Karácsonyi emlékek

Hatéves koromig ők jöttek hozzánk, attól kezdve pedig mi mentünk a nagyszüleimhez Szenteste.

Ha lehunyom a szemem, máig érzem a frissen sült bejgli illatát, ami a konyhában fogadott, majd a karácsonyfáét, ami az aprócska nappaliban állt. Izgatottan futottam a szobába, de soha nem az ajándékokat kutattam, hanem a világ legszebb fenyődíszeit akartam látni.

A nagyapám minden évben megjegyezte, hogy az idei kis karácsonyfa sokkal formásabb, mint az előző évi volt. Eleinte nem foglalkoztam ezzel, később már én is együtt mosolyogtam a szüleimmel, amikor elhangzott a jól ismert mondat.

Szinte olyan volt ez nekünk, mint egy jel: mostantól van karácsony!

A nagyszüleimnek csodaszép fenyődíszei voltak, amiket az akkori Csehszlovákiából küldtek a rokonok. Diót szorongató mókus… üveg macska… csillogó szárnyú tündér… aranyalma… kristály bicikli…

Én mégis négy egyszerű kis díszt szerettem.

Egy szélmalmot.

Egy repülőgépet.

Egy házikót.

Egy műanyag angyalkát.

Az angyalka még akkor állt munkába a családunknál, amikor anyám megszületett. Az ő angyalkája volt.

A szélmalmot, a repülőt és a házikót pedig ő készítette, még gyerekkorában.

Papírból vágta ki és hajtogatta őket, aztán óvatosan ráfestette a mintákat. Amikor elkészült, akkor bekente ragasztóval, majd megszórta kristálycukorral, és várt.

Miután megszáradtak a díszek, felkerültek a fára, hogy aztán évekkel később én is gyönyörködhessek bennük.

*

Amikor nagyobb lettem, már nem autóval jártunk a nagyszüleimhez szentestézni, hanem tömegközlekedéssel, vacsora után pedig gyalog mentünk haza a Szabolcs utcából a Tomoriba. Nem volt kicsi a távolság, ám én mégis nagyon élveztem, hiszen akkoriban még fehérek voltak a karácsonyok, és mi mindig hatalmas hógolyócsatát vívtunk a Lehel úton.

Pár évvel később pedig végigbeszélgettük az utat.

Hihetetlenül élveztem minden pillanatot!

És annyiszor elképzeltem, hogy milyen lesz majd a karácsony, amikor már én is anya leszek…

De arra még sokat kellett várnom.

*

Amikor a nagyapám meghalt, a nagyanyám hozzánk költözött, és magával hozta a szeretett tárgyait.

Elhozta a karácsonyfadíszeket is.

A sok szép, csillogó díszből azonban már nem mindegyik fért fel a fánkra, ám a kedvenceimhez ragaszkodtam: a repülő, a malom, a házikó és az angyalka velünk ünnepelt.

Azon a karácsonyon a nagyanyám mondta el a nagyapám szövegét a formás kis fáról.

Ő volt az egyetlen, aki nem könnyezett, hanem mosolygott.

Mert tudta, érezte, hogy ott áll mellette a nagyapám is.

Ma már én is tudom…

*

Sok-sok karácsony eltelt azóta.

Elment a nagyanyám, és elment az anyám is.

De jött a kisfiam.

Ma már együtt díszítjük fel a karácsonyfánkat, és ő választja ki, mely díszek kerüljenek ki a dobozokból.

Neki most a fából készült hintalovak, mackók és angyalok a kedvencei, no meg a csillogó piros gömbök.

A papír repülőhöz, a malomhoz, a házikóhoz és a műanyag angyalkához azonban nem nyúl.

Még nem.

Pedig tudja, hogy azok nélkül nincs karácsony.

De tudja azt is, hogy ameddig élek, ezeket a díszeket én teszem fel a fára.

És én mondom ki, hogy az idei fánk sokkal formásabb, mint a tavalyi.

Még akkor is, ha évek óta műfánk van a szobában.

De a szeretett rituáléhoz ragaszkodom…

*

Már előkészítettem a díszekkel teli dobozt.

Már eltoltuk a bútorokat a nappaliban.

Holnap feldíszítjük a karácsonyfánkat.

Holnap, amikor a kezembe veszem a világ legszebb díszeit, és lehunyom a szemem, újra kislány leszek.

Újra ott állok majd gondolatban, az aprócska nappaliban.

Újra velem lesznek a nagyszüleim.

És újra magához ölel majd az anyám…

Ünnep előtt

A villamos tömve volt utasokkal, de neki sikerült a kocsi hátuljában kényelmesen megállnia. Jobban örült volna egy ülőhelynek, hiszen több mint tíz megállót kellett utaznia, de jelen helyzetben ez a háborítatlan kis sarok is bőven elégséges volt.

Retiküljét a vállára akasztotta, hátat fordított az utastársainak és gondolataiba merülve kibámult az ablakon.

Elnézte, ahogy az emberek sietősen rótták az utcákat, vagy éppen a boltokat járták.

Mindenki karácsonyi lázban égett már.

Hát, igen, az adventi koszorún tegnap ő is meggyújtotta a harmadik gyertyát.

Egy darabig elgyönyörködött benne, de aztán már a következő vasárnap körül jártak a gondolatai. Hogy addigra sikerüljön mindent beszereznie, előkészítenie. Hogy akkor már ne kelljen semmi ilyesmi miatt idegeskednie.

Hiszen úgyis nagyon izgatott lesz…

Bezzeg tavaly!

Az asszony, miközben erősebben kapaszkodott a meg-meglóduló járművön, elmerült az emlékeiben…

A teljes novella az ÉletMesék (Romantikus történetek a mindennapokból) című kötetben olvasható.

Az ajándék

Már csak két hét volt karácsonyig.

Szinte minden üzlet tömve volt vásárlókkal, akik vagy tökéletesen tudták, hogy melyik szerettüket mivel akarják meglepni az ünnepen, vagy tanácstalanul forgatták kezükben az ajándéknak valót.

A férfi szerencsésnek érezte magát, amiért sikerült a bevásárlóközpont mélygarázsában a liftek közelében szabad parkolóhelyet találnia.

