Vita

Már a reggel sem indult jól.

Fáradtan ébredt, és nem segített rajta sem a zuhany, sem a jó erős kávé.

Egész nap nyomott volt a hangulata, éppen ezért örült, hogy megbeszélésről megbeszélésre siethetett, és nem kellett senkivel sem társalognia.

Este, otthon aztán egy apróság miatt parázs vitába bonyolódott a férjével....

A teljes novella az ÉletMesék (Romantikus történetek a mindennapokból) című kötetben olvasható.

Gyerekszerelem

Egyidősek voltak, és szinte születésük óta ismerték egymást.

Kata nagyon sok időt töltött a nagyszüleinél, akiknek Gáborék a szomszédai voltak.

A két gyerek mindig együtt játszott, amikor csak lehetett, és őszintén élvezték egymás társaságát.

Legjobban mindketten a nyári iskolai szüneteket szerették, amikor a kislány a nagyszülők felügyeletére volt bízva, csak hétvégékre ment haza, így hétfőtől péntekig övék volt a világ.

Amikor jó idő volt, akkor reggeltől estig a kertben voltak, ott játszottak.

Kata nagypapája, Gábor édesapjának közreműködésével, a nagy diófán kialakított egy kis kuckót, amit ők nagy örömmel használtak.

Ott kártyáztak, társasjátékoztak, vagy éppen hercegnőset játszottak. Ilyenkor Kata volt a szép hercegnő, akit elrabolt a gonosz sárkány, ám Gábor, a szőke lovag eljött érte, és megmentette.

A hőstett jutalmaként aztán hercegnő - a nagymamától kapott fehér csipkefüggönyt magára tekerve – férjhez ment a lovaghoz.

Az esküvő után pedig azonnal kezdődhetett a focimeccs.

Természetesen mindig Gábor győzött, de Kata nem bánta. Örült, hogy a barátja boldog.

Tízéves korukban új arc csatlakozott hozzájuk: Misi, a velük egykorú kisfiú, Gáborék szomszédja. A gyerekek remekül megértették egymást, sosem hangzott el közöttük egyetlen hangos szó sem.

Egészen kamaszkorukig.

Akkor, amikor Kata nem volt a közelben, minden rendben volt a fiúk között. Ám, amikor barátnőjük megjelent, rögtön kezdetét vette a rivalizálás. Mindenen vitatkoztak, összevesztek, Kata pedig unottan nézte őket a hintából.

Kedvelte Misit, de jobban örült volna, ha kettesben lehet Gáborral.

Mert Gábor olyan helyes fiú. Misi sem csúnya, no de Gábor… Gábor az más!

Másodikos gimnazisták voltak, amikor a szünet alatt Gábor pár napig nem volt otthon. Misi hűségesen őrizte Katát, és igyekezett a kedvére tenni, ám a lánynak a távollévő barát hiányzott. De csak addig, ameddig Misi el nem szólta magát, hogy Gábor szerelmes.

Kata szíve elszorult, de aztán azzal biztatta magát, hogy Misi nem mondott igazat.

Misi csak féltékeny.

Ám, amikor Gábor hazaért, és alkalmuk volt négyszemközt maradni, a lány nem tudta magában tartani a kérdést. Gábor pedig lehajtott fejjel, némán bólintott.

Megvolt a válasz.

Katában egy világ omlott össze, de mosolyogva sok boldogságot kívánt.

Másnap pedig hazament.

Két nappal később a nagyapja kórházba került, egy hét múlva pedig meghalt.

A nagymamája nem akart egyedül maradni, így Katáékhoz költözött, a házat pedig kiadták bérbe.

Gábor és Misi is segített a költözködésnél a dobozok kihordásában, és mindketten szomorúan nézték a barátnőjüket.

Kata legszívesebben ordított volna a bánattól, de nem tette. Megköszönte a fiúk segítségét, aztán ridegen elbúcsúzott tőlük.

Hat évvel később elment a nagymama is a nagypapa után.

Kata szülei pedig úgy döntöttek, hogy ők költöznek be a régi házba. A lány hallani sem akart róla, hogy valaha is betegye a környékre a lábát, így neki vettek egy aprócska lakást. Felnőtt nő volt már, és kezében a diplomájával megkezdhette az önálló életet.

