Barátnők

A két barna hajú kislány bizalmatlanul méregette egymást az első napon az iskolában.

Később sem beszélgettek, vagy játszottak együtt, sőt, amennyire lehetett, messzire elkerülték egymást.

A tanítónők igyekeztek kideríteni az ellentét okát, de nem sikerült rájönniük, mert maguk a gyerekek sem voltak tisztában vele. Csak folyton rivalizáltak.

A pedagógusok közös feladatokkal bízták meg őket, hogy kénytelenek legyenek együttműködni, amit ők meg is tettek. De ezenközben csakis annyit beszéltek egymással, amennyit feltétlenül kellett.

Aztán…

Aztán új gyerek érkezett az osztályba.

Egy kisfiú.

Egy szőke, kék szemű, álomszép kisfiú, aki mindkettejüknek őszintén tetszett. A fiú pedig mindkettejükkel szívesen tanult, vagy játszott együtt, úgy tűnt nem tud, és nem is akar választani közülük.

A lányok attól kezdve aztán kifejezetten ellenségesek lettek egymással, a felnőttek pedig nem tudták már, hogy mihez kezdjenek velük. Mindennaposak lettek a veszekedések, a hajhúzogatások; a szép szó nem használt egyiküknél sem.

Végül elérkezett a november, amikor is az osztály elkezdett készülődni a karácsonyi ünnepségre.

Betanultak egy kedves kis műsort, amit a szüleiknek adtak elő. A tanítónők a szép kisfiúra osztották a főszerepet, és megkérdezték tőle, hogy a lányok közül kit választ magának párként.

A két kis barna lélegzetvisszafojtva várta a választ.

Mindkettő azt remélte, hogy ő lesz a kiválasztott.

A kisfiú azonban széles mosollyal az arcán egy harmadik lány mellett döntött…

Mindkét hoppon maradt kislány tekintete azonnal elhomályosult, és sírva kiszaladt a teremből.

Az utánuk siető tanítónő a folyosón talált rájuk, ahol egymást vigasztalták.

A legjobb barátnők lettek.

Nyolc éven át voltak elválaszthatatlanok az általános iskolában, majd a középiskolában sem állhatott közéjük senki.

A felsőbb tanulmányaikat más-más iskolában folytatták: egyiket a marketing érdekelte, másikat a jog. De minden szabadidejüket együtt töltötték, együtt utazgattak együtt jártak mulatni, szórakozni.

Aztán…

Aztán egyik alkalommal, egy házibulin új arc tűnt fel a társaságban.

Egy férfi.

Egy magas, szőke, kék szemű férfi, aki őszintén megtetszett a barátnőknek. A férfi mindkettejükkel szívesen foglalkozott, úgy tűnt nem tud, és nem is akar választani közülük.

A lányok pedig újra rivalizálni kezdtek egymással.

A bomba akkor robbant, amikor kiderült, hogy a férfi mindkettejüket randevúra hívta.

A barátnők napokig duzzogtak, és rettenetesen dühösek voltak egymásra. Mindketten a másikat okolták és árulással vádolták. Meg voltak győződve arról, hogy a boldogságuk útjában csakis a másik áll.

Haragudtak, ugyanakkor nem találták a helyüket.

Hiányzott a másik.

Az egyik lány végül úgy döntött, hogy szőke haj ide, kék szempár oda, neki a barátság többet ér, így elindult a barátnőjéhez, hogy kibéküljön vele.

Egész úton a buszmegállóig azt fogalmazgatta magában, hogy mit mond majd.

Bocsánatot nem kér, az biztos!

De…

De elmondja, hogy micsoda butaság kockára tenni a kapcsolatukat egy férfiért, aki mindkettejüknek csapja a szelet. Aki, ha most nem tud választani, nem fog tudni később sem. És vajon hogyan lesz tovább? Egyik nap egyikükkel találkozik, másnap pedig a másikkal? Hát milyen ember az ilyen? Jóképű, ez igaz, de annyira mégsem szép, hogy neki ne a barátnője legyen a fontos… Igen, ezt mondja majd!

