Válás - A másik nő

Sokadszor nézett már az órájára, de az idő ettől sem telt gyorsabban.

Még mindig csak fél három volt.

Ő pedig nem tudta, meddig kell még várnia.

A Kedves azt ígérte, amint végez az ügyvédnél, azonnal hívja őt. Ám a telefon még mindig néma.

Ő pedig egyre türelmetlenebb.

Türelmetlenebb és idegesebb.

Pedig tudja jól, hogy nincs miért aggódnia: a férfi el fog válni…

Fél évvel korábban ismerkedtek össze a munkájuk révén.

Szerelem volt első látásra, legalábbis az ő részéről.

A Kedves azt állította, hogy neki is elég volt egy pillanat ahhoz, hogy lángra lobbanjanak az érzelmei, ő pedig boldogan hitt neki.

A férfi akkor már hónapokkal korábban elköltözött otthonról, mert tönkre ment a házassága. A feleségéről alig-alig beszélt, de a gyerekeiről csillogó szemekkel mesélt.

Ő pedig érdeklődve hallgatta.

És kissé nehéz szívvel is.

Attól tartott ugyanis, amikor eljön az ideje annak, hogy összeismerkedjen velük, a gyerekek nem akarnak majd találkozni vele.

És ha a fiúk nem fogadják őt el, akkor a Kedves is elfordulhat tőle… 

Mert annyira imádja a gyerekeit!

Ám a találkozás remekül sikerült, a fiúk kedvesek voltak és barátságosak, szemernyi ellenségesség nem volt bennük. Tudomásul vették, hogy az apjuk már egy másik „nénit” szeret, és eszük ágában sem volt ezért utálatosan viselkedni. Nagyokat kirándultak, játszottak, nevettek és beszélgettek együtt, ő pedig azt hitte, hogy már semmi sem árnyékolhatja be a boldogságát.

Csakhogy itt van ez a válási procedúra…

Hiába egyezett meg a Kedves mindenről a feleségével, hiába osztották el a vagyont, és nyilatkoztak a gyerekek elhelyezéséről, az ügyvédnél akkor is találkozniuk kellett…

Ő pedig látta a „volt” asszonyt.

És a szívét összeszorította az irigység a gyönyörű nő láttán.

Aztán jött a féltékenység…

Majd a veszekedés.

Mert a férfi és ő soha azelőtt nem veszekedtek, csak akkor.

Akkor, amikor a zöldszemű szörny oly mértékben átvette az uralmat a gondolatai felett, hogy egy este kibukott belőle a vád. Hogy a Kedves azért akar mindenáron elmenni az ügyvédhez, hogy lássa az elhagyott feleséget.

Mert még mindig szereti.

A férfi akkor kiborult, és csúnyán összevesztek.

Ő pedig a szerelme haragjával bizonyítottnak látta a saját igazát. Hiszen ha még dühöngeni tud miatta, akkor érzelmek kötik hozzá, és már biztosan régen megbánta azt is, hogy elhagyta. És most békülni akar az ügyvédnél.

Amikor ezt kikiabálta magából, hirtelen rémülten elhallgatott, mert a Kedves kék szeme hidegen villant rá.

Akkor már nagyon is sejtette, hogy elvetette a sulykot.

Az eszelős féltékenysége miatt elveszítette azt, aki mindennél fontosabb volt a számára…

Egy hatalmas könnycsepp legördült az arcán, de nem volt ideje letörölni, mert a férfi megtette helyette.

Aztán leültette az ágyra, ő maga mellé ült, és higgadt hangon beszélni kezdett.

Elmondta, hogy az elhagyott asszonyt önmagán kívül nem érdekli senki. Hogy valóban fülig szerelmes volt belé valamikor régen, ám az érzelmei hamar kihűltek, és csakis a gyerekek miatt próbálta megmenteni a házasságukat. És csak beszélt-beszélt-beszélt hosszú ideig.

Végül pedig azt mondta, hogy a lánynak nincs mitől tartania, mert szereti őt.

Igazán szereti.

Mert kedves, szép, gyengéd és okos, akivel beszélgetni is lehet, nem pusztán szerelmeskedni.

