Megsárgult fénykép

A közepes méretű papírdoboz már jó ideje feküdt háborítatlanul a fiók mélyén. Mióta minden fényképet számítógépben tároltunk, a régi fotók ide lettek száműzve, és csak nagyon ritkán vettük elő őket.

Miközben az ölembe vettem a dobozt, eltűnődtem, vajon mikor is kukkantottam bele utoljára? Két, vagy talán három éve? Most is csak azért kerestem elő, mert megígértem a fiamnak, hogy megmutatom neki, milyen kisbaba voltam én.

Nekitámasztottam a hátam a szekrénynek, kényelembe helyezkedtem a szőnyegen, és felpattintottam a doboz fedelét…

Mosolyogva nézegettem az általános iskolai osztályképeket, a fotókat, melyekről rég nem látott arcok néztek vissza rám. Majd a kezembe került egy olyan kép, amelyen megilletődötten nézek a lencsébe egy óvodai ünnepség alkalmával. Bár hamar ráleltem a csecsemőkori képeimre is, mégsem volt kedvem visszazárni a dobozt.

Élvezettel merültem el a múlt emlékeiben…

Ám egyszer csak egy olyan fényképre bukkantam, mely nem engem ábrázolt.

A fekete-fehér fotó egy családról készült: apa, anya és egy kisgyerek volt rajta. 
Ismertem ugyan a képet, most mégis remegő kézzel emeltem ki a többi közül.

A doboz már nem érdekelt, és nem figyeltem a többi fényképre sem.

Csak ez az egy számított.

És ők, akiket megörökített több mint ötven évvel korábban egy Teréz körúti fényképész.

A nagyszüleim.

És az édesanyám...

Csak néztem-néztem a fényképet, miközben a szememből patakzottak a könnyek.

Az imádott arcok alaktalan, homályos foltokká váltak a szemem előtt, de nem bántam.

Én láttam őket.

Ó, a nagyapám milyen büszkén karolja át a nagyanyámat, akinek ölében ott az alig négyéves kislányuk!

Anya!

Vajon mire gondoltak, miközben ott álltak a műteremben?

Sejtették, milyen életük lesz később?

Persze, biztosan remélték, hogy boldogságban és egészségben felnevelhetik a kislányukat…

Ez, hála a Sorsnak, meg is adatott nekik.

Sőt, megérték azt is, hogy az ő csodálatos gyermekük férjhez menjen és maga is édesanyává váljon.

Még ölbe vehettek engem, az unokát is, és elhalmozhattak a szeretetükkel, törődésükkel.

Ám az esküvőmön már csak Nagyanyó lehetett ott…

Aztán a nagyapámat néhány év múlva a nagymama is követte.

A kislányuk, – az anyukám –, ekkor vált igazán felnőtté.

Az a gyönyörű szép kislány, ott, az anyukája karján… göndör hajában egy hatalmas masnival… amint kíváncsian nézi a fényképész masináját.

Mintha onnan akarná kiolvasni a jövőt…

Talán ki is olvasta.

Talán látta, hogy milyen élete lesz.

Talán látta, hogy mi vár rá.

Aztán gyorsan elfelejtette, hogy még ötvenhárom évig boldog lehessen.

De vajon akkor… azon az utolsó napon… utolsó tiszta gondolatként… felvillant-e benne még egyszer ez a valamikori pillanat?

Könnyes szemmel megcsókoltam Nagyapó, Nagyanyó és Anyu arcmását, majd visszatettem a fotót a dobozzal együtt a fiók mélyére.

Volt egyszer egy család…

Volt egyszer egy kislány…

Akiknek az emléke örökké a szívemben él…

Egy pillanat

Csak egy pillanat volt…

Csak egy mosoly…

Az asszony fáradtan, kialvatlanul igyekezett a tömeggel együtt a metró lejáró felé.

Rossz éjszakája volt, a kislánya ugyanis belázasodott. A férjével együtt ápolták a gyereket: az egyikük teát főzött, a másik lázat mért, aztán közösen megfürdették.

A hűtő-fürdő jót tett a betegnek, csökkent a láza, és egy kis teaivás után álomba is merült. Ezután a szülők is ágyba bújtak, de az anya ébren forgolódott reggelig.

A munkahelyén zárás volt, és újabb leépítési tervekről lehetett hallani, így aztán nem mert otthon maradni a kicsivel. Szerencsére azonban a férje ki tudott venni egy szabadnapot, ezért némileg nyugodtabb lélekkel hagyta otthon a lányát.