Miután bezárta az autóját, elindult az egyik felvonó felé, és mosolyogva fogadta a vele szemben jövő két csinos, fiatal nő elismerő pillantásait. Miután elmentek mellette, még mindig mosolyogva utánuk fordult, és cseppet sem lepte meg, hogy a nők is követték őt a tekintetükkel.

Ám, amint beszállt a liftbe, és bezárult előtte az ajtó, már nem gondolt rájuk...

A teljes novella az ÉletMesék (Romantikus történetek a mindennapokból) című kötetben olvasható.

A kívánság

A boltok kirakatai már mind karácsonyi díszben ragyogtak.

A nő ráérősen sétálgatott a szitáló esőben, és nézegette az ünnepi kínálatot. Ugyan már jó néhány ajándékot beszerzett, ám még messze nem ért a listája végére. Aznapra könyvesbolti vásárlást irányozott elő magának, de nem kapkodott, megnézett minden útjába kerülő kirakatot, újabb ajándékötletekre vadászva.

A fehérneműt árusító üzlet előtt azonban megszaporázta a lépteit, és még a fejét is elfordította.

Ugyan mit nézegesse a csábos, szalagos-csipkés ruhadarabokat? Venni úgysem fog egyet sem! Mert hát minek? Igaz, hogy népes baráti köre van, mégis magányos, és a Szentestét is egyedül tölti majd.
Ahhoz meg, hogy a TV-t bámulja, tökéletesen megfelelnek az egyszerű, ám kényelmes fehérneműi is.

Pedig…

De nem hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak, helyette inkább belépett az első útjába kerülő könyvesboltba, és megvásárolta a papírján szereplő kiadványokat.

Hazafelé menet, a buszon, egy anyuka ült vele szemben, ölében a kislányával. A gyerek lelkesen, csillogó szemmel bizonygatta az édesanyjának, hogy ő igenis jó kislány volt, így megírhatja a Jézuskának, hogy mi mindent szeretne tőle kérni a karácsonyfa alá.

A nő mosolyogva hallgatta a felsorolást, és arra gondolt, milyen jó lenne, ha ez így működne a felnőtteknél is! Bárcsak ő is küldhetne egy levelet!

Igazán nem is kérne sok mindent.

Csak egy valamit.

Egy valakit.

Egy férfit, akivel szeretnék egymást, akivel boldog lenne…

Egy magas, jóképű, szőke férfit, vakítóan kék szemekkel…

Egy férfit, akinek a nevét is tudja.

Lendvai Máté.

Mire hazaért, már határozottan rossz volt a kedve. Átöltözött, eltette a szekrénybe az ajándéknak valókat, és miután megette a meleg szendvicset, amit vacsorára készített, fáradt sóhajjal kinyitotta a laptopját. Cseppet sem volt kedve a munkához, de másnap komoly tárgyaláson kellett részt vennie, amire nem mehetett felkészületlenül.

Még akkor sem, ha egy szót sem fog szólni.

A főnöke mindennel tisztában van, őt csak végszükség esetén kérdezik. Arra meg úgysem kerül sor.

Legalábbis reméli, hogy nem.
Mert nem biztos, hogy képes lenne megszólalni...

Órákkal később, amikor már ágyban volt, eszébe jutott a kislány, a buszról. Pár pillanatig mozdulatlanul feküdt, majd gondolt egy merészet, és felkattintotta az éjjeli szekrényén álló kis lámpát. A szekrényke fiókjából papírt és tollat vett elő, majd - késsé szégyellősen ugyan, de - éppen olyan mély hittel és bizalommal, mint régen, gyerekkorában, írni kezdett.

„Kedves Jézuska! Nekem csak egyetlen kívánságom van…”

A főnöke, valamint két kollégája, és ő maga már a tárgyalóban ültek, amikor megérkeztek az üzleti partnereik.

Lendvai Máté és a kísérete.

A nő szíve hevesebben dobogott, amikor meglátta álmai férfiját, de komoly, már-már rideg üdvözléssel sikerült ellepleznie az érzéseit. Szigorú arccal nézett az előtte fekvő iratokra, és úgy tett, mintha elmélyülten tanulmányozná őket. Pedig nem érdekelte belőlük egyetlen szó sem.

Csak az a férfi foglalkoztatta, aki kissé balra, szemben ült vele.

Akire a világ minden kincséért sem nézett volna.

Aki a Jézuskának írt kívánságlista egyetlen tétele volt…

Bár a gondolatai Lendvai körül forogtak, fél füllel azért a tárgyalásra is figyelt. Minden rendben zajlott egészen addig, ameddig a vendég bele nem kérdezett az egyik tételbe, éppen abba, ami a nő szakterülete volt.

Amikor a főnöke felszólította válaszadásra, egy pillanatra pánikba esett, de aztán sikerült összeszednie magát, és minden részletre kiterjedően megfelelt a kérdésre. Mialatt beszélt, látta, hogy tárgyalópartnere növekvő érdeklődéssel figyeli őt. Annak ellenére, hogy az utóbbi időben többször is találkoztak, olyan volt, mintha a férfi akkor látná őt először.
És határozottan vonzónak találná...
A tárgyalás végén oda is lépett hozzá, és megköszönte a kimerítő, pontos magyarázatot.

Majd megkérdezte tőle, mit csinál aznap délután.

Egy héttel később a nő sietősen járta a várost a még hiányzó ajándékokért. Nem volt sok ideje, mert estére vacsorameghívása volt.

A fehérneműs üzlet előtt lelassította a lépteit, majd megállt. Ajkán pajkos mosoly jelent meg, miközben sarkon fordult, és belépett a boltba.

Már neki is volt kiért csábos, szalagos-csipkés ruhadarabot vásárolnia…

Amikor kezében a csomaggal kilépett az utcára, szívében boldog örömmel gondolt az éjjeliszekrénye fiókjában lapuló kívánságlistára...

Megsárgult fénykép

A közepes méretű papírdoboz már jó ideje feküdt háborítatlanul a fiók mélyén. Mióta minden fényképet számítógépben tároltunk, a régi fotók ide lettek száműzve, és csak nagyon ritkán vettük elő őket.

