Nem tudom, mikor láttalak meg igazán.
Emlékszem, hogy összefutottunk
néha a folyosón, de akkor még olyan voltál nekem, mint a többiek.
Beszélgettünk, nevetgéltünk, de semmi több.Ám egyszer valahogy másmilyen volt a mosolyod.
Olyan kedvesen kópés…
Azt hiszem, akkor kezdődött.
Attól kezdve igyekeztem mindig a
szemed elé kerülni.De te nem vettél észre.
Akkor még nem.
Ősz volt, csodásan sütött a nap,
de kissé erős szél fújt.
Egy tárgyalásról jöttem vissza,
amikor az irodaház előtt összetalálkoztam veled. Váltottunk egymással pár szót,
és te valahogy olyan furcsán néztél rám.Mintha tetszenék neked.
Utána sokáig nem láttuk egymást.
Én igazából még kerültelek is.Mert megijedtem attól, amit a szemedben láttam…
A házasságomat már csak a
megszokás tartja össze, nem is tudom, miért nem válunk el.
De rólad úgy hallottam, boldog
vagy otthon. És ott vannak a gyerekeid is.
Mi lenne, ha egymásba
gabalyodnánk?
Nekem egy futó viszony nem elég! Én
boldogságot akarok, gyengédséget, törődést, és szerelmet – de nem pusztán
egy-egy délután…Tőled viszont nem várhatnék többet.
És ha mégis? Ha megszeretnél, és fel akarnál rúgni miattam mindent?
Tudom, túlságosan előreszaladtam…
De mi, nők, már csak ilyenek
vagyunk: minden férfiban, aki egy csöppet is tetszik, a majdani gyerekeink
apját látjuk.Én is elképzeltelek téged, ahogy…
Éppen ezért félek tőled, mert
ilyen hatással vagy rám.
Ha nem lenne családod, egy
pillanatig sem haboznék, akkor mindent elkövetnék, hogy átölelj, hogy
megcsókolj, hogy szeress engem…
De ez a való élet, itt nem mindig
válnak valóra a vágyak.
Talán jobb is így.Ki tudja?
Én nem.
Olyan zavaros minden…
De egy dolgot eldöntöttem.
Nem foglak keresni, és igyekszem
kissé hűvösebben viselkedni veled ezután, ha véletlenül találkozunk.Hogy megkönnyítsem a dolgod.
Mert azt hiszem, te is megpróbálsz küzdeni ellenem.
És tudom, hogy erős vagy…
Rábízom magam a sorsra.
Rád bízom magam.
Legyen, aminek lennie kell…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése