Az évforduló

Az esti csúcsforgalomnak már vége volt, ám a szemerkélő eső miatt mégis sokan araszoltak az autóikkal az utcákon. Hideg szél is fújt, a gyalogosok fázósan fogták össze magukon a kabátjaikat, és siettek az úti céljaik felé.

Az asszony ráérősen haladt a kocsisorral, cseppet sem idegeskedett amiatt, hogy későn ér haza.

Már régen nem volt miért hazasietnie.

Az autóban bekapcsolta a cd lejátszót, és Andrea Bocelli felvételeit hallgatta.

Futó mosoly villant fel az arcán, mikor arra gondolt, hogy a kicsi, ám kényelmes lakásban, ahol nem olyan régen járt, egészen másfajta zene szólt.

A lakásban, ami egy férfié volt.

Egy férfié, aki néhány évvel fiatalabb tőle, és akivel egy ideje már szerelmi kapcsolatot tart fenn.

Nem indult könnyen a viszonyuk - a korkülönbség miatt.

Az asszony, bár vonzódott a férfihoz, igyekezett ellenállni a csábításnak. Tartott tőle, hogy csalódást okoz a teste a másiknak, hiszen közel járt az ötvenhez, és egy immár felnőtt, önálló nő édesanyja volt. Próbálta távol tartani magától a férfit azzal az indokkal, hogy kinőtt ő már az ilyen viszonyokból, és a férfihoz jobban illene egy harmincas, független nő, de hiába.

A férfi vágytól izzó pillantása, a szavai és a szenvedélyes csókjai megtörték az ellenállását, és a szeretője lett másfél évvel ezelőtt.

Az, hogy a házassága biztos menedékébe bújjon a kísértés elől, fel sem rémlett belőle.

Mert a házassága már régen csak papíron létezett.

Bár, ha őszintén elgondolkodott a dolgon, rá kellett jönnie, hogy ez azért nem egészen igaz.

A férje nem maradozott ki, nem voltak külön kis útjai, és nem vádolhatta azzal, hogy nem törődik a családjával. De amióta a lányuk önálló életet kezdett, és ők ketten maradtak a lakásban, már alig kommunikáltak egymással. Valójában csak annyit beszéltek, amennyi feltétlenül szükséges volt a mindennapokban.

Az asszonyt eleinte bántotta mindez, és sokat tett azért, hogy megváltozzon a helyzet, de folyton falakba ütközött, és egy idő után feladta a próbálkozást.

Hogy a férje miért fordult magába, nem tudta, de már nem is akarta kideríteni az okát.

Belefáradt az elutasításba, és a közönybe, amiben része volt.

És elhatározta, hogy ennek ellenére – vagy éppen ezért - kihozza a legtöbbet az életéből, ameddig még lehet.

Korábban sietett haza munka után, hogy ellássa a háztartási teendőket, és együtt legyen a szeretteivel. A barátaival csak telefonon tartotta a kapcsolatot, nem járt el hazulról, a családja körül forgott minden gondolata. Az pedig, hogy félrelépjen, még álmában sem rémlett fel előtte.

De attól kezdve elfogadta a barátai invitálását egy-egy színházi előadásra, vagy vacsorára, aminek következtében új emberekkel is megismerkedett.

Így találkozott a fiatalabb férfival, akibe aztán beleszeretett.

Elválhatott volna, és bármikor összeköthette volna a sorsát a kedvesével, de ezt a lépést egyre csak elódázta.

Nem állt készen rá.

Nem volt meg hozzá a kellő bátorsága.

Bár igaz, hogy pár nappal korábban nem sokon múlott, hogy összepakolja a személyes holmiját, és elköltözzön abból a hideg közönyből, ami otthon körülvette.

A huszonötödik házassági évfordulója napján.

Nem számított gyémánt karkötőre, sem hatalmas csokor rózsára, és arra sem, hogy hirtelen minden olyan lesz, mint régen, de arra igen, hogy legalább akkor, azon a napon váltanak egymással pár szót a férjével.

Jó kezdésnek érezte, hogy reggel, miközben kitöltötte neki a frissen főtt kávét, a férje megpuszilta az arcát.

-Huszonöt év… Nagy idő.

Ennyit mondott, nem többet, de az asszony lelkében felerősödött a remény.