Miközben az ölembe vettem a dobozt, eltűnődtem, vajon mikor is kukkantottam bele utoljára? Két, vagy talán három éve? Most is csak azért kerestem elő, mert megígértem a fiamnak, hogy megmutatom neki, milyen kisbaba voltam én.

Nekitámasztottam a hátam a szekrénynek, kényelembe helyezkedtem a szőnyegen, és felpattintottam a doboz fedelét…

Mosolyogva nézegettem az általános iskolai osztályképeket, a fotókat, melyekről rég nem látott arcok néztek vissza rám. Majd a kezembe került egy olyan kép, amelyen megilletődötten nézek a lencsébe egy óvodai ünnepség alkalmával. Bár hamar ráleltem a csecsemőkori képeimre is, mégsem volt kedvem visszazárni a dobozt.

Élvezettel merültem el a múlt emlékeiben…

Ám egyszer csak egy olyan fényképre bukkantam, mely nem engem ábrázolt.

A fekete-fehér fotó egy családról készült: apa, anya és egy kisgyerek volt rajta. 
Ismertem ugyan a képet, most mégis remegő kézzel emeltem ki a többi közül.

A doboz már nem érdekelt, és nem figyeltem a többi fényképre sem.

Csak ez az egy számított.

És ők, akiket megörökített több mint ötven évvel korábban egy Teréz körúti fényképész.

A nagyszüleim.

És az édesanyám...

Csak néztem-néztem a fényképet, miközben a szememből patakzottak a könnyek.

Az imádott arcok alaktalan, homályos foltokká váltak a szemem előtt, de nem bántam.

Én láttam őket.

Ó, a nagyapám milyen büszkén karolja át a nagyanyámat, akinek ölében ott az alig négyéves kislányuk!

Anya!

Vajon mire gondoltak, miközben ott álltak a műteremben?

Sejtették, milyen életük lesz később?

Persze, biztosan remélték, hogy boldogságban és egészségben felnevelhetik a kislányukat…

Ez, hála a Sorsnak, meg is adatott nekik.

Sőt, megérték azt is, hogy az ő csodálatos gyermekük férjhez menjen és maga is édesanyává váljon.

Még ölbe vehettek engem, az unokát is, és elhalmozhattak a szeretetükkel, törődésükkel.

Ám az esküvőmön már csak Nagyanyó lehetett ott…

Aztán a nagyapámat néhány év múlva a nagymama is követte.

A kislányuk, – az anyukám –, ekkor vált igazán felnőtté.

Az a gyönyörű szép kislány, ott, az anyukája karján… göndör hajában egy hatalmas masnival… amint kíváncsian nézi a fényképész masináját.

Mintha onnan akarná kiolvasni a jövőt…

Talán ki is olvasta.

Talán látta, hogy milyen élete lesz.

Talán látta, hogy mi vár rá.

Aztán gyorsan elfelejtette, hogy még ötvenhárom évig boldog lehessen.

De vajon akkor… azon az utolsó napon… utolsó tiszta gondolatként… felvillant-e benne még egyszer ez a valamikori pillanat?

Könnyes szemmel megcsókoltam Nagyapó, Nagyanyó és Anyu arcmását, majd visszatettem a fotót a dobozzal együtt a fiók mélyére.

Volt egyszer egy család…

Volt egyszer egy kislány…

Akiknek az emléke örökké a szívemben él…

Egy pillanat

Csak egy pillanat volt…

Csak egy mosoly…

Az asszony fáradtan, kialvatlanul igyekezett a tömeggel együtt a metró lejáró felé.

Rossz éjszakája volt, a kislánya ugyanis belázasodott. A férjével együtt ápolták a gyereket: az egyikük teát főzött, a másik lázat mért, aztán közösen megfürdették.

A hűtő-fürdő jót tett a betegnek, csökkent a láza, és egy kis teaivás után álomba is merült. Ezután a szülők is ágyba bújtak, de az anya ébren forgolódott reggelig.

A munkahelyén zárás volt, és újabb leépítési tervekről lehetett hallani, így aztán nem mert otthon maradni a kicsivel. Szerencsére azonban a férje ki tudott venni egy szabadnapot, ezért némileg nyugodtabb lélekkel hagyta otthon a lányát.

De a gondolatai azért csakis a kicsi körül forogtak.

Hiába tudta, hogy az apja mindent megtesz majd, ami szükséges. Tudta, hogy kihívja az orvost a gyerekhez, beadja neki a gyógyszereket, megméri a lázát, megteáztatja, megmelegíti az előző nap főzött levest és megeteti… Tudta, hogy minden rendben lesz, de azért…

Azért mégiscsak ő az anyja!

Mégiscsak neki kellene mellette lennie!

Elkeseredetten sóhajtott egy nagyot.

Gyűlölte az egész világot, amiért nem engedhette meg magának, hogy ő ápolja a kis beteget.

Reggel, miután lezuhanyozott, és belenézett a tükörbe, lemondóan legyintett.

Erre az arcra kár minden smink!

De azért mégis megfestette a szempilláját és kent egy kis szájfényt az ajkára.

Nem lett tőle a végzet asszonya, de javított valamennyit a megjelenésén.

A frizurájával végképp nem volt ereje törődni, ezért a göndör haját kontyba tűzte, nem foglalatoskodott vele túl sokat.

Gyorsan magára kapta a ruháját, elbúcsúzott a férjétől, megsimogatta az alvó kislánya lázrózsás arcát és rohant a munkába.

Házastársának azzal a nem túl kedves megjegyzésével, miszerint szörnyen néz ki, nem törődött. Nem esett neki túl jól, az igaz, de mégsem rágta magát rajta.

Csakis a kislányra gondolt.

Szinte olyan volt, mint egy alvajáró, akit a csak lába visz a megszokott útvonalon.

Sodródott a tömeggel a buszmegállótól a metrólejáróig, és csak akkor tért kissé magához, amikor elé állt egy morc ellenőr és a jegyét kérte.

