Karácsonyi mese

A kislány már nagyon készült a karácsonyra.

November elején átadta édesanyjának a Jézuskának szóló levelet, hogy időben odaérhessen a kívánságlistája a címzetthez.

Miután a levél útnak indult, a kislány határozottan megkönnyebbült.

Egy hónappal később, egy este, amikor aludni küldték, ismét eszébe jutott a levél…

Nem kellett sokat gondolkodnia rajta, tisztán emlékezett, hogy mit kért, hiszen olyan régen vágyott már a játék varrógépre! És a bölcsőre! Hogy a kis zongoráról már ne is beszéljen… Ugyanolyat szeretne, mint amilyet az unokahúga kapott a születésnapjára… Pontosan körülírta a Jézuskának, hogy milyen legyen, de hogy még véletlenül se tévessze el, hát le is rajzolta neki.

És mást nem is kért.

Csak egy babát.

De azt nem írta bele a levélbe, hiszen azt a Jézuska úgyis tudja magától.

A kislány szíve hirtelen elszorult.

Mi van akkor, ha a Jézuskának mégse jut eszébe a baba?

De igen, eszébe fog jutni, mert a Jézuska mindent tud.

Ám, ha mindent tud, akkor mi szükség van a levélre?

A kislány már határozottan szorongott.

Igen, a Jézuska mindent tud, de ilyenkor, karácsonykor olyan sok kérés érkezik hozzá, hogy nem egyedül teljesíti a vágyakat, hanem az angyalai és a manói segítségével… Akik kénytelenek a levelekre hagyatkozni…

Szóval, akkor idén nem kap babát.

A kislány elszomorodott, és csendesen sírni kezdett.

Hogy lehetett olyan buta, hogy nem írt a babáról? Igaz, hogy rengeteg babája van, na de akkor is…

A karácsonyi ajándékbaba az igazi!

Miközben halkan szipogott, hogy a szülei a másik szobában ne szerezzenek tudomást a bánatáról, belé villant egy gondolat.

Mi lenne, ha…?

Először csak a sírás maradt abba, és némán feküdt néhány percig. Meghányta-vetette magában az ötletet, majd óvatosan kimászott az ágyából.

Aztán letérdelt az ablak elé, összekulcsolta a kezét, arcát az ég felé emelte, és lehunyt szemmel, alig hallhatóan imádkozni kezdett.

A Jézuskához beszélt.

Először bocsánatot kért, amiért zavarja Őt a nagy munkában, majd elpanaszolta, hogy elfelejtett babát kérni karácsonyi ajándéknak. Felajánlotta a Jézuskának, hogy inkább ne hozzon varrógépet, és bölcsőt se, sőt, lemond az annyira áhított kis zongoráról is… csak történjen csoda… és a Jézuska egy babát… legalább egy icipici babát hozzon neki!

Imája végeztével a kislány visszafeküdt az ágyába, és mély álomba merült.

Szentestén együtt volt az egész család.

A kislány remegő szívvel várta a pillanatot, amikor végre nekiállhat az ajándékcsomagok bontogatásának. Amikor édesanyjától engedélyt kapott hozzá, izgatottan tépte le a csomagolópapírt az első dobozról.

Ó, itt a varrógép!

A második doboz egy társasjátékot rejtett, a harmadik rajzeszközöket.

A negyedikből az összeszerelhető bölcső került elő, amit édesapja azonnal össze is állított neki.

Amikor az utolsó dobozban meglátta a piros zongorát, már nem tudta türtőztetni magát, és hangosan sírni kezdett.

Édesanyja magához ölelte, ő pedig kérdés nélkül elzokogta neki a bánatát.

-Soha nem szabad kételkedned abban, hogy a Jézuska meghallgatja az imáidat – mondta halkan az anyukája, és a karácsonyfa felé mutatott, amely alatt alig észrevehetően ugyan, de megbújt még egy csomag.

A kislány, szívében megújult reménnyel nyúlt a dobozért.

Soha életében nem látott még olyan csodálatosan szép babát, mint amilyet a csomagolópapír rejtett!

Azon a karácsonyon tanulta meg, - és tapasztalta élete folyamán nem egyszer, - hogy minden ima meghallgatásra talál, és hogy csodák igenis léteznek…

Repülőtéren

Jóval hamarabb kiment a repülőtérre, mint kellett volna, de már nem tudott a lakásban maradni. Valami űzte, hajtotta a városból – oda.

Oda… de hová?

Az ország, ahol világra jött, régen nem létezik már.

Szülővárosa, ahol az elmúlt hónapokban lakott, idegen, sőt riasztó a számára.

A tengerentúl, ahol azt hitte, hogy megnyugvásra lel, ma már csak a fájdalmát juttatja eszébe. Hiszen ott halt meg a férje. Ott temette el a fiát. Éppen öt éve, karácsonykor...

A teljes novella az ÉletMesék (Romantikus történetek a mindennapokból) című kötetben olvasható.

Találkozás

A lány eleinte ráérősen sétálgatott a Vörösmarty téren, mert tudta, hogy a férfi, akire vár, késni fog. Kirakatokat nézegetett, majd leült egy árnyas padra, és elővette a táskájából a verses könyvet, ami nélkül sosem ment egy tapodtat sem.

Annyira belemerült az olvasásba, hogy megszűnt számára a külvilág.

De aztán hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába, és aggódni kezdett.

Mi van, ha közbejött valami, és a férfi nem tud eljönni? Vagy ha egyszerűen csak meggondolta magát? Ő meg feleslegesen vár rá…

Elnézte a körülötte andalgó párokat, és irigyen felsóhajtott. Ó, bárcsak neki se kellene egyedül ücsörögnie ebben a kellemesen meleg júniusban! Bárcsak az ő kezét is fogná az, akit szeret! Bárcsak együtt lehetne vele! Bárcsak eljönne…

Ám az idő múlt, a férfi pedig nem bukkant fel a téren sétálók között.

