2014. április 29., kedd

Talált tárgy

Jókedvűen ébredt.
Miután kinyitotta a szemét és nagyot nyújtózott az ágyában, izgatottság kerítette hatalmába.
Érezte, hogy aznap valami jó fog történni vele.
Nem tudta, hogy mi, csak azt, hogy valami jó. Nagyon jó.

Az érzés elkísérte a munkahelyéig.
Még ott is élt benne – egészen délig.
Akkor ugyanis nézeteltérésbe keveredett egy szakmai kérdésben a kollégájával. Ő, bár valós érvekkel meg tudta támogatni az igazát, mégis alul maradt a vitában.
Mert nő volt, és jóval fiatalabb, mint a kolléga.
A rangidős pedig, - győzelemként elkönyvelve az ő hallgatását -, gúnyos mosollyal az arcán elment ebédelni.
Ő is éhes volt, de ezek után nem volt kedve az irodaházban üzemelő étterembe menni.
Rosszkedve lett, és igazából az étvágya is elment.
A reggeli jó érzésnek immár nyoma sem volt, helyette a tehetetlen dühtől szorult ökölbe a keze.
Mielőtt azonban csapkodni, vagy kiabálni kezdett volna, úgy döntött, hogy házon kívül engedi ki magából a gőzt.
Felkapta a belépőkártyáját, a pénztárcáját és a telefonját, majd leliftezett a földszintre. Tudta, hogy a recepción aznap szolgálatban lévő lány mennyire kedveli a kínai csípős-savanyú levest, így megkérdezte, hogy hozzon-e neki a közeli büféből, ahol ő maga a könnyű ebédjét tervezte elkölteni. Ajánlata örömteli fogadtatásra talált, így nem húzta tovább az időt, hanem kisétált az irodaépületből. Ráérősen lépegetett le a lépcsőkön, aztán megtorpant.
A lépcsősor aljában, a járdán ugyanis egy tárca feküdt.
Körülnézett, de nem látott senkit a közelben, akié a fekete bőr pénztárca lehetett, így magához vette, és visszasietett vele az épületbe.
Ott a recepcióssal együtt megnézték a tartalmát, és megállapították, hogy készpénzen kívül csak egy bankkártya van benne, illetve néhány – különböző személyektől származó – névjegy. Ám egyik sem egyezett a bankkártyán lévő névvel. Nem sokat tanakodtak, hanem megállapodtak abban, hogy várnak, hátha jelentkezik a jogos tulajdonos. Amennyiben nem teszi, úgy a bankkártya alapján ők maguk keresik meg a férfit, aki elveszítette.
Addig azonban a „lelet” a recepción marad.
Miután a kérdés eldöntetett, immár sietősen szedte a lábait az eredeti úti cél, vagyis a kínai büfé felé. Menet közben azon tűnődött, ő vajon mit érezne, ha elveszítené a pénztárcáját?
Ideges lenne, és pánikba esne, ez biztos.
Vajon az a férfi is ezt éli meg ebben a pillanatban?

A büfében leadta a rendelését, majd az ételekkel teli dobozokkal felszerelkezve visszaigyekezett az irodaházhoz.
A recepción ragyogó mosollyal fogadták: jelentkezett a tárca tulajdonosa! Miután hitelt érdemlően igazolta, hogy övé a fekete bőr holmi, a férfi nem győzött hálálkodni a becsületes megtalálóknak. Elmondta, hogy korábban sosem hagyott el semmit, és most is csak véletlenül ránthatta ki a zsebéből, amikor a telefonján hívást fogadott. Nagyon belemerült a beszélgetésbe, így történhetett, hogy figyelmetlenségében elveszítette az értékét. Amikor észrevette, hogy mi történt, fogalma sem volt, merre induljon a tárca keresésére. De aztán eszébe jutott az irodaház, ahol tárgyalni volt.
A recepciós lány csillogó szemmel mesélte, a férfi azt ígérte, hogy még aznap visszamegy az épületbe, és kézzel foghatóan megköszöni a jótettüket.

Miközben megette az ebédjét, a férfi megkönnyebbül örömére gondolt, és ez járt az eszében, mialatt elmosogatott.
De teljesen elfeledkezett róla, mikor újra beletemetkezett a munkájába.