De a gondolatai azért csakis a kicsi körül forogtak.

Hiába tudta, hogy az apja mindent megtesz majd, ami szükséges. Tudta, hogy kihívja az orvost a gyerekhez, beadja neki a gyógyszereket, megméri a lázát, megteáztatja, megmelegíti az előző nap főzött levest és megeteti… Tudta, hogy minden rendben lesz, de azért…

Azért mégiscsak ő az anyja!

Mégiscsak neki kellene mellette lennie!

Elkeseredetten sóhajtott egy nagyot.

Gyűlölte az egész világot, amiért nem engedhette meg magának, hogy ő ápolja a kis beteget.

Reggel, miután lezuhanyozott, és belenézett a tükörbe, lemondóan legyintett.

Erre az arcra kár minden smink!

De azért mégis megfestette a szempilláját és kent egy kis szájfényt az ajkára.

Nem lett tőle a végzet asszonya, de javított valamennyit a megjelenésén.

A frizurájával végképp nem volt ereje törődni, ezért a göndör haját kontyba tűzte, nem foglalatoskodott vele túl sokat.

Gyorsan magára kapta a ruháját, elbúcsúzott a férjétől, megsimogatta az alvó kislánya lázrózsás arcát és rohant a munkába.

Házastársának azzal a nem túl kedves megjegyzésével, miszerint szörnyen néz ki, nem törődött. Nem esett neki túl jól, az igaz, de mégsem rágta magát rajta.

Csakis a kislányra gondolt.

Szinte olyan volt, mint egy alvajáró, akit a csak lába visz a megszokott útvonalon.

Sodródott a tömeggel a buszmegállótól a metrólejáróig, és csak akkor tért kissé magához, amikor elé állt egy morc ellenőr és a jegyét kérte.

Az asszony hirtelen felriadt a gondolataiból, és lázasan keresni kezdte a bérletét a táskájában. Közben a tömeg könyörtelenül áradt lefelé, és hol innen, hol onnan lökték meg a nőt. A táskájában továbbra is eredménytelenül kutatott, ám egy erőteljes lökés következtében a retikül egyik füle kicsúszott a kezéből. Az előrecsomagolt croissant, amit reggeli gyanánt jobb híján a táskájába gyömöszölt, a földre esett, majd követte egy csomag papír zsebkendő és a tolla is.

Az asszony rémesen zavarban volt az ellenőr gúnyos, cseppet sem részvevő tekintetétől és leguggolt, hogy a holmiját összeszedje.

Ekkor hajolt mellé egy vadidegen férfi és segített összegyűjteni a dolgait.

Miközben a nő a croissant-t, a tollat és a zsebkendőt a táskába tette, csodák csodájára a kezébe akadt a bérlete.

Megkönnyebbült sóhajjal állt fel és mutatta meg az utazásra jogosító papírt a csalódott ellenőrnek, majd a segítőjéhez fordult.

A férfi éppen zsebre tette a bemutatott menetjegyét, amikor az asszony felnézett rá, és halk hangon köszönetet rebegett.

Az idegen biccentett, és az arcán vonzó mosoly jelent meg, miközben elismerő pillantással tetőtől talpig végigmérte a nőt, aki ettől ismét zavarba jött.

Ezután nem szóltak már egymáshoz, mert a férfi elsietett, de az asszony látta, hogy még egyszer visszafordult, hogy megnézhesse őt.

Csak egy pillanat volt…

Csak egy mosoly…

Az asszony nehéznek induló napját mégis szebbé tette.

Titok

Az óvodában ismerkedett össze a szőke és a barna hajú kislány.

Azonnal elválaszthatatlan barátnők lettek, akik megosztották egymással minden titkukat.

Kapcsolatuk az iskolai évek alatt is virágzott, és az sem szakította el őket egymástól, hogy az egyik szociológusnak, a másik pedig mérnöknek tanult tovább.

A szabadidejüket együtt töltötték, és folyamatosan aktív résztvevői voltak egymás életének.

Együtt éltek át örömöket és bánatokat, így az sem meglepő, hogy a Sors ajándékait is szinte egyszerre kapták.

Néhány hónap különbséggel mentek férjhez, és lettek anyák.

Miután mindkettejük karrierje felfelé ívelt és családjuk lett, egyre kevesebb alkalommal látták egymást.

