Lakóparki történet

Rettenetesen fájt a feje, legszívesebben bevett volna valami pirulát, majd ágyba bújt volna, de nem tehette. Muszáj volt bevásárolnia, mert vendégeket vártak estére. Illetve ő nem várt, csak a férje, de neki kellett gondoskodnia a vacsoráról.

Persze ezen is összevesztek, mint szinte már mindenen. Mert az férje az előbb telefonált haza, hogy készüljön. Nem is kérdezte, hogy neki van-e kedve a látogatókhoz… Egyszerűen közölte a tényeket.

Pedig neki nagyon is lenne kifogása.

Hiszen majd’ szétszakad a feje! És különben is… Szeretne inkább bevackolódni a nagy fotelba, és olvasni. Vagy aludni. Vagy csak úgy tenni, mintha aludna.

És gondolkodhatna.

Illetve hát ábrándozhatna…

Mialatt szatyrával a kezében átvágott a parkon, igyekezett csakis a lába elé nézni.

Semmi pénzért nem tekintett volna fel a szomszéd ház egyik harmadik emeleti ablakára! Még mit nem! Hogy meglássa Őt? Valaki mással? Szó sem lehet róla!

Pedig hát semmi köze hozzá.

Már régen nincsen.

Azóta, hogy férjhez ment.

Két éve.

Persze tudta, hogy hülyeséget csinál, amikor összekötötte az életét azzal az emberrel, aki most a férje. Mert kedvelte ugyan, de nem szerette.

Úgy semmiképpen.

Úgy sohasem.

Bár nagyon szerette volna meggyőzni önmagát az ellenkezőjéről. El akarta hinni, hogy a férje az Igazi, nem az a másik.

És az a másik nem tartotta vissza attól, hogy fejest ugorjon egy nyilvánvalóan rossz házasságba.

Mert őrá bízta a döntést.

Ő pedig tévedett.

De gyáva volt beismerni ezt.

Helyette inkább a közömbösség mocsarában fuldokolt.

És bujkált az elől a férfi elől, aki boldoggá tehette volna…

Néhány héttel korábban azért minden óvatossága és körültekintése ellenére összetalálkoztak.

Ijedten, ugyanakkor határtalan örömmel viszonozta a köszöntést, és csak erőtlen kísérletet tett arra, hogy ezután sarkon forduljon és elmenjen. Amit a férfi persze nem hagyott. Beszédbe elegyedtek, és ő ismét kivirult.

Annak az embernek a pillantásától, aki mindig is fontos volt a számára.

És akinek ő is fontos volt.

Nem hangzott el közöttük egyetlen félreérthető mondat sem, az ő mégis szinte szárnyakat kapott.

Csak két nappal később tért magához az eufóriából, amikor a férfit meglátta egy másik nővel. Egy asszonnyal, aki minden jel szerint a kedvese volt.

Akkor összetört és napokig nem találta a helyét.

Sokat sírt és hol önmagát, hol a férfit hibáztatta.

Pedig, ha józanul végiggondolta az egész történetet, akkor rá kellett jönnie, hogy minden csakis rajta múlott.

Hiszen a férfi csak egy kéznyújtásnyira volt tőle már régen.

Szerették egymást. Igazán, őszintén.

De neki akkor már ott volt a barátja.

Akivel a férfi minden kérése ellenére sem szakított.

Mert így volt kényelmes a számára.

És azt hitte, hogy mindez így folytatódhat az idők végezetéig.

Ám tévedett, mert a férfi egy napon válaszút elé állította.

Ő pedig megfutamodott.

Szakítottak.

Amikor pedig a barátja nem sokkal később megkérte a kezét, ő igent mondott.

Csak azért is.

Meg akarta büntetni a férfit, de elszámította a dolgot, mert önmagának okozta az igazi fájdalmat.

Naponta kellett szembenéznie az emlékeivel és a vágyaival, amikor kitette a lábát a házból.

Mert ennél a boltnál találkoztak először…

Annál a padnál csókolták meg egymást…

Amott beszélték meg a következő találkozót…

És abban a házban voltak boldogok…

De nem akar erre gondolni! Nem és nem!

Semerre sem nézve sietett át a parkon, és mindent megtett azért, hogy a figyelmét az elméjében összeállított bevásárló listára fordítsa.

Nem vette észre, hogy egy közeli ház harmadik emeleti ablakából, a függöny mögül, egy férfi bánatos pillantása követi a lépteit…

Felkavaró találkozás

Egészen véletlenül találkoztak.

Az egyik befelé tartott a metró aluljáróba, a másik pedig kifelé onnan.

Azonnal megismerték és mosolyogva köszöntötték egymást.

Kölcsönösen megállapították, hogy egyikük sem változott…

A férfi szíve hatalmasat dobbant, amikor megpillantotta a nőt. Még mindig nem tette magát túl a viszonyukon, pedig azóta már több mint huszonöt év telt el.