Az asszony hirtelen felriadt a gondolataiból, és lázasan keresni kezdte a bérletét a táskájában. Közben a tömeg könyörtelenül áradt lefelé, és hol innen, hol onnan lökték meg a nőt. A táskájában továbbra is eredménytelenül kutatott, ám egy erőteljes lökés következtében a retikül egyik füle kicsúszott a kezéből. Az előrecsomagolt croissant, amit reggeli gyanánt jobb híján a táskájába gyömöszölt, a földre esett, majd követte egy csomag papír zsebkendő és a tolla is.

Az asszony rémesen zavarban volt az ellenőr gúnyos, cseppet sem részvevő tekintetétől és leguggolt, hogy a holmiját összeszedje.

Ekkor hajolt mellé egy vadidegen férfi és segített összegyűjteni a dolgait.

Miközben a nő a croissant-t, a tollat és a zsebkendőt a táskába tette, csodák csodájára a kezébe akadt a bérlete.

Megkönnyebbült sóhajjal állt fel és mutatta meg az utazásra jogosító papírt a csalódott ellenőrnek, majd a segítőjéhez fordult.

A férfi éppen zsebre tette a bemutatott menetjegyét, amikor az asszony felnézett rá, és halk hangon köszönetet rebegett.

Az idegen biccentett, és az arcán vonzó mosoly jelent meg, miközben elismerő pillantással tetőtől talpig végigmérte a nőt, aki ettől ismét zavarba jött.

Ezután nem szóltak már egymáshoz, mert a férfi elsietett, de az asszony látta, hogy még egyszer visszafordult, hogy megnézhesse őt.

Csak egy pillanat volt…

Csak egy mosoly…

Az asszony nehéznek induló napját mégis szebbé tette.

Titok

Az óvodában ismerkedett össze a szőke és a barna hajú kislány.

Azonnal elválaszthatatlan barátnők lettek, akik megosztották egymással minden titkukat.

Kapcsolatuk az iskolai évek alatt is virágzott, és az sem szakította el őket egymástól, hogy az egyik szociológusnak, a másik pedig mérnöknek tanult tovább.

A szabadidejüket együtt töltötték, és folyamatosan aktív résztvevői voltak egymás életének.

Együtt éltek át örömöket és bánatokat, így az sem meglepő, hogy a Sors ajándékait is szinte egyszerre kapták.

Néhány hónap különbséggel mentek férjhez, és lettek anyák.

Miután mindkettejük karrierje felfelé ívelt és családjuk lett, egyre kevesebb alkalommal látták egymást.

De gyakran beszéltek telefonon.

Aztán egy idő után már egyre ritkábban.

Majd havonta csak egyszer.

Ám, mivel mindketten érezték, hogy ez így egyiküknek sem jó, megállapodtak abban, hogy minden hónap második keddjén „kimenőt” szerveznek maguknak, és együtt töltik a délutánt.

Sosem volt konkrét elképzelésük a programról azon kívül, hogy jót beszélgetnek.

Volt úgy, hogy csak vásárolgattak, vagy együtt vacsoráztak, de előfordult olyan eset is, hogy elkísérték egymást egy-egy orvosi vizsgálatra.

És mindeközben boldogan, felszabadultan társalogtak.

Megosztották egymással minden titkukat.

Hosszú ideig ment ez így, mígnem egyik alkalommal…

A két nő már túl volt a vacsorán, és a kávéját itta a belvárosi étteremben.

Az étkezés alatt megtárgyalták a családi ügyeiket, aztán rátértek a munkahelyi történetekre. A barna hajú nő lelkes volt és beszédes, a szőke azonban kissé szórakozottnak tűnt barátnője számára.

A barna várta, hogy a szőke elmondja majd, mi foglalkoztatja, de mivel nem tette, ő sem faggatta.

Az egy hónappal későbbi találkozó alkalmával azonban már nem hagyhatta szó nélkül a dolgot. A szőke asszony szemei ugyanis karikásak voltak, látszott rajta, hogy sokat fogyott. A barna hajú nő szívét összeszorította a rémület, mert attól tartott, hogy a barátnője komoly betegségben szenved.

Ezért úgy döntött, hogy aznap délután nem valamilyen zsúfolt helyen, hanem egy csendes parkban fognak beszélgetni. Nem kérdezte a szőkét, hogy mi a véleménye, egyszerűen csak elvitte, leültette maga mellé egy padra, és rákérdezett a problémára.

Amikor a szőke bevallotta, hogy szerelmes, a barátnője mérhetetlenül megkönnyebbült, ám egy pillanattal később újra összeszorult a szíve.

És egy apró tüskét is érzett, amiért a másiknak titka volt előtte, ám ezt gyorsan el is hessegette magától.

Szánakozva hallgatta a zokogó barátnőjét, aki elmondta neki, hogy beleszeretett egy kollégájába, akivel egy ideje már viszonyt is folytat. Tudja, hogy nem lenne szabad, hiszen ott a férje, és a gyerekei, de egyszerűen nem tud ellenállni a férfinak. Szégyelli, hogy belőle is szerető lett, de mit tehetne, ha egyszer nem az esze, hanem a szíve irányítja? Tisztában van azzal is, hogy az illető számára ő csak egy a sok kaland közül, mégis rohan hozzá, amikor a férfi úgy akarja.

A barna, miközben a vállára boruló, síró barátnője hátát simogatta, és lágy hangon csitítgatta, gondolatban egy percre máshol járt.

Felidézte magában a pillanatot, amikor őt csókolta meg valaki, aki olyan erősen vonzotta, hogy az szinte már fájt.

Valaki, akire vágyott.

Nagyon vágyott.

De tudta, hogy a kapcsolatuknak nem lehet jövője.

Szerette a férjét, és a gyerekei a legfontosabbak számára, így ellenállt a csábításnak.

Csak egy csók volt.

Egyetlen csók, amiről sosem beszélt senkinek.

Még a barátnőjének sem.

A tüske pedig, amit nemrég érzett, már nem szúrt, hiszen ő is megtartotta magának ezt az egyetlen, apró kis titkát.

És ahogy hallgatta a szőke asszonyt, magában hálát adott a sorsnak, amiért ő annak idején erős tudott maradni. Talán, ha ő is belemegy a kapcsolatba, most ugyanúgy sírva panaszolná a bánatát, és talán ugyanúgy remegve vágyná egy férfi figyelmét, mint a barátnője.