Közben megérkezett a busz.

Ő félreállt a járdán, hogy utat engedjen a leszállóknak.

Köztük a barátnőjének.
Aki minden jel szerint őhozzá indult.

A két lány némán állt egymással szemben.

Észre sem vették, hogy a jármű bezárta az ajtókat, és elhajtott.

Egyikük sem szólt semmit

Mert szavak nélkül is megértettek mindent.

Megértették, hogy az igaz barátság az egyik legszebb és legfontosabb dolog a világon…

Búcsú

Ő hozta meg a döntést.

Ő mondja ki a végső szót.

Vége.

Nem azért, mert nem érzik jól magukat együtt. Éppen ellenkezőleg, hiszen boldogok! Túlságosan is boldogok. Csakhogy ezt nem engedhetik meg maguknak, mert mindketten házasok…

Ezért állt ellen olyan sokáig.

Ezért hárította el jó ideig a Kedves minden közeledési kísérletét.

Nem fogadta el a vacsorameghívásokat. Nem ült be vele sehová még egy kávéra sem.

De aztán…

Aztán elfogyott az ereje, és megadta magát.

Az első csók után pedig már sejtette, hogy ennek nem lesz jó vége.

És nem is lett, mert immár fülig szerelmesek egymásba.

Ami, persze, egyrészről csodálatos. Másrészről azonban félelmetes. Mert mi van akkor, ha az érzés olyan erőssé válik, hogy egyikük elveszti a fejét? És válni akar? De azt nem tehetik meg, hiszen mindkettejüknek gyerekeik vannak!

Meg aztán már torkig van az állandó hazudozással, bujkálással is.

És azzal, hogy szinte a szíve szakad meg minden búcsúzásnál. Mert hiába találkoznak, amikor csak tudnak, hiába vannak együtt minden adandó alkalommal, ez neki már kevés. Többet szeretne. Többet – amit nem kaphat meg. Vagy megkaphat, de csak olyan áron, amit nem hajlandó megfizetni. A gyerekei könnyeivel, a férje bánatával nem egyenlítheti ki a számlát…

Vagyis nincs más választása, mint a szakítás.

Igaz, egyszer, pár hónappal korábban már megpróbálkozott vele, de akkor nem járt sikerrel. Legszívesebben meghalt volna, amikor a Kedves sápadt, elgyötört arcába nézett, és a gyönyörű kék szemekből a mély fájdalom ordított rá.

Hosszú órákon keresztül vitatkoztak, győzködték egymást – majd sírva ölelkeztek…

A végső elválásból pedig nem lett semmi.

Akkor nem.

De most muszáj megtennie!

Muszáj addig lépnie, ameddig még tud, ameddig még érez magában hozzá legalább egy cseppnyi erőt.

Most megteszi.

Most mindenképpen megteszi.

Összetört szívvel, megtört lélekkel, remegő kézzel, borsónyira zsugorodott gyomorral várt a Kedves érkezésére a bérelt garzonban.

Amikor meghallotta, hogy a szerelme a zárral matat, összerándult idegességében.

Aztán belépett az ajtón, és ő meglátta az arcát.

A boldogságtól ragyogó, szép arcát, és a gyönyörű kék szemeit.

Meg a hatalmas csokor vörös rózsát, amit neki hozott.

Ő pedig már tudta, hogy nem lesz ereje elköszönni tőle.

Most nem.

Még nem.

De hamarosan.

Majd.

Egyszer…

Bemutató

Az irodaház mosdójának tükrében kritikus pillantásokkal méregette magát.

Nem volt elégedett a látvánnyal.

Határozottan nem.

De nem csodálkozott, hiszen már napok óta alig aludt valamit, és iszonyúan fáradt volt.