Akivel öröm ébredni is.

Aztán megcsókolta, és hosszú ideig a karjában tartotta…

A lányt a telefonja csöngése riasztotta fel az emlékezésből.

A Kedves hívta, hogy végzett, és alig várja már, hogy találkozzanak, és együtt hazamehessenek.

Hogy magukra zárják a lakásuk ajtaját, és megünnepeljék, hogy ők ketten összetartoznak…

Válás

A férfi és a nő szemben ültek ugyan, de elnéztek egymás mellett.

Már régen nem nézték - nem látták - egymást…

Az asszony kibámult az ablakon, és gondolatai a rá váró – örömteli - délután körül forogtak.

A gyerekek a nagyanyjuknál vannak, így, amikor itt végzett, nem kell sietnie haza. Van ideje, hogy vásárolgasson egy kicsit.

Mert, valljuk be, igazán megérdemli, hogy kényeztesse magát néhány új ruhával és cipővel.

Mert ez a válás eléggé megviseli.

És alig van ideje magára.

Folyton az ügyvédjével kellett egyeztetnie, vagy a gyerekek után szaladgálnia.

Bár – vallotta be magának -, ebben azért a férje is kiveszi a részét.

Mármint a volt férje.

Legalábbis hamarosan volt férj lesz belőle…

Szóval a gyerekekért elég gyakran a volt férje megy az iskolába, és elviszi őket moziba, játszóházba, vagy egyszerűen csak McDonald’s-ba.

Ami, persze, a kötelessége, ha már egyszer így elhagyta őket.

És milyen érdekes – tűnődött -, hogy amióta a volt férje elköltözött otthonról, sokkal több időt tölt a srácokkal.

Régebben mindig a munkára hivatkozott, és elég későn járt haza. Olyan későn, hogy a gyerekek már aludtak…

Most viszont sűrűn együtt vannak, pedig a férje munkája nem lett kevesebb.

Vajon hogy lehet ez?

De mindegy is, nem számít! Csak az, hogy neki több lesz immár a szabadideje! Gyakrabban mehet például manikűröshöz, nem kell egy hétnél tovább ugyanazt a körömlakkot és mintát néznie a kezén.

És minden második hét végén övé lesz a világ! Találkozhat a barátnőivel, beülhet velük kávézni, vásárolgathatnak – szóval élvezheti az életet!

Milyen jó is ez!

És elmehet végre arra zumba edzésre is, amire a barátnői régóta hívták! Vesz magának valami dögös kis cuccot, amiben majd edzeni fog…

Ó, és még az is lehet, hogy el fog járni, festeni, úgy, mint régen! De nem… azt inkább nem kezdi újra. Már nem érdekli.

De valami hobbit mégis jó lenne találni!

Valamit, aminek köze van a divathoz! Mert a ruhákat… ó, azokat nagyon szereti!

A nő, a szája szegletében egy apró mosollyal a táskájába nyúlt, és elővett egy divatlapot.

Mialatt azt lapozgatta, nem vette észre, hogy a vele szemben ülő férfi futó, ám mélyen elkeseredett pillantást vetett rá…

Vak volt. Vak, és süket, amikor beleszeretett…

Nem fér a fejébe, hogy veszíthette el úgy az eszét!

A férfi kissé megrázta a fejét, mert egy pillanatra maga előtt látta azt a régi lányt, aki tíz évvel korábban elrabolta a szívét.

A barátai meglepődtek a választásán, bár azt mindegyik elismerte, hogy a nő gyönyörű.

Csak szerintük üresfejű…

Ő pedig ezt nem vette észre.

Legalábbis nem azonnal.

Mondhatni, hogy inkább későn.

Miután a gyerekek megszülettek…

Akkor szembesült azzal is, hogy a feleségét, bár példásan ellátja őket, nem érdeklik a gyerekei. És a férje sem.

Sőt, saját magán kívül senki sem…

Amikor lehullott a szeméről a hályog, és rájött, hogy az asszonnyal igazából beszélgetni sem lehet, már ott voltak a srácok, akikért felelősséggel tartozott.