Azon kívül, hogy meghallgatta a szőke asszonyt, nem tehetett érte semmit. A jó tanács itt nem segíthetett, bár ő azért megpróbálkozott vele. De, amikor a barátnője elgyötört arcába nézett, megértette, hogy kár minden szóért. Neki, magának kell kiszakadnia ebből a helyzetből.

És csak abban reménykedhetett, hogy ez a méltatlan kapcsolat előbb-utóbb véget ér, és a barátnője – még ha forró könnyek és mély bánat árán is, de – rendbe fog jönni. Ő mindenesetre szívvel-lélekkel támogatni fogja mindenben, amiben csak tudja.

Néhány órával később, miután kissé megnyugtatta, rendbe hozta és hazafuvarozta a barátnőjét, a barna hajú asszony is az otthona felé autózott.
Útközben újra végiggondolta a barátnője kálváriáját, és boldog volt, amiért ő esténként tiszta lelkiismerettel ölelheti magához a családját.

Régi szerelem

Úgy izgult, mint egy kamasz, aki randevúra készült.

Ebben, persze, igazán semmi meglepő nem volt, hiszen tényleg oda ment.

Randevúra.

Ő, a férjes asszony.

Amikor néhány nappal azelőtt az utcán egészen véletlenül szembe találkozott az első szerelmével, hirtelen megfordult vele a világ. Meg sem tudott szólalni, csak nézte az ismerős arcot, a szíve pedig hevesebben dobogott.

A férfi az elmúlt húsz év alatt semmit sem változott.

Legalábbis a mosolya nem.

És a tekintete.

Mindketten ráértek, így beültek egy cukrászdába, és egy kávé mellett elmesélték egymásnak az életüket.

Az asszony csak fél füllel hallgatta a férfi történetét: leginkább azzal foglalkozott, hogy felismerje az arcában azt a régi fiút, akit ő olyan nagyon szeretett.

És meglepetten állapította meg, hogy megtalálta.

Miközben ezt az érzést ízlelgette magában, ő is beszámolt a sorsáról a férfinak, aki nagy érdeklődéssel hallgatta.

Majd, miután ő végzett a mondandójával, meghívta másnap vacsorázni.

Az asszonyban egy pillanatra sem merült fel, hogy elutasítsa őt, így megállapodtak a helyben és az időben.

Hazáig egészen végig azt tervezgette, mit mond majd a férjének.

Éjjel azon gondolkodott, mit viseljen a találkozón.

A munkahelyén kissé szórakozottan viselkedett, mert az esze már a délutánon járt.

Ami végül eljött.

A férfi egy szál rózsával, és egy apró csókkal köszöntötte az étterem előtt.

Mindketten kissé feszélyezettek voltak, ám ez hamar elmúlt.

Mire a pincér kihozta a megrendelt ételt, már felszabadultan beszélgettek.

Az asszony olyan jól érezte magát, mint már nagyon régen ezelőtt. Sokat nevetett, vidám volt és beszédes.

Egészen addig, ameddig a férfi azt nem mondta neki, hogy ugyanolyan gyönyörű, mint akkor, amikor szerették egymást. Ekkor elakadt a szava, és érezte, hogy elpirult. Amikor pedig a partnere az asztal fölött megfogta a kezét, a szíve a torkába ugrott.

Zavarban volt, mert nagyon is élvezte az érintést.

Vacsora után a férfi felajánlotta, hogy hazaviszi, amit ő el is fogadott. De nem mentek egyből a lakásig, hanem egy csendes kis utcában leparkolták az autót. Egész úton nem beszélgettek, és azután sem szólalt meg egyikük sem, amikor már megálltak.

Az asszony ideges volt, félt, hogy a férfi megpróbál közeledni hozzá.

Ám azt is tudta, hogy rémesen csalódott lenne, ha nem tenné.

Mert vágyott az ölelésére, vágyott a csókjára.

Ugyanúgy, mint húsz évvel korábban.

Mert újra az a fiatal lány volt, aki szenvedélyesen szerette a fiút, akivel találkozgatott…

Talán a férfi is ugyanezt érezhette, mert lágyan átölelte őt, és megcsókolta az arcát.

Ő behunyt szemmel élvezte az érintést, és semmilyen módon nem tiltakozott aztán az igazi csók ellen sem.

De egy pillanattal később már kinyílt a szeme, és elhúzódott a férfitól.

Nem csaphatja be sem önmagát, sem a férfit.

Mert hirtelen rájött arra, hogy mindaz, amit az elmúlt órákban érzett, pusztán illúzió.

Ő már nem az a kislány, aki akkor volt.

Ez a férfi pedig nem az a fiú, akit annak idején, őszintén szeretett.

Az az idő elmúlt, mindketten megváltoztak.

Ő legalábbis biztosan.

És nincs szüksége egy nosztalgikus érzelmeken alapuló titkos kapcsolatra...

Olyan, mint ő

Régebben gyűlöltem a teliholdas éjszakákat, mert olyankor nem tudtam aludni. Csak bámultam a plafont, és vártam a hajnalt.

Most viszont imádom, hogy besüt a hold az ablakon… és én zavartalanul gyönyörködhetek a férjemben…

Szeretem őt.

Bolondul, halálosan, szinte eszelősen.

De ő erről mit sem tud!

Érzi a szerelmemet, igen, de a mélységéről fogalma sincsen.

Megrémülne, nem tudna mit kezdeni vele, éppen ezért titkolom előle.

Úgy szeretem, ahogy neki jó…

Egy társaságban találkoztunk először.

Ő észre sem vett engem, én azonban egyből rajongani kezdtem érte – ugyanúgy, mint minden nő, aki meglátja.

De nem mentem a közelébe, sőt, inkább kerültem.

És messziről gyönyörködtem a mosolyában.

Távolról imádtam a csodálatos kék szemeit, és a gyönyörű arcát.

A hangja elbűvölt, és éjszakánként gyakran elképzeltem, milyen lenne, ha kimondaná a nevemet… Beleborzongtam a gyönyörűségbe, és a párnámat magamhoz szorítva aludtam el.