De gyakran beszéltek telefonon.

Aztán egy idő után már egyre ritkábban.

Majd havonta csak egyszer.

Ám, mivel mindketten érezték, hogy ez így egyiküknek sem jó, megállapodtak abban, hogy minden hónap második keddjén „kimenőt” szerveznek maguknak, és együtt töltik a délutánt.

Sosem volt konkrét elképzelésük a programról azon kívül, hogy jót beszélgetnek.

Volt úgy, hogy csak vásárolgattak, vagy együtt vacsoráztak, de előfordult olyan eset is, hogy elkísérték egymást egy-egy orvosi vizsgálatra.

És mindeközben boldogan, felszabadultan társalogtak.

Megosztották egymással minden titkukat.

Hosszú ideig ment ez így, mígnem egyik alkalommal…

A két nő már túl volt a vacsorán, és a kávéját itta a belvárosi étteremben.

Az étkezés alatt megtárgyalták a családi ügyeiket, aztán rátértek a munkahelyi történetekre. A barna hajú nő lelkes volt és beszédes, a szőke azonban kissé szórakozottnak tűnt barátnője számára.

A barna várta, hogy a szőke elmondja majd, mi foglalkoztatja, de mivel nem tette, ő sem faggatta.

Az egy hónappal későbbi találkozó alkalmával azonban már nem hagyhatta szó nélkül a dolgot. A szőke asszony szemei ugyanis karikásak voltak, látszott rajta, hogy sokat fogyott. A barna hajú nő szívét összeszorította a rémület, mert attól tartott, hogy a barátnője komoly betegségben szenved.

Ezért úgy döntött, hogy aznap délután nem valamilyen zsúfolt helyen, hanem egy csendes parkban fognak beszélgetni. Nem kérdezte a szőkét, hogy mi a véleménye, egyszerűen csak elvitte, leültette maga mellé egy padra, és rákérdezett a problémára.

Amikor a szőke bevallotta, hogy szerelmes, a barátnője mérhetetlenül megkönnyebbült, ám egy pillanattal később újra összeszorult a szíve.

És egy apró tüskét is érzett, amiért a másiknak titka volt előtte, ám ezt gyorsan el is hessegette magától.

Szánakozva hallgatta a zokogó barátnőjét, aki elmondta neki, hogy beleszeretett egy kollégájába, akivel egy ideje már viszonyt is folytat. Tudja, hogy nem lenne szabad, hiszen ott a férje, és a gyerekei, de egyszerűen nem tud ellenállni a férfinak. Szégyelli, hogy belőle is szerető lett, de mit tehetne, ha egyszer nem az esze, hanem a szíve irányítja? Tisztában van azzal is, hogy az illető számára ő csak egy a sok kaland közül, mégis rohan hozzá, amikor a férfi úgy akarja.

A barna, miközben a vállára boruló, síró barátnője hátát simogatta, és lágy hangon csitítgatta, gondolatban egy percre máshol járt.

Felidézte magában a pillanatot, amikor őt csókolta meg valaki, aki olyan erősen vonzotta, hogy az szinte már fájt.

Valaki, akire vágyott.

Nagyon vágyott.

De tudta, hogy a kapcsolatuknak nem lehet jövője.

Szerette a férjét, és a gyerekei a legfontosabbak számára, így ellenállt a csábításnak.

Csak egy csók volt.

Egyetlen csók, amiről sosem beszélt senkinek.

Még a barátnőjének sem.

A tüske pedig, amit nemrég érzett, már nem szúrt, hiszen ő is megtartotta magának ezt az egyetlen, apró kis titkát.

És ahogy hallgatta a szőke asszonyt, magában hálát adott a sorsnak, amiért ő annak idején erős tudott maradni. Talán, ha ő is belemegy a kapcsolatba, most ugyanúgy sírva panaszolná a bánatát, és talán ugyanúgy remegve vágyná egy férfi figyelmét, mint a barátnője.

Azon kívül, hogy meghallgatta a szőke asszonyt, nem tehetett érte semmit. A jó tanács itt nem segíthetett, bár ő azért megpróbálkozott vele. De, amikor a barátnője elgyötört arcába nézett, megértette, hogy kár minden szóért. Neki, magának kell kiszakadnia ebből a helyzetből.