Sok volt a munkája, ez kétségtelen, ám nem ez volt az oka a kialvatlanságának. Hanem az a bizonytalan, ám határozottan rossz érzés, ami az utóbbi időben fel-felbukkant a lelkében.

Próbált a feladataiba temetkezni, és úgy elűzni a nyomást, ami összeszorította a mellkasát, de hiába. Mert így is csak nappal volt védett, éjszaka már nem tudott elmenekülni az érzés elől…

Megigazította a haját, kent az ajkára egy kis szájfényt, majd nagyot sóhajtott.

Éppen annyira vágyott részt venni ezen az előadáson, mint például fejest ugrani egy toronyház tetejéről, de nem volt választása, a főnöke őt delegálta a programra. Remélte, hogy nem lesz szörnyen unalmas, és abban is határozottan bízott, hogy nem fog elaludni közben. Elhatározta, hogy a leghátsó sorban foglal majd helyet, hogy ne legyen szem előtt, és úgy tesz, mint aki komolyan jegyzetel.

Közben pedig megpróbál relaxálni.

Talán sikerül.

Csak ez a rossz érzése ne volna!

Sóhajtott még egyet, majd elkínzottan rámosolygott a tükörképére és kilépett a folyosóra.

A szervezők kis táblákkal jelölték, hogy melyik terembe kell mennie a prezentációra, így követte az útmutatást, és egy nála valamivel idősebb nő mögött belépett az előadóterembe.

Legnagyobb meglepetésére a helyiségben összesen nagyjából huszonöt szék állt az U-alakban elhelyezett asztalok mögött, és már csak két hely volt szabad. Az egyik az előadó asztalának közelében, a másik pedig két székkel arrébb tőle. A nő, akit az ajtóban előre engedett, a távolabbi ülőhely felé tartott, így neki nem maradt választása, kénytelen volt az előadó közelében leülni.

Nem volt túl boldog a dolgok ilyetén alakulásától, de igazából meg sem lepődött.

Mert a szorító érzés újra, a korábbiaknál erősebben tört fel benne.

Éppen csak elhelyezkedett, és maga elé tette a határidőnaplóját, amikor megérkezett a terembe az előadó.

Neki pedig tágra nyílt a szeme, és elfelejtette minden fáradtságát.

A férfi nagyjából száznyolcvan centi magas volt, barna hajú, és meleg barna szemekkel tekintett körbe a megjelenteken. Mosolyogva üdvözölt egyenként mindenkit, és amikor ő került sorra, akkor határozottan hosszabb ideig tartotta a kezét a kezében, mint a többiekét.

Ő persze ettől kissé zavarba jött, ugyanakkor jól is esett neki.

Az még inkább tetszett, hogy a férfi a prezentációja alatt nagyon sokszor pillantott rá.

Ő pedig határozottan élvezte az előadást.

Nem pusztán azért, mert a férfi jóképű volt, és kiemelt figyelmet tanúsított iránta, hanem azért is, mert kitűnő előadónak bizonyult. Az első pillanattól kezdve, ahogy megszólalt, magával ragadta a hallgatóságát, és ébren tartotta az érdeklődésüket az utolsó mondatig.

Az előadása végeztével megköszönte a figyelmüket, és névjegyet cserélt minden jelenlévővel.

Őt hagyta utoljára.

És az ő névjegyét külön tette a többiekétől – az inge zsebébe.

Közben pedig megkérdezte, hogy meghívhatná-e őt egy kávéra valamikor.

Ő pedig boldogan igent mondott.

És abban a pillanatban az őt gyötrő rossz előérzetet felváltotta a jóleső, izgatott várakozás…

Apró baleset

Az asszony gondolataiba merülve nézett ki a busz ablakán.

Még szerencse, hogy aznap reggel nem utaztak túl sokan azzal a járattal, így kapott ülőhelyet. Nem mintha rendszeresen ülve utazott volna, ám most annyira fájt a feje, hogy szinte beleszédült.