Ezért aztán – csakis miattuk – megpróbált mindent, hogy működjön a házasság. Csakhogy ehhez két ember kellett volna. Ő egyedül kevés volt.

A feleségének csak az számított, hogy ő zsák számra hordja haza a pénzt, amit aztán az asszony elkölthet.

Ezzel nem is volt gond, mert jól ment a vállalkozás, csak hát…

Egy idő után kénytelen volt bevallani magának, hogy ez a házasság kész csőd.

A kudarc elkeserítette, ingerlékennyé tette, és menekülésre késztette.

Olyan későn járt haza, amilyen későn csak tudott, hogy ne kelljen a nejével találkoznia. Ám így a gyerekeit is csak reggel láthatta…

És egy átvirrasztott, átkínlódott éjszaka után meghozta a végső döntést: elköltözött otthonról. Tudta, hogy így lesz a legjobb mindenkinek. A gyerekeknek főleg. Mert, amióta külön laktak, több időt töltött velük, mint korábban. És a srácok élvezik, nagyon is élvezik ezeket a „pasis” délutánokat, amikor moziznak, fociznak, vagy csak nagyokat beszélgetnek.

És elfogadták, - sőt megszerették – a lányt is, akivel a költözése után nem sokkal összejött.

A lányt, aki osztozik az örömeiben és a gondjaiban.

A lányt, akivel megbeszélheti a terveit.

A lányt, akinek az életében ő a legfontosabb.

A lányt, akihez öröm hazamenni…

A férfi és a nő szemben ültek egymással, ám a gondolataik máshol jártak.

Valahol egészen messze, ahol immár megtalálták a boldogságukat…

Nehéz döntés

Az asszony csendben feküdt az ágyban, és immár száraz szemmel bámulta a plafont.

Tudta, hogy a férje is ébren van, mégsem szólt hozzá.

Nem volt mit mondania.

Már nem.

Hosszú vitákon, érvelésen és ellenérvelésen voltak túl, de nem jutottak közös nevezőre.

Akkor hát, mit mondhatna még?

Két héttel korábban kezdődött a rémálom.

Egy olyan hír hallatán, amely másokat örömre, boldog mosolyra, ölelésre sarkall.

Megtudta, hogy várandós.

Csakhogy benne az öröm mellett kőkeményen ott volt a félelem is: belehalhat.

Születése óta együtt kell élnie egy autoimmun betegséggel, ami a testében végbemenő változás miatt akár az életét is követelheti.

Vagy a kisbabáét.

Esetleg mindkettejükét.

Pedig ő és a férje annyira szeretnének gyereket!

És ha minden elővigyázatosság ellenére megfogant benne a baba, akkor talán ez annak a jele, hogy az Égiek is támogatják a vágyukat!

Az Égiek talán igen.

Az orvostudomány azonban más véleményen van.

Legalábbis a felkeresett specialisták egy része.

Ők amellett érveltek, hogy szakítsa meg a terhességet, mert a szervezete ellene fordulhat. Inkább éljen gyerek nélkül, de – úgy, ahogy – egészségesen, szeretetben a férjével, mint sehogy.

Mert az is előfordulhat, hogy világra tudja hozni a gyermekét, de a szülést nem éli túl. Akkor mihez kezd az özvegyen maradt férje egy csecsemővel? Aki talán örökölte az anyja betegségét?

A férje ekkor felállt és kiment az orvosi szobából.

Ő azonban további szakvéleményeket akart hallani.

Mert ott volt az orvosok másik fele, akik szerint nem szabad eleve feladnia a harcot.

Esélyt kell adnia a gyereknek.

Mert, ha a folyamatos ellenőrzés mellett úgy látják, hogy a várandósság veszélyezteti az egészségét, még mindig elvehetik tőle a magzatot.

De hátha minden rendben lesz.

Bízzon.

Nos, a férjének és neki volt mind gondolkodniuk az elmúlt egy hét alatt.

És ők gondolkodtak is.

Érveltek.

Vitatkoztak.

És egy hete egy szemernyit sem aludtak.

A végső szót pedig másnap kell kimondaniuk.

Neki kell kimondania.

Neki kell eldöntenie, hogyan tovább.