Körülbelül egy órával később csengett a házi telefon.
A recepciós kérte, hogy fáradjon le a földszintre, mert egy úr keresi.
El sem tudta képzelni, hogy ki lehet az, és nem túl lelkesen tett eleget a kérésnek.
A liftből kilépve először csak a recepciós mosolygós arcát látta, majd két nagy csokor virágot.
A férfit, aki a bokrétákat hozta, csak ezt követően nézte meg.
A szíve nagyot dobbant, és abban a pillanatban újra érezte azt az örömteli várakozást, amire reggel ébredt.
A férfi eközben átadta nekik a virágokat, majd ismételten megköszönte, hogy megőrizték a tárcáját.
Aztán sietősen elköszönt, és elment.
Az ajtóból még visszafordult, és őrá mosolygott. Őrá, nem pedig a másik nőre.
Ő elpirult, majd zavartan visszamosolygott.
Mert a férfi igazán vonzó volt. Nem kimondottan jóképű, de mégis volt benne „valami”.
És ami a legfontosabb: magas, szőke, kék szemű...
Pont az ő zsánere…
A lány és ő még pár percig izgatottan tárgyalták a történteket, majd elköszöntek egymástól, hiszen mindkettejüket várta a munka.

Délután ötkor úgy döntött, hogy nem marad tovább.
Elzárta a számítógépét, megszagolta a virágait, bezárta az irodát és hazaindult.
A földszintre érve nem értette, hogy miért mosolyog rá olyan furcsán a recepciós.
Aztán kiment az épületből.
Az irodaház előtt pedig egy ezüstszínű Toyotából a tárcája-vesztett férfi szállt ki, és sietett elé.
Azért jött, hogy meghívja őt egy kávéra.
Nem a recepcióst, hanem őt, aki kevéssé szexi, és még idősebb is annál a lánynál.

Újra nagyot dobbant a szíve.

És teljes bizonyossággal tudta, hogy az érzései sosem csapják be…




2014. április 16., szerda

Emlékek

Pontosan hat hét telt el a megemlékezés óta.
Mert nem temetés volt, hanem megemlékezés.
Mise, összejövetel, állófogadás, és búcsú.
Búcsú attól az asszonytól, akinek az életét köszönhette.
Az édesanyjától.

Olyan volt az egész, mint egy álom – egy rémálom.
Tette a dolgát, beszélgetett, kínált, és néha még halványan ugyan, de el is mosolyodott…
Aztán ennyi.
Az urnát földbe tették, és virágokat helyeztek el a márványlapon, a kertben.
Mécsest gyújtottak.
Sírtak.
Aztán a gyászolók hazamentek.

De ő ott maradt.
Ott maradt az emlékeivel.
Ott maradt a fájdalmával.

És a fájdalom nem múlik.
Enyhül valamelyest, de nem múlik.

Éppen ezért neki pedig hat hetébe tellett, hogy rászánja magát és átnézze az anyja hátrahagyott holmiját.

Mert minden tárgy egy-egy történet…
Minden ruha, illat egy-egy emlék…

A tárgyakkal még elbírt valahogy, de a ruhák… az illat…
Hosszú órákon keresztül ült az édesanyja holmijai között, de képtelen volt szelektálni. Legszívesebben megtartott volna mindent, ám tudta, hogy sosem venne fel egyetlen egy ruhát sem, ami az övé volt. Mert annyira az övé volt minden, hogy még saját magán sem tudta elképzelni egyiket sem… hát még, ha egy vadidegennek ajándékozná…

Végül mégis az elajándékozás mellett döntött. Alaposan utánanézett, hogy melyik szervezetnek ajánlja fel a ruhákat – annak, amelyik a legtávolabb volt a lakóhelyétől. Nem tudta volna elviselni, ha egy ismerős pulóver szembe jön vele az utcán…

De talált egy táskát is.
Benne fényképek és levelek.
Fényképek olyan emberekről, akiket már nagyon régen takart a sír.
Egy családról – apáról, anyáról és egy gyönyörű kislányról -, akik immár együtt vannak a Mennyországban.

De a levelek…!
Egy fiú írta őket egy szép, szőke kislánynak.
Az ő édesanyjának!

Döbbenten olvasta a sorokat, miközben patakokban hullottak a könnyei.
Ártatlan levelek voltak, tisztán látszott, hogy plátói szerelemről volt szó csupán. Ám az ő anyja mégis megőrizte őket… Talán az első szerelem volt az a fiú…

Jancsi…

Vajon ez a Jancsi emlékszik-e a kis Piroskára? Vajon eszébe jut-e néha az a zöld szemű lányka?
Vajon tudja-e, hogy Piroska már nem él?

Bár nem tett semmi rosszat, mégis elszégyellte magát a sorok olvastán.
Gyorsan összehajtogatta a leveleket, és visszatette őket a táskába, ahol találta. A táskát pedig egy zacskóban elrejtette a saját ruhái közé.

Nem fogja őket elővenni soha többé.
Nem fog beleolvasni, bármennyire is szeretné tudni, hogy mi történt.
És nem keresi meg azt a bizonyos Jancsit sem.

Az édesanyjával együtt eltemette a titkait is.

Biztosan megvolt az oka, hogy miért nem mesélt róla sosem.

Ő pedig tiszteletben tartja ezt a számára ismeretlen okot.