Korábban hazament a munkából, és finom vacsorát készített: a férje kedvencét. Szépen megterített, behűtött egy üveg pezsgőt is, hogy koccinthassanak a jeles évfordulóra.

De a várt csoda elmaradt.

Az ételt és az itat némán fogyasztották el, mert az asszony beszélgetési kísérleteit a férje egyszavas válaszokkal elfojtotta.

Aztán az utolsó falat után a férfi megtörölte a száját a szalvétájával, majd bevonult a nappaliba, és letelepedett a tv elé.

Ugyanúgy, mint bármely más hétköznapon.

Az asszony a vacsora romjai fölött a könnyeivel küszködött, és arra gondolt, milyen más lenne most ott, abban a másik lakásban, azzal a másik férfival.

Tudta, hogy mennie kellene, hogy most kellene elindulnia.

És elhatározta, hogy megteszi.

A gondolattól szája kiszáradt, a szíve a torkában dobogott.

De nem volt elég ereje hozzá, hogy örökre kilépjen a régi életéből.

Még egy darabig némán nyelte a könnyeit, majd elmosogatott és rendet csinált a konyhában.

A huszonötödik házassági évfordulója napján egyedül, sírva aludt el, mialatt a férje a másik szobában akciófilmet nézett.

Törődésre, figyelemre, szeretetre, megértésre és gyengédségre vágyott, amit otthon nem kapott meg, ezért ugrott fejest ebbe a viszonyba.

A kedvese a tenyerén hordozta, és elhalmozta mindazzal, ami az asszony életéből hiányzott.

Bár boldog volt, tudta, hogy ez nem fog örökké tartani.

Nem tarthat, hiszen még pár év, és ő idősnek számít, miközben a szerelme a legszebb férfikort éli.

Hiába az ígéret, hiába a most még lángoló szerelem.

Még egy kicsit szerethetik egymást.

Még egy kicsit boldogok lehetnek együtt.

De aztán...

Az élet rendje nem változik.

Az asszony, mialatt Andrea Bocellit hallgatott, lassan hazafelé tartott az autójával a hideg, esős estén.

Tudta, hogy nem sok öröm vár rá otthon, de tudta azt is, hogy ott van az ő helye.

Huszonöt éve vállalta, hogy jóban, rosszban kitart a férje mellett.

Huszonöt év…

Nagy idő.

Szivárvány - 5. rész

A reggeli romjai az étkezőasztalon várták, hogy valaki eltakarítsa őket, de Miranda jelen pillanatban alkalmatlan volt a feladatra. Egy selyemhuzatú kanapén feküdt, Charles pedig egy nedves szivaccsal törölgette a homlokát.

-Jobb már, kedvesem? – tudakolta aggodalmasan, mire az asszony halványan rámosolygott.

-Egy picit igen. De nem tudom, hogy fogom bírni, ha ez így megy majd az elkövetkező hét hónap során!

Charles megnyugtató csókot lehelt a felesége arcára.

-De nem lesz így, tudod jól! Dr. Markham is megmondta, hogy még néhány hét, és elfelejtheted a rosszulléteket!

-Remélem, hogy úgy lesz! Mert ez igazán rémes…

A férfi, bár mélységesen szánta Mirandát az állandó émelygés miatt, ragyogott a büszkeségtől, és a boldogságtól. Apa leszek! Mióta megtudta, hogy bővül a család, Dacres minden gondolata a születendő gyermek és a felesége körül forgott. A széltől is óvta Mirandát, legszívesebben leállította volna az éppen folyó lemezfelvételét, és az asszonnyal töltött volna minden percet. Folyton azon elmélkedett, hogy vajon fia, vagy lánya születik-e, és minden este azon imádkozott, hogy a gyerek egészségesen jöjjön majd a világra. No meg, hogy az édesanyjára hasonlítson.

Miközben Charles a fellegekben járt, Miranda, bár ügyesen titkolta, őszintén rettegett. Volt ugyanis egy súlyos titka, amit nem árult el a férjének.

Azt, hogy a szülés az életébe kerülhet.

Amikor Dr. Markhamnak elárulta, hogy a születése óta együtt él egy autoimmun betegséggel, az orvos azonnal terhesség-megszakítást javasolt.

-Szó sem lehet róla – rázta a fejét az asszony. – Charles-nak minden vágya ez a gyerek!