És csak abban reménykedhetett, hogy ez a méltatlan kapcsolat előbb-utóbb véget ér, és a barátnője – még ha forró könnyek és mély bánat árán is, de – rendbe fog jönni. Ő mindenesetre szívvel-lélekkel támogatni fogja mindenben, amiben csak tudja.

Néhány órával később, miután kissé megnyugtatta, rendbe hozta és hazafuvarozta a barátnőjét, a barna hajú asszony is az otthona felé autózott.
Útközben újra végiggondolta a barátnője kálváriáját, és boldog volt, amiért ő esténként tiszta lelkiismerettel ölelheti magához a családját.

Régi szerelem

Úgy izgult, mint egy kamasz, aki randevúra készült.

Ebben, persze, igazán semmi meglepő nem volt, hiszen tényleg oda ment.

Randevúra.

Ő, a férjes asszony.

Amikor néhány nappal azelőtt az utcán egészen véletlenül szembe találkozott az első szerelmével, hirtelen megfordult vele a világ. Meg sem tudott szólalni, csak nézte az ismerős arcot, a szíve pedig hevesebben dobogott.

A férfi az elmúlt húsz év alatt semmit sem változott.

Legalábbis a mosolya nem.

És a tekintete.

Mindketten ráértek, így beültek egy cukrászdába, és egy kávé mellett elmesélték egymásnak az életüket.

Az asszony csak fél füllel hallgatta a férfi történetét: leginkább azzal foglalkozott, hogy felismerje az arcában azt a régi fiút, akit ő olyan nagyon szeretett.

És meglepetten állapította meg, hogy megtalálta.

Miközben ezt az érzést ízlelgette magában, ő is beszámolt a sorsáról a férfinak, aki nagy érdeklődéssel hallgatta.

Majd, miután ő végzett a mondandójával, meghívta másnap vacsorázni.

Az asszonyban egy pillanatra sem merült fel, hogy elutasítsa őt, így megállapodtak a helyben és az időben.

Hazáig egészen végig azt tervezgette, mit mond majd a férjének.

Éjjel azon gondolkodott, mit viseljen a találkozón.

A munkahelyén kissé szórakozottan viselkedett, mert az esze már a délutánon járt.

Ami végül eljött.

A férfi egy szál rózsával, és egy apró csókkal köszöntötte az étterem előtt.

Mindketten kissé feszélyezettek voltak, ám ez hamar elmúlt.

Mire a pincér kihozta a megrendelt ételt, már felszabadultan beszélgettek.

Az asszony olyan jól érezte magát, mint már nagyon régen ezelőtt. Sokat nevetett, vidám volt és beszédes.

Egészen addig, ameddig a férfi azt nem mondta neki, hogy ugyanolyan gyönyörű, mint akkor, amikor szerették egymást. Ekkor elakadt a szava, és érezte, hogy elpirult. Amikor pedig a partnere az asztal fölött megfogta a kezét, a szíve a torkába ugrott.

Zavarban volt, mert nagyon is élvezte az érintést.

Vacsora után a férfi felajánlotta, hogy hazaviszi, amit ő el is fogadott. De nem mentek egyből a lakásig, hanem egy csendes kis utcában leparkolták az autót. Egész úton nem beszélgettek, és azután sem szólalt meg egyikük sem, amikor már megálltak.

Az asszony ideges volt, félt, hogy a férfi megpróbál közeledni hozzá.

Ám azt is tudta, hogy rémesen csalódott lenne, ha nem tenné.

Mert vágyott az ölelésére, vágyott a csókjára.

Ugyanúgy, mint húsz évvel korábban.

Mert újra az a fiatal lány volt, aki szenvedélyesen szerette a fiút, akivel találkozgatott…

Talán a férfi is ugyanezt érezhette, mert lágyan átölelte őt, és megcsókolta az arcát.

Ő behunyt szemmel élvezte az érintést, és semmilyen módon nem tiltakozott aztán az igazi csók ellen sem.

De egy pillanattal később már kinyílt a szeme, és elhúzódott a férfitól.

Nem csaphatja be sem önmagát, sem a férfit.

Mert hirtelen rájött arra, hogy mindaz, amit az elmúlt órákban érzett, pusztán illúzió.

Ő már nem az a kislány, aki akkor volt.

Ez a férfi pedig nem az a fiú, akit annak idején, őszintén szeretett.

Az az idő elmúlt, mindketten megváltoztak.

Ő legalábbis biztosan.

És nincs szüksége egy nosztalgikus érzelmeken alapuló titkos kapcsolatra...