Ez a szörnyű időjárás – gondolta – teljesen kikészít. Kár, hogy nem vettem be gyógyszert otthon, indulás előtt. De az irodában az lesz az első dolgom, hogy bekapok egy pirulát, különben nem fogom bírni. Jaj, olyan szörnyen hasogat!

Nem akart túlságosan nagy figyelmet szentelni a bajának, így gondolatait a főzés irányába terelte.

Szerencsére csak holnaptól kell készítenem valamit vacsorára… a hétvégi nagy eszem-iszomból még bőven maradt étel mára, sőt, talán jut belőle holnapra is... Hát igen, azt hiszem már megint túlzásba vittem a dolgot, de hát mégiscsak a férjem születésnapja volt, én pedig a többfogásos ebéddel csak kedveskedni akartam neki...

Miközben továbbra is kinézett az ablakon, önkéntelenül hatalmasat sóhajtott.

A férjem és én egyidősek vagyunk… ő most érte el a legszebb férfikort… én pedig…

Észre sem vette, hogy egy új, az előzőnél is nagyobb sóhaj is feltört belőle.

Negyven felett egy nőnek már annyi, leírják mindenhol. Ha munkát keres, akkor arra való hivatkozással, hogy túlképzett, nem veszik fel szinte sehová sem. Az az asszony is, aki hozzánk jelentkezett a múlt héten… negyvenkét éves volt… és egyáltalán nem is látszott annyinak! Csinos volt, ápolt és szakképzett, a nagyfőnöknek mégsem felelt meg. És kit vett fel helyette? Egy miniszoknyás huszonévest! Aki most esett ki a főiskoláról, és azt sem tudja, mi fán terem a munka! Nem mondom, hogy minden fiatal ilyen, de ez a lány…

Az asszony kissé megrázta a fejét, majd szégyellősen lesütötte a szemét.

Ó, jól van, legalább magammal szemben legyek őszinte! Azzal az új lánnyal az a legnagyobb bajom, hogy fiatal… én pedig már nem számítok annak. Én már középkorú vagyok. És irigylem annak a lánynak a fiatalságát. Régen gyakran megnéztek engem is a férfiak… ma már… ma már azonban elég ritka, hogy megakadjon rajtam valakinek is a szeme. És ez… ez annyira… igazságtalan! Mert én még igenis, fiatal vagyok! Igenis, csinos vagyok! Igenis, utánam is meg lehetne fordulni! De a férfiak mégse teszik… mert ott vannak a fiatal lányok a rövid szoknyáikban, és a szűk nadrágjaikban. Ó, bárcsak… bárcsak visszafordíthatnám az időt! Nem is szeretnék nagyon visszamenni, csak mondjuk úgy tíz évet! És, persze nem csak az elismerő pillantások miatt, hanem, mert… mert… akkor még minden olyan jó volt!

Eddig jutott a gondolataiban, amikor észrevette, hogy az ő megállója következik.

Felállt az ülésről, az ajtóhoz ment, és jelzett.

A busz hamarosan meg is állt, de egy koccanásos baleset miatt nem tudott beállni a megállóba, hanem az úttesten, a járdától kissé távolabb nyitotta ki az ajtókat.

Na, már csak ez hiányzott – gondolta az asszony, és óvatosan lelépett a lépcsőn.

Ám bármennyire is körültekintő volt, elvétette a távolságot.

Miközben a lába már elhagyta a lépcsőt, ám az úttestre még nem ért le, tökéletesen tisztában volt vele, hogy el fog esni.

Mindez a másodperc törtrésze alatt futott végig az agyán.

Aprót sikkantott, miközben zuhant, és megpróbált felkészülni az esésre.

A buszra felszállni szándékozók, akik szintén sejtették, hogy mi fog történni, közömbösen nézték, sőt, hátrébb is húzódtak, mintegy helyet csinálva neki az úttesten.

