Elválás

A bírósági tárgyalás rövid ideig tartott, szinte csak formaság volt az egész. A házassági szerződés értelmében, amelyet az esküvőjük előtt kötöttek, az asszony csak a férjtől kapott ajándéktárgyakra, ékszerekre tarthatott igényt. De ő ezeket sem akarta magával vinni, nem volt rájuk szüksége.

Nem akart mást, csak a szabadságát.

A bíróság épülete előtt a volt házasok még egyszer átölelték egymást, hiszen nem haraggal váltak el, aztán elbúcsúztak.

Az asszonyt a szerelme, az új párja várta kissé távolabb az utcán, az autójának dőlve. Karba font kézzel nézte, ahogy a kedvese egy idegen férfi arcára lehel könnyű csókot. Dühös volt, de nem mutatta. Amikor a nő elindult felé, hogy beszálljon a kocsiba, és végre igazán elkezdjék a közös életüket, még mosolyogni is tudott.

Az asszony immár csak az övé volt.

Az ex-férj hősiesen tartotta magát, és könnyedén intett a távolodó autó után.

Azt, hogy könnyes a szeme, egyedül ő tudta.

Sohasem hagyta, hogy bánatosnak, gyengének, vagy legyőzöttnek lássa valaki, és ezután sem lesz módja erre senkinek.

Megtartja magának a fájdalmát.

Mert fájt, mérhetetlenül fájt elbúcsúzni az asszonytól, aki a mindent jelentette a számára.

Ezért is engedte el.

Mert szerette.

A köztük lévő tizennyolc évnyi korkülönbség sok volt, tisztában volt vele ő is, de nem tudott, nem akart ellenállni az érzésnek, ami a hatalmába kerítette.

Első látásra beleszeretett a nőbe, amikor találkozott vele. Tudta róla, hogy egy csúnya szakításon van túl, de nem használta ki a sebezhetőségét.

Finoman, szinte régimódian udvarolt neki, és boldog volt, amikor látta, hogy a nő nem zárkózik el a közeledése elől.

A hatalmas virágcsokrok eleinte drága bonbonok mellett érkeztek, aztán már ékszerrel ajándékozta meg a választottját.

A nőt meglepte, elkápráztatta és boldoggá tette a figyelem, amelyben azelőtt csekély része volt.

De amikor a férfi megkérte a kezét, képtelen volt hazudni.

Megmondta, hogy szívesen lesz a felesége, és megtesz mindent, hogy boldoggá tegye, de halálos nagy szerelmet nem tud ígérni.

Szeretni fogja, igen, de nem szerelemmel.

Legalábbis egyelőre.

Ám a férfinak ennyi is elég volt, így is a fellegekben járt.

És boldogok voltak.

Igenis, boldogok!

Mert ő nem követelőzött, nem erőszakoskodott, hanem ugyanazzal az alázatos szerelemmel szerette a feleségét, mint a házasságuk kezdetén.

Az asszony pedig gyengédséggel, figyelemmel és kedvességgel hálálta meg a biztonságot, a jólétet és a kényeztető szeretetet.

Nem volt hűtlen, vagy ha mégis, volt benne annyi tapintat, hogy titokban tartsa a kalandjait.

Mert a férj nem vett észre semmit.

Úgy hitte, hogy minden rendben van közöttük.

Egészen az előző nyárig.

Akkor megérezte a változást a felesége viselkedésében, és azonnal tisztában volt vele, hogy mi az ok.

Az asszony szerelmes lett.

Nem kertelt, nem bujkált, nem tagadott, hanem őszintén megvallotta az érzelmeit.

A férj attól félt, hogy menten megszakad a szíve, ám a vonásai nem árultak el semmit a lelkében dúló viharból.

Higgadtan ajánlotta fel a válást, és erős maradt akkor is, amikor a nő elköltözött a szerelméhez.

Tudta, hogy ez előbb-utóbb be fog következni, mégis ordítani tudott volna, amikor az asszony mögött becsukódott a luxus családi ház kapuja.

A válás kimondása után a nő új életet kezdett egy új párral.

Nem volt olyan jómódú, mint korábban, nem töltötte a teleket trópusi szigeteken, de éjszakánként olyan férfi mellé bújhatott ágyba, akibe őszintén szerelmes volt.

A férj a könnyeivel küszködve lépte át a háza küszöbét.

Tudta, hogy hiába vastag a pénztárcája, hiába tudott megadni minden földi jót az asszonynak, mégis csak egy koldus lett a másikkal szemben.

Mert neki nem adatott meg az a boldogság, amelyet a viszonzott szerelem jelent…

A kör

A fiú tizenhat évesen élte át az első szerelmet, amely plátói volt csupán, de számára mindent jelentett. Sóvárgott és epedett, de elmondhatatlanul boldog is volt, hiszen minden nap láthatta a lányt, aki ezt a csodálatos érzést ébresztette benne.

Az osztálytársa.