A szüleit persze gyakran meglátogatta, főleg az után, hogy megtudta: gyermekkori barátai szintén kirepültek már a szülői házból. Misi vidékre költözött, Gábor pedig együtt lakott a barátnőjével.

Katának is voltak barátai, ám egyik sem érdekelte különösebben. Próbált beleszeretni valakibe – akárkibe -, de nem tudott. Mindig, minden fiúban Gábort kereste, hozzá hasonlította az udvarlóit, akik rendre alul maradtak vele szemben.

Egy alkalommal, maga sem tudta miért, munka után Kata nem haza indult, hanem a szüleihez. A ház előtt kapott észbe, hogy hol van. Már éppen nyitni akarta a kis kaput, amikor a szomszédból egy magas, szőke fiatalember lépett ki.

Gábor volt az.

Kata szeme elkerekedett, a szíve nagyot dobbant. Menekülni szeretett volna, de képtelen volt megmozdulni.

Gábor elsápadt, amikor megpillantotta őt, ám habozás nélkül sietett oda hozzá, és minden további nélkül magához szorította.

Pár pillanatig csak ölelték egymást, majd Gábor lehajolt, és lágyan megcsókolta Katát.

Akibe kamaszkora óta szerelmes volt.

De nem merte elmondani neki.

Csak Misivel osztotta meg a titkát.

Amikor pedig Kata rákérdezett, akkor úgy döntött, bevallja neki az érzéseit, ám a barátnője hideg tekintete benne akasztotta a vallomást. Másnap, mire összeszedte a bátorságát, Kata már szó nélkül elment.

A legközelebbi találkozásuk pedig nem volt alkalmas meghitt beszélgetésre.

Ezért aztán akkor, amikor meglátta őt a kapuban, már nem kockáztatta, hogy elszalassza a kínálkozó lehetőséget…

Kata és Gábor a huszonötödik házassági évfordulójukat kettesben ünnepelték Rómában. Este, a szálloda erkélyén ülve pezsgővel koccintottak a maguk és a gyerekeik egészségére. Miközben a kivilágított városban gyönyörködtek, Katának eszébe jutott az a számos alkalom, amikor függönybe burkolózva mondta ki Gábornak az igent.

Annak a Gábornak, aki most ott ült mellette, és a kezét fogta.

Az ő szép, szőke lovagjának.

Akibe már akkor őszintén szerelmes volt…

Utazás

Nem akartam elengedni.

Azt akartam, hogy maradjon.

Mindig.

Velem.

Aztán azt akartam, hogy menjen.

Hogy soha többé ne jöjjön vissza.

Hogy felejtsen el és legyen mással boldog.

Én is elfelejtem őt.

Örökre.

Ő csak állt, és egy apró fél mosollyal a szája szegletében figyelte, ahogy küszködök.

Amikor látta, hogy elfogyott minden érvem és ellenérvem az önmagammal folytatott vitában, és már csak sírni tudok, akkor lépett oda hozzám.

Már nem mosolygott.

Magához szorított, és úgy súgta, hogy hiába minden szó.

Mennie kell.

Bár a munkája fél évre elszakítja tőlem, de aztán visszajön. És nem számít, hogy a családja is vele lesz, mert ő akkor is, ott is az enyém marad.

Mint ahogyan én is az övé leszek már, amíg világ a világ.

Hiába élünk házasságban mindketten – a tény akkor is tény: ő és én összetartozunk.

Ki akartam bújni a karjai közül, de nem engedett.

El akartam lökni magamtól, de nem hagyta.

Kiabálni akartam, de a szájával befogta az enyémet.

Tudta, hogy szeretem.

Tisztában volt vele, hogy az elválás fájdalma mondatta velem a bántó, végérvényesnek szánt szavakat.

Nem haragudott rám.

Szenvedett ő is…

Amikor a gépe felszállt, én otthon, a fürdőszobába zárkózva zokogtam.

Csak másnap tudtunk a számítógépen keresztül beszélni egymással, és boldog voltam, mert láttam, éreztem, hogy mennyire hiányzom neki.

Amennyire ő is nekem.

Tudom, hogy szeret.

Tudom, hogy igazából hozzám tartozik.

Ám fél év hosszú idő.

Közben bármi megtörténhet…

Csak az nem, hogy bárki közénk álljon, és mi elfelejtsük egymást.