-Igen, tudom, de nem a maga élete árán! Kérdezzük csak meg tőle, hogy mit szeretne jobban: magával élni gyerek nélkül, vagy apának lenni feleség és anya nélkül?

-Nem, doktor úr, nem kérdezzük meg! De azt megígérem, hogy nagyon vigyázok magamra, és betartok minden utasítást.

Az orvos hosszasan igyekezett jobb belátásra téríteni Mirandát, de végül belátta, hogy minden érve hiábavaló.

-Nem értek egyet, ezt tudnia kell, de mindent el fogok követni, hogy a gyerek egészségesen jöjjön a világra, és maga is túlélje a szülést.

-És, ugye nem árul el a férjemnek?

Az orvos szomorkásan elmosolyodott.

-Szívem szerint azonnal elé állnék, és mindent bevallanék, de köt az orvosi titoktartás, úgyhogy legalább ettől nem kell tartania.

A reggeli rosszullétek ugyan eléggé megkínozták Mirandát, de más probléma szerencsére nem adódott. Ígérete szerint kímélte magát, sokat pihent, és szedte az orvos által felírt vitaminokat, és reménykedett abban, hogy minden jól alakul.

Hetekig valóban nem történt semmi, aztán egy napon az asszony szokatlanul fáradtnak és kimerültnek érezte magát, így már délután ágyba bújt, és azonnal el is aludt. Nem ébredt fel arra sem, hogy a férje hazaérkezett a lemezfelvételről, és a lakás másik felében berendezett zongoraszobában gyakorolt. Pedig Charles be is nézett hozzá, megcsókolta az arcát, és felhúzta a vállára a lecsúszott takarót. Majd kiment, és résnyire nyitva hagyta az ajtót, hogy meghallja, ha a feleségének szüksége van rá.

Ám végül annyira belemerült a zongorázásba, hogy nem jutott el hozzá Miranda erőtlen hangja, ahogy segítségül hívja.

Mert az asszony egyszer csak arra ébredt, hogy nehezen kap levegőt. Hallotta, hogy Charles a zeneszobában játszik, és szólongatni kezdte, mert arra nem volt ereje, hogy felkeljen. Kétségbeesve hívta a férjét, közben pedig megküzdött minden levegővételért.

Végül, mielőtt elvesztette az eszméletét, még látta, hogy Ayasha megjelenik a hálószoba ajtajában…

Miranda a macskának köszönhette az életét.

Az állat meghallotta a gyenge hangot, és beszaladt a szobába, majd vissza a gazdájához. Felugrott az ölébe, majd le a földre, és az ajtóhoz futott. Mindezt addig ismételte, ameddig Charles meg nem értette, hogy mit akar tőle, és követte a kecses macskát a hálószobába. Miranda akkor már nem volt magánál. A férfi, miközben megpróbálta mesterségesen lélegeztetni a feleségét, telefonált Dr. Markhamnak is. Az orvos a szaggatott beszédből és a vészjósló zajokból azonnal sejtette, hogy nagy baj van. Mivel szerencsére közel lakott, pár percen belül megérkezett, és kezelésbe vette az eszméletlen asszonyt, és addig lélegeztette, ameddig a kocsiból hívott mentő meg nem érkezett.

Mirandát a kórházban azonnal megműtötték, Charles-szal pedig közölték, hogy a feleségének soha nem lehet gyereke. Dr. Markham beszámolt az autoimmun betegségről is, de azt elhallgatta, hogy azzal és a következményeivel Miranda már régen tisztában volt. Mondja el ő, ha és amikor akarja – gondolta. – Charles most nem bírna el többet.

Miranda azonban sem nem tudta, sem nem akarta bevallani a férjének a titkát. Képtelen volt még ezt a terhet is a vállára tenni. Charles pedig ott ült a felesége ágya szélén, és hálát adott azért, hogy nem veszítette el őt is.

-Sajnálom… Jaj, Charles úgy sajnálom – szipogott az asszony, és hagyta, hogy a könnyei végigfolyjanak az arcán.

-Nincs mit sajnálnod, szerelmem. Az a fontos, hogy te itt vagy. Csak ez számít.

-De a baba… Tudom, hogy mennyire vágytál rá, és…

-Vágytam, igen – vágott közbe a férfi. – De nélküle is fogok tudni élni. Nélküled viszont már esélyem sincs.