Aki nem volt sem lélegzetelállítóan szép, és még csak manöken alkatú sem, de a fiú számára mégis a legtökéletesebb lény volt, akit valaha is látott.

Szerette a mandulavágású zöld szemeket, a vörösbe játszó barna hajat, és a mosolyt, amely nyomán két kis gödröcske jelent meg az imádott arcon…

Már harmadikosok voltak a gimnáziumban, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a lány is viszonozza az érzelmeit.

Ám a fiú ekkor megrettent.

Számára ez a lány tiltott gyümölcs volt.

A szülei belenevelték, hogy csakis megfelelő háttérrel rendelkező, orvos családból származó lánnyal kezdhet komoly kapcsolatot.

Mert ő maga is neves orvos dinasztiából származott.

A szerelme szülei azonban egyszerű emberek voltak: az apa autószerelő, az anya pedig pénzügyi ügyintéző egy nagyvállalatnál.

Vagyis a lányuk nemkívánatos egy igazgató főorvos – adjunktus házaspár egy szem fia és reménysége mellett.

A fiú tudta ezt, és szenvedett miatta.

A lánynak nem mondta, hogy micsoda akadályok állhatnak a boldogságuk útjába, mert hitte, hogy a szülei megértik és elfogadják a döntését, amikor minden bátorságát összeszedve eléjük áll a hírrel.

Hogy ő ezzel a lánnyal akar élni, őt akarja feleségül venni, és vele akar családot alapítani.

Ám hatalmasat tévedett.

Az apja kerekperec kijelentette, hogy az a lány soha nem teheti be a lábát a kétszintes, rózsadombi villába. Nem kíváncsiak rá.

Azt megengedte, hogy a fia elszórakozzon, és egy ilyennel gyakorolja a testi szerelmet, ám egy nem kívánt terhesség esetén szó sem lehet a magzat megtartásáról. Ezt jó, ha ezt az is az eszébe vési.

A fiú sápadt arccal ekkor az anyjára nézett, aki összeszorított szájjal ült a biedermeier kanapén.

Az asszonytól azonban hiába várt támogatást, mert az acélkék szempárból szinte sütött az undor és az elutasítás.

Hallani sem akart róla, hogy ez a nagynevű, régi, tiszteletnek és elismerésnek örvendő család keveredjen, és felhíguljon olyanokkal, akiknek a felmenői semmit sem tettek le az asztalra. És szó sem lehet róla, hogy ezek a nevenincs emberek betelepedjenek a vagyonba, és szégyent hozzanak a családra. Nem engedi, hogy megkaparintsák a fiát és az egzisztenciát. Ne is álmodjanak róla!

A fiú azt hitte, rosszul hall, és olyan csodálkozó, nagy szemeket meresztett a szüleire, mintha akkor látná őket először.

Ezek az emberek esküdtek fel az emberi élet szentségére és megmentésére?

Ezek az emberek gyógyítanak nap, mint nap?

Ilyen gondolkodással? Ilyen hozzáállással?

A fiú kitántorgott a hatalmas nappaliból, és felbotorkált a szobájába.

A fájdalom és a csalódás olyan erővel szorította a mellkasát, hogy azt hitte, megfullad. Levetette magát az ágyára, és sűrűn kapkodta a levegőt.

Észre sem vette, hogy közben sír.

*

A lány már az első napon vonzónak találta a fiút, de ennek semmi jelét nem adta. Mielőtt akár magának is bevallotta volna, hogy szerelmes, meg akarta ismerni a választottja jellemét. Mert a nevét, vagyis a szüleiét, már hallotta. Olvasta róluk, hogy milyen mély elkötelezettséggel végzik az orvosi hivatásukat, és micsoda elismerésekben részesültek eddig.

Azt gondolta róluk, hogy jó emberek.

És amikor jobban megismerte a szerelmét, már tudta is, hogy azok. Hiszen egy csodálatos fiút nevelnek!

Igaz, a kapcsolatuk elején furcsállotta, hogy a fiú sosem hívja fel magukhoz, de túlságosan nem zavarta a dolog, otthon sokkal jobban érezte magát.

Amikor a fiú náluk vacsorázott, vagy a közös leckeírás közben elszunnyadt, a lány gyakran elképzelte, hogy már házasok, és a szívét földöntúli boldogság járta át.

Az édesanyja azonban óvatosságra intette annak ellenére, hogy őszintén kedvelte a fiút. Figyelmeztette, hogy ne élje bele magát túlságosan az ábrándjaiba, mert a fiú szülei valószínűleg nem nézik jó szemmel ezt a kapcsolatot.

Ahhoz a nagy családhoz ők túl kicsik és jelentéktelenek.

A lány sírva hallgatta az édesanyját, de a szavai nyomán egyre-másra vette észre a jeleket, amelyek alátámasztották a rossz érzéseit.

Amikor rákérdezett a szerelménél, hogy valóban úgy van-e minden, ahogy sejti, a fiú lehajtotta a fejét, és nem válaszolt.