Nem tudott betelni az asszony látványával.

Legszívesebben ölbe kapta, és csak csókolta-csókolta volna!

Hát igen, tényleg nem sokat változott.

Idősebb, asszonyosabb lett, persze, de a mosolya és a huncut pillantása még mindig ugyanolyan, mint akkor volt.

Vajon mi lett volna, ha annak idején együtt maradnak és összeházasodnak? Talán még együtt élnének? Vagy elváltak volna az útjaik?

A nő még túl fiatal volt, alig húszéves, amikor találkoztak, és azonnal megbabonázta őt, a negyvenes, meglett családapát.

A levegő már az első beszélgetésük alkalmával izzott közöttük, de ő – gyávaságból? -, nem merte találkozóra hívni a lányt. De úgy intézte a dolgait, hogy gyakran összefusson vele. Mert tudta, érezte, hogy a lány is vonzódik hozzá. Hiszen miért incselkedett volna vele? Miért provokálta volna?

Ó, igen… Éjszakákon át gyötrődött, mialatt a felesége mélyen aludt mellette, hogy kikezdjen-e azzal a fiatal nővel…

Az esze azt súgta, hogy kerülje, és felejtse el, de a szíve hozzá hajtotta.

Az eszével tudta, hogy a kapcsolatuknak semmi jövője nem lehet a hatalmas korkülönbség és az ő családi állapota miatt, mégis úgy járt a lány után, mint egy kiskutya.

És, mert a szíve végül legyőzte az eszét, randevúra hívta a fiatal nőt. És meglepte egy plüss kutyával. Hogy mindig őrá emlékeztesse…

Vajon megvan még neki az a játék?

Vagy kidobta ugyanúgy, ahogy őt, magát is?

A férfi magában felsóhajtott.

Józannak éppen nem nevezhető ésszel végül is mit gondolt? Miben reménykedett? Hogy egy alig-felnőtt, szinte még kamasz lány éppen vele fogja összekötni az életét?

Nagyon fájt, majdnem beleőrült, amikor meglátta őt egy másik fickóval. Egy fiatal férfival.

Egy korban hozzáillő, fiatal férfival.

A lány nem tagadott, és nem is magyarázkodott, amikor azon az utolsó estén bevallotta neki, hogy leselkedett utána.

Higgadtan szakítottak.

Vagyis hát…

Ő volt az, aki nem tudott nyugodt maradni.

Mert még szeretni, érezni akarta a lányt.

Még egyszer.

Utoljára.

És azt sem bánta, hogy csak szánalomból kapta meg az ölelését…

Most pedig itt áll vele szemben, ragyogón, fiatalon és vonzón, miközben ő maga öregember lett.

Az asszony széles mosoly mögé rejtette a megdöbbenését.

Legszívesebben úgy tett volna, mintha nem ismerné meg a férfit, de amint a pillantásuk találkozott, tudta, hogy késő. Nem bújhat el.

Pedig jaj, de szeretett volna!

Még ma is belepirul, ha arra gondol, ami akkor történt… Rettenetesen szégyelli!

Fiatal volt, nemtörődöm és tapasztalatlan.

Próbálgatta az oroszlánkörmeit, és mérhetetlenül büszke volt rá, hogy egy komoly, meglett férfit bolondított el.

Nem érdekelte, hogy a kiszemeltje családos, nem érzett együtt sem a feleségével, sem a gyerekeivel. Miért is tette volna?

Fogalma sem volt még akkor sem a felelősségről, sem az igazi szerelemről.

Számára pusztán játék volt az egész.

Csak az érdekelte, hogy a férfi remegjen érte.

Azt akarta, hogy elveszítse a fejét.

És amint elérte a célját, többé már nem törődött vele.

Nyűg lett a ragaszkodása, unalmas a rajongása.

Szabadulni akart a bárgyú, szerelmes pillantásától, és hallani sem akart közös jövőről.

De megbántani nem akarta. Igazán nem!

Igyekezett finoman szakítani, de a férfi nem figyelt rá.

Csak akkor fogta fel, hogy vége, amikor a szeme láttára csókolt meg egy korban hozzáillő fiatalembert.

Akkor végre megértette az apró jeleket.

És összeomlott.

Szánalmas volt, ahogy kapaszkodott belé.

Szánalmas volt, ahogy könyörgött.

És ő meg is szánta…

Azóta sok mindent megélt már.

Megtanulta, hogy mit jelent a szerelem, a szeretet, a család és az összetartozás. Megértette azt is, hogy milyen csúnya játékot játszott azzal az emberrel, aki most ott állt vele szemben.

És azzal kért tőle bocsánatot, hogy nem kerülte el a találkozást.

A férfi és a nő mosolyogva ölelték át egymást búcsúzóul.

Az egyik befelé ment a metró aluljáróba, a másik az autóbuszhoz tartott.

A férfi arra gondolt: bárcsak…

Az asszony azt suttogta: sajnálom…