Elveteti-e a babát, vagy megpróbálja kihordani, dacolva minden veszéllyel.

És ő már döntött…

Magányos éjszaka

Az asszony, miután lekapcsolta az ágya melletti olvasólámpát, kényelmesen elhelyezkedett a takaró alatt, és várt.

Várt a gondolatra, vagy az emlékre, ami vele marad hajnalig.

Addig, ameddig a nap első sugara be nem süt az ablakán.

Akkor majd elalszik…

A teljes novella az ÉletMesék (Romantikus történetek a mindennapokból) című kötetben olvasható.

Liftben

Az irodaházban, ahol dolgozott, napok óta problémák voltak a lifttel.

Eleinte csak az egyikkel, később már mindkettővel nagy kaland lett a szintek közötti utazás.

Ő, aki gyűlölte a lifteket, lefelé mindig lépcsőn közlekedett, de felfelé, a nyolcadik emeletre, kénytelen volt a felvonót használni még ebben a helyzetben is.

Utazás közben pedig folyton attól rettegett, hogy benne ragad.

Ráadásul egyedül.

Mi van akkor, ha rosszul lesz? Akkor ki segít neki?

Ám arra sem vágyott, hogy idegenekkel együtt várakozzon a karbantartókra. Sok ismeretlennel összezárva egy kis fülkében, ahol amúgy is kevés a levegő…

Hosszú ideig szerencséje volt, mindig csak a kollégái ragadtak a liftben.

Ők pedig harsány nevetés közepette viccelődtek a szituáción.

Hogy ki, kivel szeretett volna inkább elakadni, vagy mit műveltek azok, akik már átélték a dolgot…

Csakhogy nekik könnyű, őket nem kínozza ez a szörnyű fóbia! Ám ő minden alkalommal izgul, és csak akkor nem pánikol, ha valaki ismerős együtt utazik vele.

De hát nem várhat minden reggel egy-egy kollégát az aulában, vagy hívhat magával kísérőt, ha nap közben ki kell mennie az épületből…

Egyik reggel szinte abban a pillanatban érkezett meg a lift, amikor ő hívta. Ez nem gyakran fordult elő, így kedvező előjelnek tekintette a történteket.

Belépett a fülkébe, megnyomta a nyolcadik emelet gombját, és már csukódott az ajtó, amikor egy vadidegen férfi beugrott mellé. Még sosem látta korábban, és most sem szándékozott hosszasan szemlélni, ám a köszönését viszonozta, és nyugtázta, hogy az ismeretlen a tizedikre tart.

A lift az ötödik emelet után akadt el velük.

Neki abban a pillanatban elszorult a torka, és halkan felnyögött.

Útitársa először a segélyhívó gombját nyomta meg, rögtön utána azonban vele kezdett foglalkozni.

Elé állt, egészen közel, és kérte, hogy nézzen rá.

A szemébe.

Közben pedig lélegezzen mélyeket.

Ő végrehajtotta az utasítást, és hamarosan jobban is lett. Már nem állt görcsben a gyomra, már nem érezte úgy, hogy menten megfullad.

Az idegen kék szemeibe nézve immár egészen más gondok kezdték foglalkoztatni.

Megtetszett neki a férfi.

Nagyjából öt perccel később szabadultak ki a fülke fogságából.

Együtt lépcsőztek fel a nyolcadikig, közben pedig bemutatkoztak egymásnak, és megállapították, hogy bár már hosszú ideje dolgoznak mindketten az irodaházban, sajnálatos módon mégsem találkoztak korábban.

A nyolcadikra érve meghívta a férfit egy kávéra, hogy megköszönje a liftben nyújtott segítségét.

Ám kosarat kapott.

Elszomorodott, és gyorsan el akart köszönni, hogy a másik ne lássa a mélységes csalódást az arcán, amikor a férfi finoman megfogta a könyökét.

És arra kérte, hogy igyák meg azt a kávét máskor.

Máshol.

Például aznap délután a közeli cukrászdában.

Ő mosolyogva nézett fel a férfira, - bele a szép kék szemeibe -, és rábólintott a randevúra.

Attól a naptól kezdve pedig már sosem utazott egyedül a liftben…