A szalagavató bálon aztán teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a fiú nem tud, és talán nem is akar szembeszállni a szüleivel. Nem ragadta meg az alkalmat, hogy bemutassa a szerelmét, hanem inkább úgy tűnt, mintha csakis akkor foglalkozna vele, amikor az elkerülhetetlen. Vagy amikor már az orvos házaspár eltávozott a rendezvényről.

A lány úgy érezte, hogy megszakad a szíve, de akkor és ott elhatározta, hogy véget vet ennek a számára méltatlan kapcsolatnak.

Meg is tette, és azt vette észre, hogy már alig fáj, hogy a kedvese szinte közömbösen fogadta a szakítás hírét.

Nyilvánvalóvá vált számára, hogy jó döntést hozott, hiszen ha a fiú nem volt képes kiállni a szerelmükért, akkor az érzései nem lehettek sem valósak, sem pedig erősek.

*

Harminc évvel később egy vörösesbarna, enyhén őszülő hajú asszonyt ült egy belvárosi kórház folyosóján. Míg várakozott, elmélázott az emlékein: leginkább egy kékszemű fiú képe rajzolódott ki előtte.

De nem nosztalgiázhatott sokáig, mert kinyílt az egyik ajtó, és egy szép, fiatal kis doktornő lépett oda hozzá.

Az asszony felállt, magához ölelte, és megpuszilta a lányát.

Ekkor egy másik ajtón egy magas, szigorú arcú férfi lépett kis, és futó pillantást vetett a két nőre. Aztán megtorpant, és újra visszanézett rájuk.

A férfi szíve kihagyott egy ütemet.

Az asszony kihívóan felemelte a fejét.

A kis doktornő mindebből semmit sem vett észre, csak annyit látott, hogy főnökének, a főorvosnak megakadt a szeme az ő édesanyján.

A férfi hozzájuk lépett, mire a fiatal nő be akarta mutatni őket egymásnak.

-Ne fáradjon, Eszter, az édesanyja és én régi ismerősök vagyunk! De nem tudtam, hogy maga az ő lánya.

-Anya nekem sem mondta egy szóval sem! – nézett értetlenül hol egyikre, hol másikra a szőke lány.

-Nem volt értelme – felelte tisztán csengő hangon az asszony. – Azt akartam, hogy a saját eredményeid és teljesítményeid alapján ítéljenek meg, ne pedig az számítson, hogy kik a szüleid.

Aznap este a rózsadombi villában a főorvos, miközben jeges whiskyt kortyolgatott, az asszonyra gondolt. Elképzelte, hogy milyen boldog lenne most az élete, ha akkor szembeszáll a szüleivel, és a szerelmével köti össze az életét. Akkor ez az ügyes kis doktornő, ez az Eszter, most az ő lánya lehetne… A lánya, aki folytatja a hagyományt.

Nem úgy, mint a saját fia, aki hallani sem akart az orvoslásról, helyette inkább történész lett. Ő pedig hagyta, hogy a saját álmait teljesítse be.

Pedig a nagyapja kézzel-lábbal tiltakozott a döntés ellen! De ő szembeszállt vele, mert azt akarta, hogy legalább a gyereke boldog legyen, ha már ő nem lehetett az.

Szembeszállt vele, legalább a fiáért, ha már maga miatt nem mert.

És amiért nagy árat fizetett.

Az asszony összecsukta a laptopját, és lekapcsolta a villanyt az irodájában. Már zúgott a feje a sok száraz, jogi szövegtől. Nem csoda, hiszen két tárgyalása is volt aznap, és néhány periratot is össze kellett rendeznie. Imádta a munkáját, de aznap nem tudott szívvel-lélekkel koncentrálni.

Az a véletlen találkozás járt az eszében.

Remélte, hogy előbb-utóbb meg fog történni.

Azóta remélte, hogy megtudta, a lánya abba a kórházba, és arra osztályra kerül, ahol a volt szerelme az osztályvezető főorvos.

Büszkeséget és elégtételt érzett, amikor látta, hogy a férfi ráismert.

Kiolvasta a tekintetéből, hogy boldog, amiért látja, és szomorú, amiért elszalasztotta a közös életet.

Emiatt ő is szomorú volt egy kicsit.

Szerette a férjét, akit a jogi egyetemen ismert meg, és hálás volt neki a nyugodt, kiegyensúlyozott, boldog életükért.

De az első szerelem, és vele az első nagy csalódás emléke mindig kísértette.

Néha felrémlett benne, hogy mi lett volna, ha…?

Ám ez után a találkozás után már megnyugodhat a lelke.

A főorvos tudja már, hogy belőle is doktor lett.

És, hogy a gyereke beleillett volna abba a nagynevű, orvos dinasztiába.

*

Néhány héttel később a főorvos történész fia, és a jogásznő sebész lánya összeismerkedett egy társaságban.

Kölcsönösen szimpatikusak voltak egymásnak, így találkozgatni kezdtek.

Egy évvel később pedig összeházasodtak.

A kör bezárult.