A szívből jövő, őszinte vallomás tovább erősítette a lelkiismeret furdalását, és újabb könnycseppeket csalt Miranda szemébe. Vajon szeretnél-e még akkor is, ha tudnád…?

Bár az átélt trauma rányomta a bélyegét az életükre, a házaspár lassan összeszedte magát, és egymásból, valamint a szerelmükből erőt merítve továbbléptek a történteken. Sőt, némi pozitív változás is beállt: az események következtében Ayesha Mirandához fűződő viszonya gyökeresen megváltozott. Már nem volt ellenséges vele, hagyta, hogy szeretgesse, sőt, néha maga jelentkezett egy kis gyengédségért az asszonynál. Charles mulatott a dolgon, és megjegyezte, hogy Ayasha egy hűtlen jószág, amit a macska közömbösen vett tudomásul.

Miután Miranda egészsége rendbe jött, ő és Dacres hosszabb utazást tettek Angliába. Meglátogatták a férfi családját, majd bebarangolták Skóciát és Írországot is. Remekül érezték magukat, olyanok voltak, mint két szerelmes kamasz. Vagy, mint akik új életet kezdtek. És hogy ez még inkább így legyen, Charles egy ötlettel állt elő.

-Mit szólnál hozzá, ha valahol itt, Angliában vennénk egy házat magunknak? Olyat, amit park vesz körül. Olyat, ahol nyugalom van, és nincs nyüzsgés, mint New Yorkban.

Miranda meglepődött.

-Azt hittem, szereted New Yorkot!

-Igen, szeretem, de mostanában jobban élvezem, ha csend van körülöttem. És a birtokunkról is el tudok utazni a koncertekre, és ott akár egy zenestúdiót is kialakíthatok magamnak.

Az asszonynak tetszett a gondolat, hogy a saját kertjükben sétálhat, vagy rajzolhat, és nem volt ellenére az sem, hogy egy szép, nagy házban éljen. Csak azon aggódott kissé, hogy a szülei, akiktől már eleve távol él, mit szólnának a költözéshez.

-Szerintem nem bánnák – ölelte magához a férje. – Innen ugyanolyan gyakran elrepülhetünk hozzájuk, mint New Yorkból, és ők is bármikor meglátogathatnak minket. De akár velünk is jöhetnek, ha ahhoz van kedvük!

Miután Miranda belátta, hogy a férjének tökéletesen igaza van, megkezdődött a házvadászat.

Charles-nak határozott elképzelése volt arról, hogy milyen házat szeretne, és a legjobb ingatlanközvetítőt bízta meg, hogy a számukra megfelelő új otthont megtalálja. A dolog azonban nem ment olyan gyorsan, ahogyan a férfi szerette volna, így kénytelenek voltak visszautazni Amerikába, és az ingatlanos által küldött fotók alapján kiválasztani a megtekinteni kívánt birtokokat.

Körülbelül négy hónappal később aztán megtalálták az álomházat. Mind Charles, mind pedig Miranda azonnal beleszeretett a György korabeli gyönyörű udvarházba, és a hozzá tartozó csodaszép parkba. Miután kifizették a vételárat, Charles ragaszkodott hozzá, hogy azonnal visszautazzanak New Yorkba, és kezdjék meg a költözés előkészületeit.

-De hát a lakást nem lehet eladni egyik pillanatról a másikra – jegyezte meg Miranda, de Charles csak mosolygott.

-Nem is kell – felelte. – Engem nem érdekel, hogy a pénz mikor érkezik majd a számlánkra, csak az, hogy minél hamarabb birtokba vehessük az új házat. Ehhez pedig az kell, hogy ott legyünk, és megmondjuk, mit milyenre fessenek, vagy alakítsanak át. És a stúdiót is meg kell terveztetni, de nem itt, hanem már ott, hogy menet közben is módosíthassak a terven, ha kell. Amíg minden elrendeződik, majd szállodában lakunk, vagy kibérelünk egy másik házat, de értsd meg, szerelmem, én akár már holnap is átköltöznék!

Ám ez azért nem volt olyan egyszerű, mert Dacres-nek koncertjei voltak, amelyeken – életében először – nem tudott szívvel-lélekkel teljesíteni. Mindez nem volt érezhető a játékán, ám ő tudta, és zavarta. Ingerlékeny volt, és türelmetlen, őszintén nehezére esett mással is foglalkozni, mint az új otthonuk.

