In memoriam P.D.

Ismertem, de nem voltunk közeli barátnők.

Sokat beszélgettünk, mégsem tudtam róla mindent.

És most elment…

A gyerekeink osztálytársak voltak, így az iskolában gyakran összefutottunk. Néha elbeszélgettünk, néha csak köszöntünk egymásnak, aztán sietett egyikünk is, másikunk is a dolgára.

Eleinte – úgy látszott – rendben volt körülötte minden.

Egy iskolai rendezvény alkalmával beültünk egy sarokba, és nagyot beszélgettünk.

Akkor mesélt először a házasságában jelentkező nehézségekről.

Nem tudtam segíteni neki, csak azzal, hogy meghallgattam, és felajánlottam, szóljon, ha bármit is tehetek érte.

Ő pedig már ennek is örült.

És olyan hálás volt egy doboz játékért, amit a kisfiának küldtem, mintha egy egész boltot vettem volna neki…

Egy időben azonos élethelyzetbe kerültünk mindketten: a kapcsolatunk akkor vált szorosabbá.

Hol ő támogatott engem ötlettel, tanáccsal, hol én őt, így tartottuk egymásban a lelket.

És a naponkénti, órákig tartó telefonbeszélgetésekkel.

Aztán az élet elsodort minket, csak néha-néha hívtuk egymást, vagy találkoztunk az iskolánál, a gyerekeinkért menet.

Tudtam, hogy elvált, hogy egyedül küzdött a mindennapok nehézségeivel.

Anya és apa volt egy személyben.

Az utolsó találkozásunkat a véletlen szervezte meg.

Ő kifelé kanyarodott az iskolától, mi befelé.

Szerintünk nekünk volt elsőbbségünk, szerinte neki.

Vadul mutogattunk, és a kanyarban, letekert ablaknál akartunk érvényt szerezni az igazunknak.

Amikor megismertük egymást, elnevettük magunkat.

„Ne haragudjatok”, mondta „figyelmetlen voltam, csak nagyon sietek. De annyi minden mesélni valóm van! Felhívlak majd, jó?”

Bólintottam, még egyszer egymásra mosolyogtunk, és mentünk az utunkra.

Mindez talán két hónapja történt.

Ő pedig nem hívott.

És már nem is fog…

Vajon mit mesélt volna?

Már sosem tudom meg.

A hír, amit nemrég kaptam megdöbbentett, letaglózott – kiütött.

És magyarázatot adott arra, miért vártam hiába a hívására…

Kettőnk közül ő volt a fiatalabb.

Ő volt.

Ő.

Volt…

Eltitkolt gondolatok 2. - A nő

Nem tudom, mikor láttalak meg igazán.

Emlékszem, hogy összefutottunk néha a folyosón, de akkor még olyan voltál nekem, mint a többiek. Beszélgettünk, nevetgéltünk, de semmi több.
Ám egyszer valahogy másmilyen volt a mosolyod.
Olyan kedvesen kópés…

Azt hiszem, akkor kezdődött.

Attól kezdve igyekeztem mindig a szemed elé kerülni.
De te nem vettél észre.
Akkor még nem.

Ősz volt, csodásan sütött a nap, de kissé erős szél fújt.

Egy tárgyalásról jöttem vissza, amikor az irodaház előtt összetalálkoztam veled. Váltottunk egymással pár szót, és te valahogy olyan furcsán néztél rám.
Mintha tetszenék neked.

Utána sokáig nem láttuk egymást.

Én igazából még kerültelek is.
Mert megijedtem attól, amit a szemedben láttam…

A házasságomat már csak a megszokás tartja össze, nem is tudom, miért nem válunk el.

De rólad úgy hallottam, boldog vagy otthon. És ott vannak a gyerekeid is.

Mi lenne, ha egymásba gabalyodnánk?

Nekem egy futó viszony nem elég! Én boldogságot akarok, gyengédséget, törődést, és szerelmet – de nem pusztán egy-egy délután…
Tőled viszont nem várhatnék többet.
És ha mégis? Ha megszeretnél, és fel akarnál rúgni miattam mindent?

Tudom, túlságosan előreszaladtam…

De mi, nők, már csak ilyenek vagyunk: minden férfiban, aki egy csöppet is tetszik, a majdani gyerekeink apját látjuk.
Én is elképzeltelek téged, ahogy…

Éppen ezért félek tőled, mert ilyen hatással vagy rám.

Ha nem lenne családod, egy pillanatig sem haboznék, akkor mindent elkövetnék, hogy átölelj, hogy megcsókolj, hogy szeress engem…

De ez a való élet, itt nem mindig válnak valóra a vágyak.

