Egy könyvajánló születése

A regényem hátsó borítóján az alábbi ajánló olvasható:

"A szerelmet leírni nem lehet. Sem elmondani. Sem kielemezni.

Füstöt markol, aki nem hiszi el.
A szerelemnek ugyanis titkai vannak, amit lényegében soha nem másol.
Úgy tűnik, nagyon is tudta ezt a szerző, Kaposi Krisztina.
Talán ezért van, hogy inkább rajongva mesél róla, és inkább azt mondja el, milyen csodás dolog, milyen varázslatosan gyönyörű szerelemben élni.
Ragyog ez a regény. Könyörög, tépelődik, izzik, csillog és simogat.
Azt ígéri az olvasónak, hogy végigélheti vele ezt a lázat, miközben átérzi és megégeti.
Jó reklám ez a szerelemnek, még ha nincs is rá szüksége. De a legjobb, hogy a történet végére érve, irigykedve, vagy talán együttérzéssel, de valahogy nem az eddigi szerelmeinken mélázunk el nosztalgiázva, hanem ott akarunk égni mi is, egy új, egy ilyen elbűvölő,mindent akaró hevületben.
Meggyőződéssel vallva, hogy íme, mégiscsak ez az élet értelme.
Meg minden, ami ebből fakad."

Ezeket a sorokat Janicsák István írta, aki nagyon régi, kedves, jó barátom.

Sokan kérdezték már, hogy sikerült megszereznem tőle ezeket a szép mondatokat.

Nos, hát az úgy volt...

Ő volt az, akit megkerestem a kéziratommal, és kértem a segítségét az induláshoz.

Jól döntöttem, amikor hozzá fordultam, mert ő nem csak dalszövegeket, hanem verseket, novellákat és regényeket is írt már. (Én legjobban a "szerelem, nagyon hijányzol" című "zenész könyvét" szeretem. Nagyon jó mondatok vannak benne. Olyan igazi Janicsák-mondatok, amik akár hat soron keresztül is tarthatnak. És akkor se biztos, hogy végük van...)

Amikor készen volt minden, és már csak egy ajánlóra volt szükségem, akkor is tőle kértem, hogy írja meg nekem.

Először nem akarta, mondván, ez egy igazi csajos könyv, nem az ő világa.
Aztán mégis írt egyet.
Én pedig visszaadtam neki, hogy köszönöm, de nem kérem. Nem ezt kérem. Mert amit írt, szuper volt a maga nemében, de... de mégse. Mert nem illett az én romantikus, szép Mesémhez. Kértem, hogy azzal a lelkével írjon, amelyikkel a szép dalszövegeit szokta.
Amivel például ezt kigondolta:
                           "Hiába mondanám,
                                hogy így vagyok szabad,
                                  velem is csak megtörtént a múlt.
                                       Az a büszkeség,
                                          amibe mindig magam zártam,
                                              most mint egy falevél lehullt.

                           Én már nem vagyok szabad

                              - tudom, nem az a bűnös, aki bezárt -,
                                  neked ezt a kulcsot én adtam át,
                                     nekem így szép ez a világ."

Két napig hallgatott ezután, majd átadta az igazi ajánlót.

Első olvasásra imádtam, másodikra pedig még inkább.

Örülök, hogy volt merszem visszaadni az elsőt, mert így megszülethetett ez.

Ez, amit senki más nem írhatott volna meg nekem ilyenre.
Csakis ő, aki ismer.
És én erre őszintén büszke vagyok!

Átölel a múlt

Elég hosszú ideje foglalkoztat az ezotéria, és vonz minden, ami misztikus.
Mindig is irigyeltem azokat, akik rendelkeznek valamiféle Áldással, mint például a Látók.

Néhány héttel ezelőtt találkoztam egy lánnyal, aki Áldott.
Amikor először megpillantottam, akkor nagyon ismerősnek tűnt, pedig még sosem találkoztunk.
Aztán kiderült, hogy dehogynem, csak éppen az előző életünkben.
Meglepődve és kissé hitetlenkedve hallgattam mindazt, amit a közös életünkről mesélt, de nagyon érdekelt a dolog, és rákérdeztem, hogy tudna-e olyan előző életemről is beszélni, amelynek érezhető hatása van a jelenemre.

És tudott.