Miranda napjait attól kezdve a bútorkatalógusok és lakberendezési magazinok böngészése töltötte ki. Charles kikötötte, hogy a személyes tárgyaikon kívül csak a zongorát költöztetik át Angliába, minden mást eladnak, vagy elajándékoznak. Ezzel a feladattal szerencsére nem az asszonynak kellett foglalkoznia: Charles ügyvédje, illetve a munkatársai lettek megbízva az ügy intézésével; neki viszont már szinte heti rendszerességgel kellett Angliába és vissza utaznia, hogy ellenőrizze az átalakítás előrehaladását.

Végül mind a lakásra, mind pedig a berendezési tárgyakra egészen hamar sikerült vevőt találniuk, így nekik is hamarabb el kellett készülniük a csomagolással. A munka oroszlánrésze megint csak Mirandára várt, mert Charles-nak zenekari próbái voltak, ám ő nem bánta, mert így legalább biztos lehetett benne, hogy minden, amit magukkal akarnak vinni, rendesen be van dobozolva.

Közben pedig megvették a repülőjegyeket is, és mindketten izgatottan várták az utazást.

Az indulás előtt egy héttel az asszony az utolsó dobozokat rendezte össze, közben pedig lelki szemei előtt már az új otthonuk berendezési feladatai lebegtek. Nem akarta profi segítségét igénybe venni, úgy gondolta, hogy ő maga is meg tudja valósítani mind a maga, mind pedig a férje elképzelését.

Miközben ő ábrándozott, megcsörrent a telefon: Charles volt az, jelezte, hogy nemsokára indul a próbáról. Miranda abbahagyta a pakolgatást, kezet mosott, majd kiment a konyhába, hogy utánanézzen, hogy áll a vacsora a sütőben. Aztán megterített, és amikor úgy vélte, hogy a férje hamarosan hazaér, a kis italos asztalhoz ment, hogy kitöltse számára a szokásos whiskyt. De majdnem elejtette a poharat, mert Ayasha minden előzmény nélkül keservesen nyávogni kezdett. Remegett az egész teste, alig tudott lábra állni, és közben megállás nélkül sírt. Miranda ijedten odaszaladt hozzá, ölbe vette, és igyekezett megnyugtatni, ám a macska nem hagyta abba a szörnyű nyávogást, helyette belekapaszkodott az asszonyba, és még jobban remegett.

Miranda a szőrmókkal az ölében felhívta az állatorvost, aki Ayashát kezelni szokta, és a tünetek gyors felsorolása után kérte az orvost, hogy minél hamarabb jöjjön el hozzájuk. Miután elköszönt a doktortól, leült az egyik fotelba, és megnyugtatóan simogatta a macskát. Ayasha továbbra is sírt, aztán egyszerre elhallgatott. A hirtelen beálló csöndben Miranda megborzongott, és szörnyű előérzet lett rajta úrrá. Vajon mi lehet ez? Ayasha ekkor már nem remegett, de igyekezett minél jobban Mirandához bújni, aki továbbra is gyengéden becézgette őt.

Charles még mindig nem ért haza, ellenben az állatorvos megérkezett, és megvizsgálta Ayashát. Illetve csak vizsgálta volna, mert alighogy Miranda letette őt egy párnára, az állat azonnal húsz körömmel kapaszkodott a ruhájába, és el is szakította azt.

Az asszony kétségbeesetten nézett az orvosra, aki tanácstalanul megcsóválta a fejét.

-Higgye el, Mrs. Dacres, őszintén nem tudom elképzelni, hogy mi lehet a baja. Néhány különösen érzékeny állat akkor viselkedik így, ha trauma éri őt, vagy környezetében valakit, akit kedvel. De tudtommal önöknél mostanában nem történt semmi…

Az orvos szavait megzavarta az ajtócsengő. Ez nem lehet Charles, mert neki kulcs van. De hol lehet ő? Miranda elnézést kért és kiment, hogy beengedje a látogatót.

Bruce Parker, Charles legközelebbi munkatársa és barátja érkezett. A férfi tekintetéből mélységes bánat sugárzott, és látszott, hogy pár pillanattal korábban sírt.

Miranda szívét jeges kéz szorította össze.

-Hol van Charles?!

