Hatéves
koromig ők jöttek hozzánk, attól kezdve pedig mi mentünk a nagyszüleimhez
Szenteste.
Ha
lehunyom a szemem, máig érzem a frissen sült bejgli illatát, ami a konyhában
fogadott, majd a karácsonyfáét, ami az aprócska nappaliban állt. Izgatottan futottam
a szobába, de soha nem az ajándékokat kutattam, hanem a világ legszebb
fenyődíszeit akartam látni.
A
nagyapám minden évben megjegyezte, hogy az idei kis karácsonyfa sokkal
formásabb, mint az előző évi volt. Eleinte
nem foglalkoztam ezzel, később már én is együtt mosolyogtam a szüleimmel,
amikor elhangzott a jól ismert mondat.
Szinte
olyan volt ez nekünk, mint egy jel: mostantól
van karácsony!
A
nagyszüleimnek csodaszép fenyődíszei voltak, amiket az akkori Csehszlovákiából
küldtek a rokonok. Diót szorongató mókus… üveg macska… csillogó szárnyú tündér…
aranyalma… kristály bicikli…
Én
mégis négy egyszerű kis díszt szerettem.
Egy
szélmalmot.
Egy
repülőgépet.
Egy
házikót.
Egy
műanyag angyalkát.
Az
angyalka még akkor állt munkába a családunknál, amikor anyám megszületett. Az ő
angyalkája volt.
A
szélmalmot, a repülőt és a házikót pedig ő készítette, még gyerekkorában.
Papírból
vágta ki és hajtogatta őket, aztán óvatosan ráfestette a mintákat. Amikor
elkészült, akkor bekente ragasztóval, majd megszórta kristálycukorral, és várt.
Miután
megszáradtak a díszek, felkerültek a fára, hogy aztán évekkel később én is
gyönyörködhessek bennük.
*
Amikor
nagyobb lettem, már nem autóval jártunk a nagyszüleimhez szentestézni, hanem
tömegközlekedéssel, vacsora után pedig gyalog mentünk haza a Szabolcs utcából a
Tomoriba. Nem volt kicsi a távolság, ám én mégis nagyon élveztem, hiszen
akkoriban még fehérek voltak a karácsonyok, és mi mindig hatalmas hógolyócsatát
vívtunk a Lehel úton.
Pár
évvel később pedig végigbeszélgettük az utat.
Hihetetlenül
élveztem minden pillanatot!
És
annyiszor elképzeltem, hogy milyen lesz majd a karácsony, amikor már én is anya
leszek…
De
arra még sokat kellett várnom.
*
Amikor
a nagyapám meghalt, a nagyanyám hozzánk költözött, és magával hozta a szeretett
tárgyait.
Elhozta
a karácsonyfadíszeket is.
A
sok szép, csillogó díszből azonban már nem mindegyik fért fel a fánkra, ám a
kedvenceimhez ragaszkodtam: a repülő, a malom, a házikó és az angyalka velünk
ünnepelt.
Azon
a karácsonyon a nagyanyám mondta el a nagyapám szövegét a formás kis fáról.
Ő volt
az egyetlen, aki nem könnyezett, hanem mosolygott.
Mert tudta, érezte, hogy ott
áll mellette a nagyapám is.
Ma
már én is tudom…
*
Sok-sok
karácsony eltelt azóta.
Elment
a nagyanyám, és elment az anyám is.
De
jött a kisfiam.
Ma
már együtt díszítjük fel a karácsonyfánkat, és ő választja ki, mely díszek
kerüljenek ki a dobozokból.
Neki
most a fából készült hintalovak, mackók és angyalok a kedvencei, no meg a
csillogó piros gömbök.
A
papír repülőhöz, a malomhoz, a házikóhoz és a műanyag angyalkához azonban nem
nyúl.
Még
nem.
Pedig
tudja, hogy azok nélkül nincs karácsony.
De
tudja azt is, hogy ameddig élek, ezeket a díszeket én teszem fel a fára.
És
én mondom ki, hogy az idei fánk sokkal formásabb, mint a tavalyi.
Még
akkor is, ha évek óta műfánk van a szobában.
De
a szeretett rituáléhoz ragaszkodom…
*
Már
előkészítettem a díszekkel teli dobozt.
Már
eltoltuk a bútorokat a nappaliban.
Holnap
feldíszítjük a karácsonyfánkat.
Holnap,
amikor a kezembe veszem a világ legszebb díszeit, és lehunyom a szemem, újra
kislány leszek.
Újra
ott állok majd gondolatban, az aprócska nappaliban.
Újra
velem lesznek a nagyszüleim.
És
újra magához ölel majd az anyám…