Elmondta, hogy körülbelül az 1800-as években halálos szerelembe estem egy olyan férfival, aki bármikor, bárkit könnyedén az ujja köré csavart.
Ezt tette velem is.
Csakhogy...
Csakhogy alaposan megjárta: miközben az elcsábításomon munkálkodott, megszeretett olyannyira, hogy végül feleségül is vett. Született egy gyönyörű kislányunk, és boldogan éltünk.
Illetve csak éltünk volna, ha nem áll közénk a féltékenység. Folyton bántottuk, kínoztuk egymást a Zöld Szemű Szörny miatt, és veszekedéssel teltek a napjaink. Bár a párnák között csodálatos kibéküléseket éltünk meg, másnap minden kezdődött elölről.
Aztán egyszer a férjem - minden irántam érzett szerelme ellenére - valóban félrelépett.
Nekem megszakadt a szívem, képtelen voltam megbocsátani neki, így aztán a hűtlen egy szép napon elhagyott engem, és a kislányunkat.

Jóval később újra találkoztunk, és a soha el nem múlt szerelem továbbra is ott izzott közöttünk. Ő közeledni próbált, én azonban elküldtem.
Úgy haltunk meg mindketten, hogy életünk végéig csakis egymást szerettük.

Beleborzongtam a történetbe - akár én is írhattam volna :) -, és rákérdeztem, hogy ebből a sztoriból ki az, aki a mostani életemre is hatással van. Talán a kislányunk? Vagy a nőszemély, aki miatt elszakadtunk egymástól?
A lány azonban csak ingatta a fejét, én pedig azonnal védekezni kezdtem, hogy a volt férjemről nem lehet szó, mert hát, ugye, arra a Nagy Szerelemre csak ráismertem volna...

Hát, mint kiderült, rá is ismertem.

Az illető úgy van jelen az életemben, hogy még sincs benne.
Láttam őt fényképen, és ő is látott már engem.

Nincsenek véletlenek.

Amikor én megláttam őt, akkor első pillanatban átmelegedett a szívem, aztán hirtelen ádáz dühöt éreztem.
Amikor ő meglátott engem, felismerte a tekintetemet... majd ugyanazt a dühöt érezte, amit én.
Én már tudom, hogy ki ő.
Ő még továbbra sem tudja, hogy én ki vagyok.
Bár a dühöt még mindig érzi, ha ránéz a fotómra (és ránéz!), de már érzi azt is, ami mögötte van.

Lehet, hogy ebben az életünkben soha nem fogunk szemtől szembe állni egymással.
Lehet, hogy soha nem beszélgetünk.

Ám ő mégis adott nekem valamit anélkül, hogy tudta volna.
Én pedig öntudatlanul elfogadtam azt.

Mert egy csodálatos éjszakán megfogantam tőle, és idén májusban világra hoztam a szerelmünk gyümölcsét.
Cziráki Bence történetét...

Vajon...?

Tegnap találkoztam egy ismerősömmel.
Bár régen láttuk már egymást, a beszélgetést szinte ugyanott folytattuk, ahol évekkel korábban abbahagytuk.

A lány boldogan ragyogó arccal mesélte, hogy egyre nagyobbak, szebbek és okosabbak a gyerekei, csodálatos ember a férje, olyan munkája van, amit örömmel végez - aztán egyszer csak sírva fakadt. És bevallotta, hogy halálosan szerelmes egy másik férfiba. Aki észre sem veszi őt.

Én meg csak néztem rá és nem tudtam mit mondani.

A regényem írása során megéltem a mennyet és a poklot egyaránt, mert én is halálosan szerelmes voltam/vagyok a férfi főszereplőmbe. De azt gondolom, hogy ennek így kell(ett) lennie, hiszen ha nem érzem át azt, amiről írok, akkor nem lehetek hiteles.
Szóval a sóvárgó, édes kínt nagyon is megértem, és el tudom képzelni az erős vágyat is, ami az idegenhez hajtja.

Csak éppen...

Csak éppen itt nem arról van szó, hogy belebonyolódott egy titkos viszonyba valakivel. Hanem arról, hogy olyan valakiért rajong, aki nem vesz róla tudomást.
De vajon miért van ez így? Mármint: miért olyanért van oda, aki levegőnek nézi? Miért nem a férjét imádja ilyen hévvel, aki helyes, kedves és a tenyerén hordozza? Miért nem rá vágyik? Miért nem neki adja azt az erős érzést, ami feszíti a lelkét?

Talán éppen ezért? Mert róla már tudja, hogy mindenképpen az övé? Abban a másikban pedig az elérhetetlenség izgatja?