Megőrzi az édesanyja titkát…





2014. április 10., csütörtök

Tanács

Az asszony hosszú ideje feküdt már álomtalanul az ágyában.
Mindegyre az este történései jártak az eszében.
Hiába nem akart gondolni rá, mégis kénytelen volt…

A napja kellemesen telt: reggeli után kiment a kertbe, és a virágaival foglalkozott. Amikor végzett velük, akkor bement a házba, és megfőzte az ebédet. A férje nem zavarta egyik tevékenységében sem: a TV előtt ülve bóbiskolt. 
Hát, igen… De legalább még élt…

A lánya és a veje kora reggel mentek munkába, és ő késő estére várta őket haza.
Jól kerestek mindketten, de alig látták egymást – ők ketten sem, a családról már nem is beszélve.
Igen, ő aztán tudta, hogy valóban sok a munka. De a lánya nem azért járt minden este oly későn haza.
Volt valakije.
Ő pedig megértette.
Nem pusztán azért, mert a tulajdon húsáról és véréről volt szó, dehogy! Attól még alaposan megmondta volna neki a magáét – azzal együtt, persze, hogy továbbra is falazott volna neki. Mert hát mégiscsak a lánya… De nem… itt annál sokkal többről volt szó…

Tudta ő jól, hogy a veje a világ legrendesebb embere. Csakhogy… csakhogy nem tudta boldoggá tenni az ő számára legfontosabb lényt: a lányát. Nem a fiú hibája, persze, ezzel ő maga is régen tisztában volt.

Mert az ő lánya…
Hát, az ő lánya egy különös teremtés! De vajon kire hasonlít? Őrá ugyan egy cseppet sem, mert ő mindig szófogadó, csendes, beletörődő gyerek volt…
Talán az apjára?
Nem… rá sem. Az apja akaratos, öntörvényű valaki volt egészen a betegségéig. A lányuk azonban csak céltudatos volt. Igen, mindig tudta, hogy kit, mit akar – bármi áron.
Akarta a fiút is, akihez hozzáment.
És most azt a férfit akarja, akivel viszonyt folytat…

Az asszony mélyet sóhajtott az ágyában, és a jobb oldalára fordult. Szorosan behunyta a szemét, és igyekezett másra gondolni, nem a gyermeke kusza szerelmi életére.
De nem járt sikerrel.
Minduntalan a lánya könnyes szemeit látta maga előtt… ahogy bevallotta aznap este, hogy fülig szerelmes, és válni akar…
Ő ugyan igyekezett jobb belátásra bírni, de eleve vesztes pozícióból indult. A gyereke helyében ő is a szerelemet választotta volna!

Csakhogy ő sosem volt bátor.
Sosem merte felvállalni az érzelmeit, így aztán egy olyan házasságban élte le az életét, ahol jó esetben is csak kölcsönös szimpátiáról volt szó.
És tudta, hogy a lánya sem szenvedélyes szerelemből ment férjhez.
Ez a csodálatos érzés csak jóval később adatott meg neki.
Most, alig néhány hónapja…
És szenved a szerencsétlen, mert vágyik a boldogságra – ugyanakkor nem akarja megbántani a férjét sem, aki mindig jó volt hozzá.

És most azt a kérdést tette fel az édesanyjának: hogyan tovább?

A lánya tőle vár választ.
Tőle, aki egész életében egyedül a férje érintését ismerte, és a szenvedélyt csakis a lánya kapcsolatain keresztül élte meg…

Hát mit mondjon neki?
Hogyan segítsen rajta?

Az asszony újra megfordult az ágyában, és nagyot sóhajtott.

Fogalma sem volt róla, hogy mit javasoljon a lányának…
Kedvelte a vejét, de a lánya volt a mindene.
Tudta, hogy ha együtt maradnak, akkor a lánya előbb-utóbb megnyugszik – ám sosem lesz tökéletesen boldog.
Ha viszont szétmennek…

Igen…
Ez lesz a leghelyesebb… De nem ő fogja tanácsolni! Nem bizony! Ő csak elmondja a véleményét…
Dönteni a gyereknek kell…
Nem lesz könnyű, de menni fog.
És ő ott fog állni mellette, hogy támogassa, segítse, ahogy tudja.

Mert nem a biztonság a legfontosabb.


Hanem a boldogság…



2014. április 3., csütörtök

Tavaszi történet

A meleg, tavaszi délutánon kevesen utaztak az autóbuszon, így az asszony leült az egyik belső ülésre, és kibámult az ablakon.
Igen, bámult, és nem nézett, mert a gondolatai teljesen lefoglalták. Nem látta sem a rügyező fákat, sem a napsütötte utcákat, sem pedig a vidám fiatalokat, akik a jármű után futottak.
Csak a saját, munkával kapcsolatos gondolatai érdekelték, semmi egyéb...



A teljes novella az ÉletMesék (Romantikus történetek a mindennapokból) című kötetben olvasható.