És róla álmodtam.

Nem érdeklődtem utána, mégis tudtam róla mindent.

Tudtam, mivel foglalkozik, hogy éppen kivel jár, mi a hobbija, vagy a kedvenc itala.

Már a harmadik alkalommal találkozott össze a baráti köre az enyémmel, amikor szemtől szembe kerültünk egymással. Csak futó pillantást vetett rám, de nekem ez is elég volt.

Hiszen engem nézett!

Aztán nem messze ültünk le egymásról és a társaság irodalmi témáról kezdett beszélgetni. Ő vitte a szót, a többiek csüggtek a mondatain.

Főleg a nők.

Én is odaadó hallgatóság voltam, ám nem álltam meg, hogy egy kinyilatkoztatásához ne fűzzek kissé csípős megjegyzést.

Meglepetten nézett rám – azt hiszem, akkor látott meg igazán.

Válaszolt nekem, és nem sokkal később már élvezetes vitát folytattunk úgy, hogy megszűnt körülöttünk a világ.

Annak ellenére, hogy mikor elváltunk egymástól ugyanúgy köszönt el tőlem is, mint a többiektől, napokig a föld felett lebegtem a boldogságtól.

Hiszen szólt hozzám!

Két nappal később felhívott, és kérte, találkozzunk.

Remegtem az örömtől, és a büszkeségtől, amiért vette a fáradságot és megszerezte a számomat valakitől.

És, bár minden porcikám sajgott utána, mégis elutasítottam őt.

Kétszer is.

De aztán leültem vele meginni egy kávét.

Másnap pedig együtt vacsoráztunk…

Nem vagyok szép nő, és túl csinos sem.

Ő mégis engem választott a sok imádója közül.

Mert nem biztos bennem.

Kihívást jelentek a számára, hiszen másként viselkedek vele, mint a többiek.

Érzi, hogy szeretem, de nem tudja.

Sosem mondtam neki – legalábbis a szemébe nem.

Csak akkor vallom meg az érzelmeimet, amikor mellettem alszik.

Ó, akkor aztán nem fogom vissza magam!

De, amikor ő mondja, hogy mennyire szeret, és nélkülem már létezni sem tudna, akkor csak mosolygok…

Nem könnyű, de így kell tennem.

Az ő szabad lelke nem tudna mit kezdeni az én rajongó, imádó, birtokló szerelmemmel.

Ezért titkolom előle.

Hogy megtarthassam őt.

Kissé hűvös vagyok, kissé kimért, de a legváratlanabb pillanatokban éppen ellenkezőleg: tüzes, heves, szenvedélyes.

Ő pedig ragyogó kék szemekkel, boldogan mosolyog rám, amiért ismét megleptem.

Ezt szereti.

Így szeret.

Én pedig megadom neki azt, amire vágyik.

Úgy szeretem, ahogyan neki van szüksége rá.

És így megkapom tőle azt, ami nekem jó.

Őt, magát.

Felismerés

Fogalmam sincs, ki ez az ember, aki mellettem ül.

Pedig tudom a nevét, és ismerem a vonásait is.

Csak éppen, aki belül van, ismeretlen számomra…

De vajon mióta?

Mennyi ideje élek egy idegennel?

Mennyi ideje nem szeretem?

És egyáltalán: szerettem valaha is?

Amikor összeismerkedtünk, kedvesnek, figyelmesnek, gyengédnek találtam.

Kedveltem.

Tudom, hogy kedveltem.

Őt magát, a hangját és a mosolyát – nem a pénzét.

És élveztem, hogy osztja a véleményemet, bármiről volt is szó.

Örültem, hogy mindig oda mentünk, ahová én akartam.

Természetes volt, hogy összeházasodtunk – mert ez volt a kívánságom…

Nem zavart, hogy nem érdekelték a barátaim, és nyugodt lélekkel mentem szórakozni nélküle is.

És csak megrántottam a vállam, amikor egyszer megkérdezték tőlem, miért éppen őt választottam.

De nem feleltem.

Még el sem gondolkodtam.

Csak később.

Jóval később.

És rájöttem...

Rájöttem, hogy azért ő a férjem, mert ő volt kéznél.

Mert éppen ő volt a partnerem, amikor eldöntöttem, hogy férjhez megyek. Mert így akartam.

De nem szerelemből.

Messze nem.

Ám ettől még működhetett volna a kapcsolatunk, ha eleinte kicsit jobban odafigyelek.

De mi a kezdetektől fogva alig beszélgettünk egymással.

Ha mégis társalogtunk, minden témánk az volt, én mit akarok.

Színházba jártunk, mert úgy akartam. Azt a darabot néztük meg, amit én választottam.

Azt ettük, amit én kívántam.

Oda utaztunk, ahová nekem tetszett.

De ekkor még esélyünk lehetett volna a közös jövőre.

Csakhogy elkezdtem eljárni a barátaimmal.

Ő pedig nem tartott velünk.

Otthon maradt a saját hobbijával – amiről nekem sosem beszélt. Mert tudta, hogy úgysem vagyok rá kíváncsi.

Talán ekkorra már azzal is tisztában volt, hogy igazából sosem érdekelt, kicsoda is ő valójában.

Éppen ezért az sem meglepő, hogy lassan beköltözött közénk a csend...

Nem ismerem a saját férjemet.

Nem tudom, mi jár a fejében.

Nem tudom, mire gondol, nem tudom, mire vágyik.

A saját férjem nem ismer engem.

Nem tudja, mi jár a fejemben.

Nem tudja, mire gondolok, nem tudja, mire vágyom.

Itt ülünk egymás mellett némán,  a két idegen, akikben semmi közös sincsen.

Csak az, hogy nem szeretjük egymást...

La belle dame sans regrets

A végeláthatatlan kocsisor ráérősen hömpölygött a városban.

Az asszony nem sietett, mert aznap a lányainak tánc edzése volt, és a megbeszélés szerint az apjuk ment értük.

Neki bőven volt ideje kényelmesen hazaautózni, és elkészíteni a vacsorát, mire a családja hazaér.