De mégsem esett el.

A fiatal férfi egy szempillantás alatt elé lépett, és elkapta.

Az asszony úgy kapaszkodott a nyakába, hogy szinte rátapadt, a férfi pedig szorosan fogta a derekát.

-Te jó ég! – riadt meg egy pillanattal később a nő, és hevesen dobogó szívvel gyorsan elengedte a megmentőjét.

-Jól van? – kérdezte a fiatalember kedvesen mosolyogva.

-Ó, igen… én… én… jól vagyok! És... és köszönöm, hogy… hogy elkapott!

-Nagyon szívesen! Bármikor!

Miközben ezt mondta, elismerő pillantással végigmérte a nőt, aki zavarában fülig pirult, és egy félszeg mosollyal válaszolt a szavakra.

Nem sokkal később, miközben szapora léptekkel sietett a munkahelye felé, magában újra és újra felidézte a férfi tekintetét.

Már nem fájt a feje.

Már nem bánkódott a kora miatt.

Mert tudta, hogy igenis vonzó.

Boldog volt, mert kiderült, hogy még őt is elkapja valaki…

Boldog új év

Bár csak néhány szendvicset készített és megsütött két tálca pogácsát, mégis halálosan elfáradt.

’Még jó, hogy idén nem hívtunk vendégeket’ – gondolta, és úgy döntött, hogy felveszi a pizsamáját. Kit érdekel, hogy még csak délután négy óra van? Le akar pihenni, és kész.

Bement a fürdőszobába, letusolt, majd belebújt a mackómintás pizsamájába.

A nappaliban kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, és bekapcsolta a TV-t. Túl sok reményt nem fűzött a szilveszteri műsorokhoz, de esélyt adott a csatornáknak.

Amikor a férje csatlakozott hozzá látta, hogy megbillentette a szemöldökét, más módon azonban nem reagált a laza öltözékére. 
Leült mellé, átkarolta a vállát és lágyan megcsókolta az arcát.

- Jól vagy? – kérdezte gyengéden.

- Igen. Csak fáradt vagyok. Pedig alig csináltam valamit.

- Az az „alig valami” éppen elég. És nagyon finom is – mosolygott.

Pár percig csendben nézték a vígjátékot, amit az egyik kereskedelmi adó sugározott, aztán a férfi váltogatni kezdte a csatornákat.

- Nem baj?

- Nem, dehogy. Úgysem érdekel egyik sem.

- Tényleg jól vagy? - A férje letette a távirányítót, és aggódva hajolt hozzá. – Olyan furcsa az arcod.

- Minden rendben… csak… csak azt hiszem… - Elmosolyodott, és boldogan csillogó szemekkel nézett fel a férfira. – Add a kezed gyorsan!

A férje szó nélkül nyújtotta a kezét, amit ő a domborodó pocakjára tett.

- Érzed? Te is érzed?

- Óóóó… - sóhajtotta a párja, és átszellemült arccal tartotta nagy tenyerét az asszonya hasán. – Igen, érzem! Mozog! Ó, ez csodálatos!

’Igen az’ – gondolta ő is, és kényelmesebb pozitúrába helyezkedett, hogy a babának több helye legyen.

Nehéz év van a háta mögött.

Nehéz és fájdalmas.

De most már minden rendben lesz.

Minden rendben van.

Itt készülődik egy új élet a szíve alatt, hogy nagyjából öt hónappal később világra jöjjön.

Már alig várta.

Szinte minden nap elképzelte, hogy milyen lesz az arca. A szeme. Az orra.

Tudta, hogy csodaszép kisbabája születik.

Egészséges, okos és szép.

Nemsokára.

Nemsokára megszületik, és örömöt, boldogságot hoz magával.

Néhány óra múlva éjfél…

Elkezdődik az új esztendő.

A boldog új év.

Már csak pár óra…

Már csak pár hónap…

Már csak ennyit kell várni a boldog új életre…