Balatoni nyár

A nyár volt a kedvenc évszaka.

Szerette, hogy meleg van, hogy lenge ruhákat viselhet, és hogy órákon keresztül heverhet a napon.

És szeretett a közeli strand medencéjének hűs vizében csobbanni.

Vagy a Balatonban.

Ott leginkább…

*

Évek óta töltötték a párjával szabadságukat Tihanyban, de amikor lehetőségük nyílt rá, akkor egy-egy hétvégére is elautóztak oda.

Úgy jártak a kedvenc szállodájukba, mintha hazamennének…

Alig várta, hogy Szántódon felgördüljenek a kompra, és ő a korlátba kapaszkodva a szélbe tarthassa az arcát. Mélyen beszívta a víz, a komp és a nyári levegő illatát – olyan volt ez, mint egy szertartás.

És utána elöntötte a határtalan nyugalom.

Tudta, hogy jó helyen van.

Amint beléptek a szálloda hűs lobbyjába, a recepciósok már messziről rájuk mosolyogtak, és készítették a megszokott szobájuk kulcskártyáit.

Érkezéskor mindig váltottak pár szót az igazgatóval is, aki – úgy érezték – megkülönböztetett figyelemmel köszöntötte őket.

Persze ez a legtöbb régi törzsvendég esetében így történt, mégis jólesett azt gondolni, hogy nekik több törődés jut.

Tikkasztó hőségben a parton töltötték a napot, ha kevéssé volt jó idő, akkor Füreden sétálgattak, vagy a környéken kirándultak.

Esténként, a vacsorát követő parti séta után az erkélyükön üldögéltek egy-egy pohár ital mellett, és a kivilágított Völgyhídban gyönyörködtek.

Sokat beszélgettek arról, hogy jó lenne egy kis házat vásárolni valamelyik part menti településen, hogy soha ne kelljen elmenniük onnan. Tervezgették, miből fognak megélni, és azt, hogy talán egyszer még egy vitorlás hajóra is szert tehetnek.

Tervezgettek, álmodoztak, boldogok voltak.

Aztán…

Aztán egyszer csak a harmadik közbeszólt, és vége lett minden tervnek, minden álomnak, minden boldogságnak.

Amikor meglátta a párját azzal a nővel, úgy érezte, mintha gyomorszájon vágnák.

És leütnék.

És megrúgnák.

De csak otthon görnyedt össze, a közös lakásban.

Csak otthon engedte szabadjára a könnyeit.

Zokogott, miközben összeszedte a legszemélyesebb dolgait, és néhány ruhát. Ám az agya higgadtan dolgozott, és jelzett, mit ne felejtsen a lakásban.

„Láttalak, és sosem bocsátok meg neked. A maradék holmimért majd eljövök, de veled soha nem beszélek többet.” Ennyit írt, nem többet, és ehhez tartotta is magát.

Pedig a férfi szeretett volna bocsánatot kérni, és magyarázkodni, ám ő nem adott rá lehetőséget.

Hét év után így ért véget egy nagy szerelem…

*

Mindennek már négy éve.

Nem tudta, mi lett a hűtlen párjával, de nem is érdekelte.

Nem gondolt rá.

Nem akart gondolni rá.

De a Balatonhoz azóta se merészkedett el.

Pedig férjhez ment, és jól élt, a tó túlságosan is arra a régi szerelemre emlékeztette.

Ám most…

A baráti társaságuk úgy döntött, hogy megnézik a Kékszalagot. Tudták, hogy a verseny idejére minden füredi szálloda tömve lesz, ezért elhatározták, hogy Tihanyban foglalnak szállást.

Az ő szállodájában.

Az első gondolata az volt, hogy nem megy velük. Gyáván mindenféle indokokat kezdett kitalálni, de ezek önmaga számára sem voltak elég meggyőzőek.

Végül feladta a kétségbeesett próbálkozást.

Remegett a gyomra, amikor a kocsijuk felhajtott a kompra.

Nem szállt ki, hogy elvégezze a régi szertartást.

A szállodai lobbyba érve látta a recepciósok meglepett mosolyát, akik felismerték, ám hiába keresték a nevét a foglalások között.

Az igazgató széles mosollyal és igazi pókerarccal köszöntötte őt – talán csak a szeme villanása árulkodott csodálkozásról.

És miközben kezet fogtak, ő újra úgy érezte, hogy jó helyen van.

Hiszen minden és mindenki olyan volt, mint régen.

Csak a kísérője változott.

Csak a kísérője?

Nem.

Nem csak a kísérője, hanem ő maga lett más.

Nem a megszokott szobában volt a szállásuk, aminek határozottan örült. Attól tartott, hogy a régi emlékek túl erősen törtek volna fel belőle, és nem tudott volna megbirkózni velük.

Ha elsírja magát, magyarázatot kell adnia.

Ő pedig nem akart magyarázkodni. Nem akart róla beszélni.

Még ki sem csomagolt, csak letette a kézitáskáját az ágyra, és kisétált az erkélyre.

Elgyönyörködött a kék vízben, a napsütötte Völgyhídban, és mélyen beszívta a nyári délután illatát.

A férje utána jött, és átölelte.

Miközben a férfi széles mellkasához bújt, úgy érezte, hogy a világa most már rendben van.

Nem fájt a múlt és nem rettentette a jövő sem.

Újra otthon volt.

Újra boldog volt.