Jókedvűen
ébredt.
Miután
kinyitotta a szemét és nagyot nyújtózott az ágyában, izgatottság kerítette
hatalmába.
Érezte,
hogy aznap valami jó fog történni vele.
Nem
tudta, hogy mi, csak azt, hogy valami jó. Nagyon
jó.
Az
érzés elkísérte a munkahelyéig.
Még
ott is élt benne – egészen délig.
Akkor
ugyanis nézeteltérésbe keveredett egy szakmai kérdésben a kollégájával. Ő, bár
valós érvekkel meg tudta támogatni az igazát, mégis alul maradt a vitában.
Mert
nő volt, és jóval fiatalabb, mint a kolléga.
A
rangidős pedig, - győzelemként elkönyvelve az ő hallgatását -, gúnyos mosollyal
az arcán elment ebédelni.
Ő
is éhes volt, de ezek után nem volt kedve az irodaházban üzemelő étterembe
menni.
Rosszkedve
lett, és igazából az étvágya is elment.
A
reggeli jó érzésnek immár nyoma sem volt, helyette a tehetetlen dühtől szorult
ökölbe a keze.
Mielőtt
azonban csapkodni, vagy kiabálni kezdett volna, úgy döntött, hogy házon kívül
engedi ki magából a gőzt.
Felkapta
a belépőkártyáját, a pénztárcáját és a telefonját, majd leliftezett a
földszintre. Tudta, hogy a recepción aznap szolgálatban lévő lány mennyire
kedveli a kínai csípős-savanyú levest, így megkérdezte, hogy hozzon-e neki a
közeli büféből, ahol ő maga a könnyű ebédjét tervezte elkölteni. Ajánlata
örömteli fogadtatásra talált, így nem húzta tovább az időt, hanem kisétált az
irodaépületből. Ráérősen lépegetett le a lépcsőkön, aztán megtorpant.
A
lépcsősor aljában, a járdán ugyanis egy tárca feküdt.
Körülnézett,
de nem látott senkit a közelben, akié a fekete bőr pénztárca lehetett, így
magához vette, és visszasietett vele az épületbe.
Ott
a recepcióssal együtt megnézték a tartalmát, és megállapították, hogy
készpénzen kívül csak egy bankkártya van benne, illetve néhány – különböző személyektől
származó – névjegy. Ám egyik sem egyezett a bankkártyán lévő névvel. Nem sokat
tanakodtak, hanem megállapodtak abban, hogy várnak, hátha jelentkezik a jogos
tulajdonos. Amennyiben nem teszi, úgy a bankkártya alapján ők maguk keresik meg
a férfit, aki elveszítette.
Addig
azonban a „lelet” a recepción marad.
Miután
a kérdés eldöntetett, immár sietősen szedte a lábait az eredeti úti cél, vagyis
a kínai büfé felé. Menet közben azon tűnődött, ő vajon mit érezne, ha
elveszítené a pénztárcáját?
Ideges
lenne, és pánikba esne, ez biztos.
Vajon
az a férfi is ezt éli meg ebben a pillanatban?
A
büfében leadta a rendelését, majd az ételekkel teli dobozokkal felszerelkezve
visszaigyekezett az irodaházhoz.
A
recepción ragyogó mosollyal fogadták: jelentkezett a tárca tulajdonosa! Miután
hitelt érdemlően igazolta, hogy övé a fekete bőr holmi, a férfi nem győzött
hálálkodni a becsületes megtalálóknak. Elmondta, hogy korábban sosem hagyott el
semmit, és most is csak véletlenül ránthatta ki a zsebéből, amikor a telefonján
hívást fogadott. Nagyon belemerült a beszélgetésbe, így történhetett, hogy
figyelmetlenségében elveszítette az értékét. Amikor észrevette, hogy mi
történt, fogalma sem volt, merre induljon a tárca keresésére. De aztán eszébe
jutott az irodaház, ahol tárgyalni volt.
A
recepciós lány csillogó szemmel mesélte, a férfi azt ígérte, hogy még aznap
visszamegy az épületbe, és kézzel foghatóan megköszöni a jótettüket.
Miközben
megette az ebédjét, a férfi megkönnyebbül örömére gondolt, és ez járt az
eszében, mialatt elmosogatott.
De
teljesen elfeledkezett róla, mikor újra beletemetkezett a munkájába.
Körülbelül
egy órával később csengett a házi telefon.
A
recepciós kérte, hogy fáradjon le a földszintre, mert egy úr keresi.
El
sem tudta képzelni, hogy ki lehet az, és nem túl lelkesen tett eleget a
kérésnek.
A
liftből kilépve először csak a recepciós mosolygós arcát látta, majd két nagy
csokor virágot.
A
férfit, aki a bokrétákat hozta, csak ezt követően nézte meg.
A
szíve nagyot dobbant, és abban a pillanatban újra érezte azt az örömteli várakozást,
amire reggel ébredt.
A
férfi eközben átadta nekik a virágokat, majd ismételten megköszönte, hogy
megőrizték a tárcáját.
Aztán
sietősen elköszönt, és elment.
Az
ajtóból még visszafordult, és őrá mosolygott. Őrá, nem pedig a másik nőre.
Ő elpirult,
majd zavartan visszamosolygott.
Mert
a férfi igazán vonzó volt. Nem kimondottan jóképű, de mégis volt benne „valami”.
És
ami a legfontosabb: magas, szőke, kék szemű...
Pont az ő zsánere…
A
lány és ő még pár percig izgatottan tárgyalták a történteket, majd elköszöntek
egymástól, hiszen mindkettejüket várta a munka.
Délután
ötkor úgy döntött, hogy nem marad tovább.
Elzárta
a számítógépét, megszagolta a virágait, bezárta az irodát és hazaindult.
A
földszintre érve nem értette, hogy miért mosolyog rá olyan furcsán a recepciós.
Aztán
kiment az épületből.
Az
irodaház előtt pedig egy ezüstszínű Toyotából a tárcája-vesztett férfi szállt
ki, és sietett elé.
Azért
jött, hogy meghívja őt egy kávéra.
Nem
a recepcióst, hanem őt, aki kevéssé szexi, és még idősebb is annál a lánynál.
Újra nagyot dobbant a szíve.
És teljes bizonyossággal tudta, hogy az
érzései sosem csapják be…
