek, szerintem, nem sejtenek semmit, csak azt látják, hogy folyton húzzátok egymást. Hogy Máté észrevette-e? Na, ez a jó kérdés! Amennyi vágyakozó pillanásban neki már része volt, nem lennék meglepve, ha kiolvasta volna a te szemedből is. De az is lehet, hogy egyszerűen nem tud hová tenni téged. Tudja, látja, hogy vonzódsz hozzá, ám mégis elutasítod minden közeledési kísérletét. Ilyet még nem látott, nem tudja, hogyan kezelje, és szerintem egy kicsit meg is van zavarodva emiatt. Egyébként, még nem mondtam neked, de tegnap megkérdezte tőlem, hogy mi történt veled, ami miatt ennyire szomorú vagy az utóbbi időben.

- Komolyan?! Hartay rólam érdeklődött? És te mit mondtál? Ugye nem árultad el neki Gábort?

- Hát persze, hogy nem, te dinnye! Csak annyit mondtam neki, hogy aki kíváncsi, az hamar megöregszik, mire elnevette magát, és közölte velem, hogy szerencsés vagy, amiért olyan barátnőd van, mint én, aki nem adja ki a titkaidat.

- Az biztos, hogy mázlista vagyok, amiért vagy nekem! – öleltem át szeretettel Izát. – Amióta ismerlek, te mindig mellettem voltál, jóban-rosszban egyaránt, a te segítségeddel jutottam munkához is...

- Ja... és ahogy elnézem, az én révemen lettél újra szerelmes!

- Dehogy vagyok én szerelmes! – tiltakoztam azonnal. – Máté hihetetlenül vonzó, meg minden, de nem vagyok belé szerelmes! Már hogy is lehetnék egy olyan férfiba, akinek nincsenek érzelmei? Csak kihasználna, ha behódolnék neki, és eldobna ugyanúgy, mint a többieket! Na, nekem erre egyáltalán nincsen szükségem! Jól megleszek én egyedül is, hidd el nekem!

- Persze. De a búcsú bulira, ugye azért meghívsz?

- Miféle búcsú bulira?

- Hát, amit azelőtt rendezel, hogy bevonulsz apácának!

- Menj a fenébe! – morrantam bosszúsan Izára, és töltöttem mindkettőnknek egy-egy pohár vörös bort. – Nem azt mondtam, hogy apáca leszek, csak...

- Csak előadtad itt nekem azt a szöveget, amit szerintem minden este felmondasz magadnak, mint egy mantrát, hogy miért nem szabad engedned Casanovának.

- De miért? Nincs igazam?

- Talán igazad van, talán nincs. De ez a kérdés jelenleg nem aktuális, mert Máté valami vörös nővel kavar mostanában.

- Mi az, hogy mostanában? És különben is, honnan tudod?!

Iza elnevette magát az izgatottságomon.

- Anyám, még jó, hogy nem érdekel a pasi! Képzeld, akkor mennyire ki lennél akadva, ha még buknál is rá!

- Kac-kac! A lényeget mondjad!

- Hát, a mostanában azt jelenti, hogy az elmúlt időben többször láttam őt a csajjal. Nagyjából egy hónapja bukkant fel először. Bejött Hartayhoz az irodába, én pedig akkor találkoztam velük, amikor lekísérte a nőt, és elbúcsúztak egymástól. Nyelves puszival. Pár nappal később a nő hozta Mátét munkába, máskor meg hazavitte. Szóval, gondolom, hogy tartósabb viszonyra vannak berendezkedve.

Határozottan rossz kedvem lett, és egész éjjel a hallottakon rágódtam.

Jaj, Casanova... semmi közöm hozzád, és mégis kiborít, hogy van valakid!