Egy ideig azzal szórakoztatta magát, hogy az autóstársakat osztályozta. Magában még el is mosolyodott, hogy milyen sok elégtelent osztott ki a sofőröknek.

Aztán elunta ezt a játékot, és inkább bekapcsolta a rádiót...

A teljes novella az ÉletMesék (Romantikus történetek a mindennapokból) című kötetben olvasható.

Véletlen

A késő délutáni nyüzsgő város mindig elvarázsolta a nőt.

Nem tudott betelni a siető, vagy éppen ráérősen sétálgató emberek, a kivilágított, díszes, ezerarcú kirakatok vagy éppen a gépkocsi-rengeteg látványával.

Most is, ahogy feljött a metróból, önkéntelenül is elmosolyodott: otthon volt.

Aztán hirtelen észbe kapott, és sietős léptekkel elindult a művelődési ház felé, ahol egy őt érdeklő előadást hirdettek. Már majdnem belépett az épületbe, amikor megszólalt a telefonja. Amint ránézett a kijelzőre, elkedvetlenedett, mert a hívó a barátnője volt, akivel együtt készültek a programra. Sejtette, hogy a lány most azért telefonál, mert lemondja a közös estét.

Igaza lett, és ettől a hirtelen támadt rosszkedve megerősödött. Már ő sem akarta végighallgatni az amúgy érdekesnek ígérkező előadást, már nem akart beülni a sok idegen közé.

De hazamenni sem volt kedve.

Gyűlölte a lakást, ahol immár másfél éve egyedül élt…

Mégis, csak egy pillanatig tétovázott, aztán mély levegőt vett, és bement a házba. Arra gondolt, hogy ott mégis jobb lesz, mint otthon, egyedül.

Itt legalább emberek között lesz.

Itt talán lesz kihez szólnia.

Kissé remegő gyomorral, de emelt fővel lépett a terembe, ahol már gyülekeztek az érdeklődők. Célirányosan egy üres sor felé tartott, és a kijárathoz közelebb eső oldalon leült. Csak azután nézett körbe, miután kényelmesen elhelyezkedett. Arra gondolt, hogy nem lesznek túl sokan, ám pillanatokkal később belátta a tévedését, ugyanis a terem hamarosan szinte zsúfolásig megtelt. Már csak két üres hely volt: egy mellette, egy pedig a helyiség túlsó végén. Szerette volna, ha nem ül mellé senki, de egy középkorú férfi éppen oda telepedett le.

Magában méltatlankodott egy kicsit, de aztán elkezdődött az előadás, és az lekötötte a figyelmét.

A program második felében kötetlen beszélgetés alakult ki az hallgatóság és az előadó között. A mellette ülő férfi nagyon értelmes kérdéseket tett fel, vagy összeszedetten válaszolt az előadónak. Ő, miközben hallgatta az eszmecserét, alaposan szemügyre vette a szomszédját. Kissé meglepetten állapította meg magában, hogy vonzónak találja. Igazából nem tudta volna megmondani, hogy mi tetszett meg benne, hiszen a férfi nem volt kimondottan jóképű. Mégis volt benne valami izgalmas, amit ő is azonnal észrevett.

De nem akart törődni vele.

Sőt, határozottan dühítette az érzés.

Mert ő aztán mindent akart jelen pillanatban, csak éppen nem egy vadidegen férfihoz vonzódni, akit alig egy óra elteltével aztán soha az életben nem fog többé látni!

Míg ő magában fortyogott, a férfi és az előadó élénk beszélgetésbe bonyolódott, amit a többiek érdeklődéssel hallgattak. Ő pedig, feltüzelve a saját érzéseitől, ingerülten beleszólt a párbeszédbe. Nem is gondolta végig a véleményét, csak egyszerűen a szomszédja felé fordult, és elmondta a magáét.

Az előadó halványan elmosolyodott, a férfi pedig meglepetten kapta felé a fejét. Szürke szemében érdeklődés villant, ahogy futólag végigmérte, és máris megfelelt a szavaira.

Parázs vita vette kezdetét közöttük, aminek nem akart vége szakadni. Mindketten szenvedélyesen védték az álláspontjukat, és közben észre sem vették, hogy megszűnt körülöttük a világ. Csak érveltek és érveltek, a többiek pedig vagy unottan, vagy kíváncsian figyelték őket mindaddig, ameddig az előadó pontot nem tett a vita végére.

Ezután már sem ő, sem a szomszédja nem arra figyelt, amiért eredetileg odamentek.

Ő tüntetőleg elfordult a férfitól, miközben érezte, hogy az leplezetlenül őt nézi. Legszívesebben felugrott, és elment volna, de nem volt elég bátorsága hozzá.

Csak abban reménykedhetett, hogy az előadásnak hamarosan vége lesz.

Nagyjából negyedóra múlva aztán eljött a szabadulás ideje.

Amint lehetett, máris felpattant, és kisietett a teremből úgy, hogy nem nézett semerre. Kapkodta a lábát, hogy mielőbb kiérjen az épületből, ám éppen akkor lett vége egy másik programnak is, így sokan sétáltak a lépcsőn lefelé.

Szeretett volna félrelökni mindenkit, hogy mielőbb az utcán legyen, de végül a tömeggel együtt andalgott kifelé. Az utcán azonban újfent siethetett, amit haladéktalanul meg is tett.

De csak az első aknafedélig.

Ott ugyanis beakadt a cipője sarka.

Megpróbálta kirángatni, de hiába, és félő volt, hogy ha tovább erőlteti, végül teljesen tönkreteszi a cipőt.

Tehetetlen dühében majdnem sírva fakadt, amikor érezte, hogy valaki megérinti a könyökét, majd egy másodperccel később a terembeli vitapartnere ajánlotta fel a segítségét.

Még meg sem tudott szólalni, amikor a férfi leguggolt, és kiszabadította a cipősarkat szorult helyzetéből.

Ő kissé megilletődve mondott köszönetet, és máris ment volna tovább, ha a szürke szemű férfi meg nem fogja a karját.

Aztán bemutatkozott, és megkérdezte, hogy nem lenne-e kedve folytatni a megkezdett vitát egy kávé mellett.