-Miranda… Menjünk beljebb, kérlek.

Az asszony hagyta, hogy a férfi bevezesse a nappaliba, ahol az állatorvos Ayashával foglalatoskodott.

-Hol van Charles?! – kérdezte Miranda immár hisztérikus hangon, amikor Parker leültette őt az egyik fotelba. Ekkor már az állatorvos is érezte, hogy nagy baj lehet, és közelebb lépett hozzájuk. A semminél én is nagyobb segítség vagyok – gondolta.

-Én nem is tudom, hogy mondjam…

Bruce szavai nyomán Miranda arcából kifutott a vér, és felugrott ültéből.

-Baj történt vele… Ayasha ezt érezte meg… Istenem… Balesete volt, ugye? Hol van most? Azonnal vigyél a kórházba! Mellette akarok lenni! Én…

-Sajnálom… Nagyon sajnálom, de nem lehet. Charles-t valóban baleset érte. Frontálisan ütközött egy másik járművel… Előttem hajtott az autójával… Láttam mindent… Nem az ő hibája volt…

-Vigyél oda! Látni akarom!

-Nem… Nem lehet… Charles meghalt…

Miranda úgy csuklott össze, mint egy rongybaba, a két férfinak esélye sem volt, hogy elkapja.

*

Az eső vigasztalanul szakadt. Az ablakban álló Miranda úgy érezte, hogy az ég az ő fájdalmát tudatja a világgal. Az ő könnyeit sírja.

Mert neki már nem voltak könnyei…

Órák óta állt a helyén, és bámult ki vakon, az ablakon. Nem látta az esőcseppeket, nem látta vízfüggöny mögött megbújó Central Parkot sem.

De száraz, égő szemei előtt hirtelen képek villantak fel: ő maga azon a napon, ahogy a park felé tart. Charles… A szivárvány…

Az asszony megrázta a fejét, hogy elűzze a fájó emlékeket. Nem akart Charles-ra gondolni. Nem akart szivárványt látni.

Ám azt vette észre, hogy amíg ő gondolatban a múltban járt, az eső elállt, a felhők elvonultak, és a napsütésben megjelent a park felett a szivárvány.

A nő úgy érezte, hogy minden erő kiszáll belőle, így támaszt keresve nyúlt az ablak alatt álló szekrényke felé. Csakhogy a szekrény már nem volt ott: elszállították az is, a lakás többi bútorával együtt. Az asszony így a sötétítőfüggönybe kapaszkodott, és addig markolta a kék bársonyt, ameddig össze nem szedte magát. De az elmúlt hetek feszültsége hirtelen utat tört magának könnyek formájában. Az asszony a kezébe temette az arcát, és hangosan, szívet tépően zokogni kezdett…

Bruce olyan halkan lépett a szobába, hogy a síró Miranda nem hallotta meg. Kissé megrezzent, amikor a férfi gyengéden megérintette a vállát.

-Indulnod kell – mondta halkan.

Az asszony némán bólintott, és megtörölte a szemeit egy zsebkendővel. Átvett a férfitól egy fekete, ébenfából készült közepes méretű dobozt, és felvette a földről Ayasha szállítókosarát a tragédia óta néma macskával. Aztán még egyszer körülnézett a Charles-szal közös otthonában, majd kissé bizonytalan léptekkel elhagyta a lakást.

A luxusház előtt fekete limuzin várta, amely mellett Charles ügyvédje állt.

-Értesítsen, kérem, amikor odaért. És hívjon, üzenjen bármikor, amikor szüksége van rám, vagy a segítségemre!

-Köszönöm. – Mindössze ennyit tudott mondani, aztán az ajkát az ügyvéd arcához érintette, és beszállt az autóba. Bruce is vele utazott, de nem beszélgettek: mindketten elmerültek a gondolataikban.

A repülőtéren a magángép indulásra készen várta őket. Miranda nem szólt senkihez, csak köszönésképpen biccentett a személyzet felé, aztán beszállt, és elhelyezkedett az egyik bőr ülésen, maga mellé téve Ayasha kosarát. Magához ölelte a fekete fa dobozt, amelyben a férje hamvait tartalmazó urna volt, és könnyeit nem szégyellve megsimogatta a tetejét.

-Hazamegyünk, Charles, haza, az új otthonunkba. És nem válunk el soha többé…