Kérdeztem az ismerősömet, hogy mit tud arról a férfiról. A válasz kissé bizonytalan volt: jóképű, vonzó, sármos, őrülten szexi...
És?
Ennyi. Jó, oké, tudja még a nevét, a korát és a lakcímét, no és azt, hogy mivel foglalkozik, továbbá azt, hogy régen elvált. És hogy azóta (is) gond nélkül cserélgeti a partnereit. De semmi mást.
Ez persze bőven elég lehet egy "halálos" szerelemhez, de szerintem leginkább csak egy futó viszonyhoz. Amibe egyébként a lány boldogan belemenne, mert meg van róla győződve, hogy az ő kapcsolatuk ennél sokkal több lenne. Igaz Szerelem.

Én azonban azt hiszem, hogy az ismerősöm, amint közelebbi kapcsolatba kerülne ezzel a fickóval, már rájönne, hogy az illető nem is olyan vonzó.
Mert kiderülne róla másnap reggel, hogy ugyanúgy összekócolja az ágy őt is, mint otthon a férjet. - De nem biztos, hogy ugyanúgy ágyba viszi a kávét a párjának, mint a férj.
Vagy hogy utál reggel beszélgetni, és a futtában bekapott reggeli mellé a sporthírek érdeklik, nem pedig az, hogy aludt a partnere.
Ezért pedig nem érdemes - sőt, inkább nem szabad - feladni egy kellemes, jó házasságot.

De hogy jövök én ahhoz, hogy ilyen helyzetben tanácsot adjak?
Az ismerősöm nem is kért tőlem ilyet, csak arra volt szüksége, hogy megoszthassa velem a titkát.
Én pedig meghallgattam.

Ám a beszélgetésünk óta egyre csak azon elmélkedek, hogy én vajon mit éreznék, ha egyszer csak a regényem lapjai közül elém lépne az én Bencém...

A mai nap

Az egyik barátnőmnek ma van a születésnapja.
De pár napja szakított a szerelmével, így számára ez most egyáltalán nem boldog ünnep.

Nekem 11 éve ezen a napon halt meg a gyönyörű, imádott, fiatal anyukám.

Ezért aztán augusztus 4-ét egyáltalán nem szeretem.

A barátnőm is és én is szomorúak vagyunk a veszteségünk miatt.

Mindkettőnk fájdalma mély, őszinte, a csontunkig hatol és a bőrünket marja...
Mindkettőnk szíve darabokban van, és nem tudunk vigaszt nyújtani egymásnak.

Majd jön egy másik fickó, aki igazán értékel téged – mondom.

Neki már megváltás volt a halál – mondja.

Lehetsz még boldog mással – mondom.

Ő ezután már mindig veled lesz – mondja.

Őszintén valljuk mindketten – ám tudjuk, hogy a gyásznak idő kell. Minden gyásznak. A szakítás vagy a halál miatt érzettnek egyaránt.

De hiszem, hogy a barátnőm egyszer arra ébred majd, hogy valahogy szebben süt a nap. Hogy illatosabbak a virágok. Hogy az a férfi, akivel néhány nap óta együtt utazik a buszon, és aki folyton mosolyog rá, nagyon is jóképű.

Hiszem, hogy egyszer elmúlik a fájdalma, és már csak egy rossz emlék lesz a csalfa kedves, aki miatt most még felkelni sincs kedve.

Az én gyászom azonban örök gyász.

Nekem nem lehet másik anyukám.
Igaz, ma szebben süt a nap, mint 11 éve, és a virágok is illatosabbak.

De a hiány nem enyhül és amíg élek velem marad.

Megérkeztem... :)

Hónapokkal ezelőtt láttam egy fotót, amin egy könyv ajánlója volt, nagyjából ezzel a szöveggel:
"Köszönöm a feleségemnek Liznek, valamint a két lányomnak, Patnek és Lindának - akik nélkül ez a regény két évvel korábban jelent volna meg."

Az idézet ugyan nem pontos, de mélyen átérzem az író helyzetét. :)

Nekem csak egy tízéves fiam van, de ő felér három ördögfiókával, és pontosan annyi figyelmet is követel magának, mintha három lenne belőle. :)
Amíg tart az iskolai szünet, addig kénytelen vagyok kissé hanyagolni az írást, bár bevallom, nagyon hiányzik, hogy folytathassam a második regényemet!

De már csak egy hónap, és újra nyüstölhetem reggeltől estig a laptopomat. :)

Addig viszont a játéké a főszerep! :)