Néhány órával később a férfi hazáig kísérte, és a másnapi viszontlátás ígéretével váltak el egymástól…

Vallomás

Szerelmes vagyok.

Szeretek egy nőt, akinek a pillantásától kiszárad a torkom és hevesebben ver a szívem.

Aki olyan hatással van rám, mint ahogy eddig csak egyszer volt valaki.

Az, akit feleségül akartam venni.

De aki végül elhagyott egy másik férfiért…

Azt hittem, vége az életemnek, és sosem fogom kiheverni a csalódást.

Belevetettem magam az élet sűrűjébe, hogy ne kelljen gondolkodnom, és hogy más asszonyok ölelése feledtesse velem azét az egyét.

Hosszú ideig áltattam magam azzal, hogy jó irányba haladok, ám egy józan pillanatomban rájöttem, hogy éppen egy mély szakadék felé tartok.

Felálltam a padlóról, megráztam magam, és igyekeztem hasznos, jó dolgokkal foglalkozni. Az energiáimat sporttal kötöttem le, a szépség iránti vágyamat pedig a festéssel elégítettem ki.

Viszont szükségem volt arra is, hogy valaki szeressen, öleljen és boldoggá tegyen. Valaki, akinek fontos vagyok, aki rajong értem.

Meg is kaptam.

Kedves, vidám lány, valósággal imád engem, és eszében sincs másra nézni rajtam kívül.

Minden úgy jó neki, ahogy nekem.

Sosem kérdezi, merre jártam, kivel voltam, mit csináltam.

Még akkor sem, ha sejti, hogy más nőnél töltöttem az éjszakámat.

Elfogadja, tudomásul veszi, hogy vannak mások is az életemben, de tudja, hogy ő az, akihez mindig visszamegyek.

Nem követel, nem lázad, és hálás minden percért, amit vele töltök.

Nekem pedig mindez tökéletesen megfelel.

Hosszú ideje így megy ez már közöttünk.

És tudom, hogy egy szavamba kerülne, hogy a feleségem legyen.

De én nem akarom elvenni őt.

Kedvelem, de nem szeretem.

Legalábbis nem úgy, ahogy ő engem, hiszen féltékeny sem voltam rá soha.

Azt hiszem, ezzel ő is tisztában van, mégis ragaszkodik hozzám. Mert szeret.

Ezért akart tőlem gyereket.

Eleinte nem is tudtam, mit válaszoljak, amikor előállt a kéréssel. Ő, aki soha, semmit nem várt tőlem! Napokig gondolkodtam a dolgon, de aztán ráálltam.

Csakhogy feltételekhez kötöttem a hozzájárulásomat.

Elmagyaráztam, hogy csakis abban az esetben vállalom, ha megérti, a kapcsolatunk szemernyit sem változik. Továbbra sem veszem feleségül, továbbra sem költözöm össze vele, és ezután is csak akkor látogatom meg őt, - vagyis hát majd őket -, amikor nekem tetszik.

Adok neki pénzt, a gyerek megkaphatja a nevem, de ennyi, és nem több.

Azt hittem, tiltakozni fog, de nem tette.

Boldogan elfogadta a helyzetet.

Mialatt a gyermekünket várta, ugyanúgy viselkedtem vele, mint korábban. Illetve megpróbáltam másként nézni rá, úgy, mintha szerelmes lennék belé…

De nem sikerült.

Aztán megpróbáltam rájönni, hogy vajon miért nem.

Az biztos, hogy nem a többi nő miatt, akikkel futó viszonyaim, vagy egyéjszakás kalandjaim voltak.

Nem.

Valami egészen más az ok.

Valaki más…

Valaki, akit eddig csupán fényképen láttam, egy közösségi oldalon.

Valaki, akinek a tekintete a szívemig hatolt.

Valaki, akinek csak a nevét tudom, ám arról fogalmam sincs, merre keressem.

Amikor Ő kezdeményezett, akkor megrémültem.

Én, aki megszoktam a rajongói üzeneteket.

De túlságosan is nagy hatással volt rám már a fotója is. Mi lenne, ha még szembe is jönne velem?!

Nem Ő volt az első, aki így közeledett hozzám.

De Ő az egyetlen, aki felkeltette az érdeklődésemet.

Csak néztem-néztem Őt, és elképzeltem, milyen lenne Vele…

Napokig vívódtam, hogy mit tegyek. Éreztem, hogy a szabadságom, a nemtörődöm agglegény életem kerül veszélybe, ha közel engedem magamhoz.

Aztán döntöttem.

Nem bánom, jöjjön, aminek jönnie kell!

Csakhogy, mire összeszedtem magam, hogy válaszoljak az üzenetére, Ő már törölte az adatlapját. Én pedig azóta is átkozom magam a bizonytalankodásomért…

Mindez már két évvel ezelőtt történt, én mégsem tudom elfelejteni Őt.

Pedig próbáltam.

Nagyon is.

Ezért engedtem a barátnőm kérésének.

Azt hittem, legalább ez segít…

A gyermekem imádni való kis kölyök. Az anyja hálás nekem érte, és én is az vagyok neki, amiért megajándékozott az apaság érzésével. Igazán kár lett volna kihagyni, mert tényleg csodálatos!

Csak hát…

Milyen más lett volna, ha Ő szüli meg a gyerekemet!

Apa lettem, de az életem semmit sem változott.

Ugyanúgy jövök-megyek, mint korábban.

Ugyanúgy nem kötelezem el magam.

De annyi változás azért történt, hogy egyre erősebb késztetést érzek annak a nőnek a felkutatására, aki megzavarta a nyugalmamat.

Meg fogom találni!

Minden eszközt be fogok vetni annak érdekében, hogy ráleljek, és magamhoz kössem.

Mert Ő az én igazi párom, ebben immár egészen biztos vagyok.

Tudom, érzem, hogy mi ketten összetartozunk.

Tudom, érzem, hogy Ő is gondol rám…

A Sorsra bízom, mikor találok Rá. Ha holnap, ha egy év múlva, nem számít.

De már én is elindultam felé. És tudom, hogy amikor eljön az ideje, nem pusztán gondolatban, hanem a valóságban is egymáséi leszünk…