Talán jobb is így.
Ki tudja?
Én nem.
Olyan zavaros minden…

De egy dolgot eldöntöttem.

Nem foglak keresni, és igyekszem kissé hűvösebben viselkedni veled ezután, ha véletlenül találkozunk.
Hogy megkönnyítsem a dolgod.
Mert azt hiszem, te is megpróbálsz küzdeni ellenem.
És tudom, hogy erős vagy…

Rábízom magam a sorsra.

Rád bízom magam.

Legyen, aminek lennie kell…

 

 

 

 

 

Eltitkolt gondolatok 1. – A férfi

Igazából azt sem tudom, hogy szólítsalak meg.

Drága szerelmem? Ez nem jó, hiszen nem vagyok szerelmes beléd.

Kedvesem? Ez sem valós, mert nem vagy a szeretőm.

Fogalmam sincs, kim vagy nekem. Fogalmam sincs, mit érzek irántad.

Vonz a mosolyod, a huncut pillantásod, és szívesen átölelnélek, de…

De nekem családom van! Gyerekeim, akiknek szüksége van rám! És egy csodálatos feleségem, akit szeretek, és akivel nagyon boldogan élek.

Ám itt vagy te is, aki észrevétlenül belopóztál a mindennapi gondolataim és az álmaim közé.

Nem első pillantásra. Nem egyik napról a másikra. Hetek, sőt hónapok óta ismertelek már, mire kezdtem más szemmel nézni rád.

Emlékszem, az irodaház előtt futottunk össze, ahol mindketten dolgozunk. Te egy megbeszélésről jöttél vissza, én éppen tárgyalásra indultam… Már messziről mosolyogtál rám – éppen úgy, ahogy bárki másra is mosolyogtál volna. Aztán…

Aztán, amikor egymás mellé értünk, és köszöntünk, a szél belekapott a hajadba… Olyan voltál hirtelen, mint egy boszorkány. Egy gyönyörű, ám veszélyes boszorkány.

Megbabonáztál – nincs erre jobb szó.

Utána napokig nem láttalak, és úgy gondoltam, így is van ez jól. De nem tudtam nyugodni. Keresni kezdtem az alkalmakat, hogy összefussak veled. Végül egy átlátszó indokkal állítottam be az irodádba. Emlékszel? Meglepetten néztél rám, de a mosolyod olyan furcsa volt.

Szinte diadalmas.

Ugye te már régebben tudtad? Talán az előtt a bizonyos találkozás előtt is érezted, hogy tetszel nekem?

Nem vallom be.

Mert nem vallhatom be az érzéseimet. Nem pusztán a családom miatt. Hanem azért, mert én magam sem ismerem ennek az érzésnek a nevét.

Nem szerelem. Még nem.

Nem is csak vágy. Már nem.

De akkor micsoda?

Mi az, ami emészt, ami minden áldott nap hozzád űzne, ha hagynám?

De nem hagyom!

Inkább kerüllek. Inkább a közelébe se megyek azoknak a helyeknek, ahol láthatlak, ahol beszélgethetnék, ahol nevethetnék veled.

Mert ki akarok kerülni a bűvkörödből…

Bár, ha őszinte akarok lenni, akkor el kell mondanom, hogy mindez édeskeveset ér.

Mert ha akarom, ha nem, befészkelted magad a gondolataimba.

Pedig nem akarom! Igazán nem!

És mégis, minden reggel megfordul a fejemben, hogy talán aznap a véletlen az utamba sodor. Este pedig hálás vagyok, amiért nem tette.

De aztán a következő reggelen újraéled bennem a remény.

Tudom, hogy te sosem fogsz keresni engem.

Tudom, hogy az én akaraterőmön múlik minden.

És én erős vagyok.

Még bírom.

De ki tudja, hogy meddig…?

A pályázat

Az íróasztal mögött ülő kopaszodó férfi élvezettel beszélt. Átfogalmazva ugyan, de többször mondta el ugyanazt. Néha az ujjával rábökött az asztalán fekvő iratokra, hogy nyomatékot adjon a mondandójának.

Vele szemben, az asztal túloldalán egy negyvenes férfi és egy hasonló korú nő – a beosztottai – foglaltak helyet. Mindketten udvarias arccal hallgatták a felettesüket, de a gondolataik egészen máshol jártak.