A lány több mint egy órája várt már, amikor végül eleredtek a könnyei. Biztos volt benne, hogy egyedül kell hazamennie, mert a férfi nem jön el. De tudta azt is, hogy ő továbbra is várni fogja. Hogy nem megy haza addig, ameddig le nem száll az este. Mert az nem lehet, hogy ne történjen csoda! Az nem lehet, hogy őt az a férfi hagyja hiába várni!

És valóban, a csoda megtörtént.

Három órával később a várva-várt szerelmes utat tört magának a téren hömpölygő tömegben, és a lányhoz sietett. Ölbe kapta, egy pillanatig némán nézett a könnyes szempárba, majd gyengéden, engesztelőn megcsókolta. Nem volt szükség szavakra – megértették egymást nélkülük is.

* 

26 évvel később egy asszony a buszon ülve emlékezett vissza a történtekre, miközben szája szegletében mosoly bujkált. Istenem, milyen boldog volt akkor! Úgy érezte, hogy övé a világ, amiért a férfi - annak ellenére, hogy nem hitte, a lány megvárja őt – mégis elment a találkozó helyszínére. Pedig tudhatta volna, hogy ő akár egy életen át is várt volna rá…

Elmúlt már délután négy óra, neki pedig még két megállót kellett utaznia. Sosem szokott késni, most sem önszántából tette, hanem a körülmények alakultak így. Amikor felállt, hogy jelezze a leszállási szándékát, érezte, hogy a szíve a torkában dobog. A megállóban mély levegőt vett, majd szapora léptekkel indult a megbeszélt helyre.

A Vörösmarty téren fiatalok sétáltak kéz a kézben, ugyanúgy, mint akkor régen, de az asszony most nem irigyelte őket. Már messziről megismerte a férfit, aki őrá várt. Sietve utat tört magának az andalgó párok között, hogy aztán kipirult arccal álljon meg előtte. A haja kissé megőszült, de az asszony boldogan állapította meg, hogy a tekintete és a mosolya semmit sem változott. Egy pillanatig némán néztek egymás szemébe, majd a férfi magához szorította, és finoman megcsókolta.

Bár eltelt jó néhány év, nekik mégsem volt szükségük szavakra – még mindig megértették egymást nélkülük is.

Decemberi történet

Nagyon fázott.

A hideg decemberi széltől teljesen átfagyott, úgy érezte, hogy ha nem mehet valami meleg helyre, neki rögtön vége lesz. Ezért úgy döntött, hogy otthagyja a zsúfolt villamosmegállót, és bemegy a legközelebbi gyorsétterembe melegedni. Egye fene, megiszik egy teát is, de muszáj bemennie valahová, mielőtt megfagy!

Gyorsétterem helyett azonban egy cukrászda került az útjába. Ilyen helyen még sosem járt egyedül, és most is vacillált, hogy bemenjen-e egymaga, de a jeges szél meggyőzte, hogy nincs mitől tartania.

Belépett a helyiségbe, körül se nézett, csak leült az első üres asztalnál, amit meglátott, és levette a kesztyűjét. Pár pillanatig akklimatizálódott, aztán megvált a kabátjától is. Kezébe vette a sütemény- és italkínálatot tartalmazó füzetet, majd tanulmányozni kezdte. Közben pedig nagyon furcsa érzése támadt.

Mintha valaki őt nézné.

Zavarba jött, de kíváncsi is volt, így óvatosan körülkémlelt.

Nem kellett sokáig keresnie, mert néhány asztallal odébb felfedezett egy férfit, aki átható tekintettel őt bámulta. Egy pillanatig egymás szemébe néztek, de őt annyira meglepte a férfi leplezetlen csodálata, hogy idegesen elfordult tőle. A keze megremegett, és még nagyobb zavarban érezte magát, mint addig valaha, bármikor.

Még fel sem dolgozhatta a történteket, amikor megállt az asztala mellett egy unott arcú pincérlány, és felvette a rendelését. Csak egy teát kért, semmi mást, de tudta, hogy azt is nagy kihívás lesz meginnia ilyen körülmények között.

Mert a férfi továbbra is bámulta.

A legrosszabb pedig az volt az egészben, hogy neki nagyon tetszett a szőke férfi. Vonzónak találta őt magát, és az átható pillantását is.

Remélte, hogy az ismeretlen odajön hozzá, ugyanakkor tartott is tőle. Mit mondhatna neki?

Félve újra oldalra sandított, és úgy látta, mintha a csodálója halványan rámosolyogna.

Fogalma sem volt, hogy mit tegyen, hogyan reagáljon… Neki otthon férje van! De a férfi tekintete úgy vonzotta, mint a mágnes, így megint csak ránézett.

A szőke azonban már nem törődött vele, mert ragyogó arccal sietett a kedvese felé, aki abban a pillanatban lépett be a cukrászdába. Gyengéden átölelte, megcsókolta a fekete hajú nőt, aztán lesegítette a kabátját, és az asztalukhoz kísérte. Rá már egy kóbor pillantást sem vetett, megszűnt létezni a számára.

Milyen jó lehet annak a nőnek – gondolta, és szinte egy hajtásra magába döntötte az időközben megérkezett teát. Az sem érdekelte, hogy forró, és hogy szinte égette a torkát.

Nem fázott már.

Minél előbb haza akart menni.

Haza a férjéhez, a párjához, aki majd ragyogó arccal nyit neki ajtót, megcsókolja, és lesegíti róla a kabátját…