Mert ő visszajön hozzám úgy, ahogy ígérte.

Én pedig várok rá.

Jobban, mint ígértem…

Villamoson

Már harmadik hete utaztak együtt a villamoson.

A lány a végállomáson szállt fel, a fiú két megállóval később.

A lány mindig ugyanoda ült le, és már a legelső alkalommal feltűnt neki a jóképű fiú. Már jó ideje egyedül volt, mert mióta szakított a barátjával, nem érdekelte senki. De ez az utastársa nagyon tetszett neki. Szívesen megismerkedett volna vele…

A fiú hosszú ideig nem vette észre a lányt.

Amint felszállt a járműre, azonnal kinyitotta a könyvét, és abba mélyedt. Megszűnt számára a külvilág. Nem akart látni semmit a könyvén kívül. Csak a betűket, a szavakat, a mondatokat, amiket más gondolt ki. Mert ő nem akart gondolkodni. Nem akart az egyre laposabb kapcsolatán tűnődni. Belefáradt. De arra sem volt ereje, hogy pontot tegyen az ügy végére. Pedig tudta, hogy ez elkerülhetetlen, mégis el akarta ódázni, ameddig lehet. Nem azért, mert még kötötték az érzelmek, inkább csak kényelemből…

A lány minden reggel azt remélte, hogy a fiú egyszer felpillant a könyvéből, és észreveszi őt.

Bízott benne, hogy egyszer legalább a szemébe nézhet.

Amikor egyik alkalommal a fiú vele szemben ült le, azt hitte, hogy kiugrik a szíve az örömtől. Azt hitte, hogy most majd… De nem történt semmi.

Amikor az ő megállója következett, úgy állt fel, hogy véletlenül se érjen a fiúhoz.

Feladta.

Az elkövetkező néhány napban a fiú nem jött.

A lány gondolatban megvonta a vállát, és közömbösen kibámult az ablakon.

Nem akart a fiúra gondolni, mégis újra és újra maga előtt látta az arcát. A gödröcskét az állán. És elképzelte a mosolyát, a hangját, az érintését…

A fiú a háromnapos konferencia alatt, amin részt kellett vennie, végső elhatározásra jutott, és miután hazaért, szakított a kedvesével.

Másnap jókedvűen, tele energiával szállt fel a villamosra – immár a könyve nélkül. Kevés utas volt, így neki is jutott ülőhely. Nem is akárhol, hanem egy helyes arcú, barna lánnyal szemben. Nem akarta nyíltan megbámulni, nehogy zavarba hozza, de azért finoman mégis szemügyre vette.

Tetszett neki, amit látott.

A következő napon a lány izgatottan ébredt, és nagyon remélte, hogy a fiú aznap megint szembe ül vele. Most, hogy váltottak néhány pillantást, még jobban tetszett neki az útitársa. Vonzotta a meleg barna szempár, és az a gödröcske…

A fiú pedig még a megállóban állva végigfuttatta a szemét a jármű utasain, remélve, hogy az előző napi lányt is megláthatja közöttük. Lelkesen ugrott fel a kocsira amikor észrevette, és áldotta a szerencséjét, hogy ismét szembe ülhetett vele. Amikor a lány leszállni készült, és őrá apró mosolyt villantott, átmelegedett a szíve.

Másnap újra együtt utaztak, majd búcsúzóul egymásra mosolyogtak.

A harmadik napon a lány nem volt vidám, a mosolya is szomorú volt.

A fiú nem értette az okot, de egész nap szinte csakis a lány járt az eszében. Elhatározta, hogy következő nap megszólítja. És ha kölcsönösen szimpatikusnak találják egymást, akkor meghívja egy kávéra is.

A többi pedig majd kialakul magától…

De nem volt legközelebb.

A lány próbaidős volt, és nem hosszabbították meg a szerződését, mert a helyére inkább egy ismerős ismerősét alkalmazták. Sejtette, hogy így lesz, ezért mosolygott szomorkásan a fiúra.

Így búcsúzott el tőle.

A fiú napokig próbálta megtalálni a lányt. Korábban érkezett a megállóba, több szerelvényt is megvárt, közben pedig azt remélte, hogy egyszer csak meglátja a kedves arcát az ablak mögött.

Soha többé nem találkoztak…