Az asszony azon igyekezett, hogy az ingerültsége ne üljön ki a vonásaira. Nem az volt a problémája, hogy a pályázati anyagot, - amit egyedül is játszva össze tudott volna állítani -, valaki mással közösen kell elkészítenie. Csak az zavarta, hogy éppen ezzel az emberrel kell összedolgoznia, aki mellette ül. Az elmúlt két hónapban, amióta az átszervezések miatt egy osztályra kerültek, talán ha két szót váltottak egymással. Köszöntek, ha találkoztak, semmi több, és ez a nőnek tökéletesen megfelelt. Nem szimpatizált a férfival, sőt, egyenesen nagyképű, beképzelt alaknak tartotta. Még a teakonyhába se ment be eddig, ha a férfi éppen ott volt, hogy kávét töltsön magának, mert nem akarta, hogy kényszerből beszélgetniük kelljen. És most muszáj együtt dolgozniuk…

A gondolattól még a hideg is kirázta.

A férfi észrevette, hogy a nő megborzongott, de nem érdekelte.

Unta már a főnök szónoklatát, és alig várta, hogy végre kimenekülhessen az irodájából. De tapasztalatból tudta, hogy még eltart egy darabig, mire visszamehet a saját íróasztalához. És tudta azt is, hogy kár minden szóért: ha tetszik, ha nem, ezzel a nővel lesz kénytelen egy tökéletes pályázati dokumentumot összehozni. Elképzelése sem volt, hogy tudnak majd kijönni egymással, mert azzal tisztában volt, hogy az asszony nem kedveli őt. Persze ő sem tett semmit ez ellen, mert – bár alig tudott a nőről valamit -, egy megjátszós, buta libának tartotta, aki egészen biztosan csak azért kapta ezt a fontos beosztást, mert valakinek a valakije…

Ő pedig az ilyenekkel nem tud mit kezdeni.

*

A határidő, amit kaptak, szoros volt, így a főnöktől kijőve máris munkához kellett látniuk. Az asszonynak volt néhány hasznos gondolata, ezeken járt már az esze, amikor a férfi felé fordulva csak ennyit kérdezett:

-Magánál, vagy nálam?

Mire kimondta a szavakat, rájött, hogy ezt nagyon eltolta. A férfi elkerekedett szemekkel nézett le rá, ő pedig zavarában fülig pirult, ám szinte egyszerre el is nevették magukat.

Megtört az "átok".

Az első egyeztetésre a nő irodájában került sor. Míg a férfi áthozta a laptopját és a jegyzeteit, addig az asszony készített maguknak két kávét, és a fiókjából előkerült néhány csokis keksz is.

Míg elnézte, hogy az asszony a kekszeket kistányérra teszi, a férfi arra gondolt, hogy talán nem is lesz olyan szörnyű együtt dolgozni vele.

Talán még élvezni is fogja…

Mialatt a férfi komoly arccal magyarázott, a nő meglepetten nyugtázta, hogy a szeme olyan barna, mint az olvadt csokoládé…

*

A második megbeszélésen tegeződtek össze, és teával ittak pertut.

*

Harmadik alkalommal a férfi egy doboz bonbont vitt magával, mert addigra tudta már, hogy a munkatársnője mennyire édesszájú.

És azt is megállapította, hogy okos és kedves is. És határozottan csinos.

Igaz, kissé feltűnő ékszereket visel, amit ő a saját feleségén nem szívesen látna, de a kolléganőjének kimondottan jól állnak…

*

Legközelebb már szinte baráti hangulat uralkodott közöttük.

Nem is kezdtek azonnal dolgozni, hanem a kávé mellett magukról meséltek egymásnak.

A nő a kislánya, a férfi pedig a fiai fotóját mutatta meg a telefonon.

Mialatt a gyerekeikről beszélgettek, mindketten arra gondoltak, hogy kellemesen csalódtak a másikban…

*

Egy héttel később a férfi azt latolgatta, vajon az asszony elfogadna-e egy munka utáni italmeghívást…

Amikor a férfi a hóna alá fogta a laptopját, elköszönt, majd elment, az asszony kis csalódást érzett. Szeretett volna még együtt lenni vele…

*

A kívánt határidőre a pályázati anyag elkészült.

A főnök meleg szavakkal gratulált a kiváló közös munkához, majd útjukra bocsátotta a kollégákat.

A férfi és a nő kissé zavartan álldogált a folyosón.

Mondani szerettek volna valamit egymásnak, de az egyik a bátorságot, a másik a szavakat nem találta.

Végül a férfi karon fogta a nőt, és beterelte a saját szobájába.

Becsukta az ajtót, majd gyengéden átölelte az asszonyt és finoman megcsókolta.

A nő a férfi nyaka köré fonta a karját, és átadta magát a csóknak, de egy pillanattal később mégis elhúzódott.

-Sajnálom – súgta.

Az olvadt csokoládészínű szempár bánatosan nézett vissza rá…

*

A férfi és a nő jó kollégákként dolgoztak együtt.

De kettesben maradni sosem mertek többé…