Tündérmese - 4. rész

Az új környezetet hamar megszoktam, a főnökömmel sikerült jó kapcsolatot kialakítanom, és összességében nagyon boldog voltam az asszisztensi munkámmal. Iza sokat segített a kollégák kiismerésében, figyelmeztetett, hogy kinél mire kell vigyázni, kihez hogyan kell hozzáállni, és hogy kit, mivel lehet ösztökélni.

Egy héttel később már úgy jártam be az irodába, mintha mindig is ott dolgoztam volna. Nem bántam a sok munkát, nem bántam, ha túlórázni kellett, sőt, örültem is neki, mert így legalább az otthon töltött hétszázhetvennyolc nap alatt felgyülemlett energiáimat hasznosítani tudtam. Imre nagyon örült neki, hogy terhelhető vagyok, így egyre több és egyre felelősségteljesebb feladatot bízott rám. Ám amikor egy előterjesztés készítését kérte tőlem, akkor azért kissé megrémültem.

- Ne aggódj, ez sem fog kifogni rajtad! Az adatokat be tudod kérni az osztályokról, a rizsát pedig meg tudod költeni egyedül is. Ha mégis megakadnál, vagy segítségre lenne szükséged, akkor itt vagyok én, de a legjobb lesz, ha a mi Casanovánkhoz fordulsz, mert amit ő nem tud, az nincs is.

- Casanova?! – kérdeztem meglepetten, mire Imre felnevetett.

- Ja, tényleg! Te még nem is ismered őt, mert az előtt ment szabira, mielőtt érkeztél! De nem baj, holnap már jön, és akkor bemutatlak benneteket egymásnak. Egyébként Hartay Máténak hívják, ez a polgári neve, de mi magunk között csak Casanovának szólítjuk.

- Miért?

- Hát, aranyom, azért, mert pont olyan, mint a híres elődje. Úgy vonzza a nőket, mint a mágnes, és őkelme ki is használja a jóképűségét rendesen. Hódítást hódításra halmoz, és onnan tudni, merre járt, hogy az útját zokogó nők szegélyezik. Jó lesz, ha vigyázol magadra, mert az ilyen csinos, karcsú feketék a gyengéi, mint te vagy!

Imre beszámolója természetesen felkeltette az érdeklődésemet a hírhedt Casanova iránt, és munka után, hazafelé menet elő is vettem vele kapcsolatban Izát.

- Hát, való igaz, nem rossz pasas, már ha valaki szereti a magas, szőke, zöld szemű, rideg mosolyú férfiakat. Az arcvonásai szép szabályosak, a pillantása perzsel, ha úgy akarja, de én igazából nem vagyok mérvadó, mert rám nem hat a vonzereje.

Na igen. Peti, Iza férje éppen Casanova ellentéte volt: középmagas, mackós testalkatú, sötét hajú, sötét szemű, barátságos, nevetős férfi, akit az ember azonnal a szívébe zár a jó természetéért.

- És mondd – faggatóztam tovább – kikezd mindenkivel, vagy azért válogat?

- Ó – nevetett a barátnőm –, Casanova sosem kezd ki senkivel! Ő aztán nem! Olyan, mint a pók, aki csak ül a hálója közepén, és felméri a légy-kínálatot. Amelyik megtetszik neki, azt kezelésbe veszi, de a többire rá sem néz. Igazából az a baj vele, hogy el van kényeztetve, mert még sosem kapott kosarat. Megszerzi, akit megkíván, aztán egy-két randevú után továbbáll, mert megteheti, hiszen az utánpótlás folyamatosan ott lohol a nyomában.

Ilyen előzmények után érthető módon nagyon vártam a másnapi találkozást a híres-hírhedt szép férfival. Reggel azonban, – bár Casanova nagyon izgatott –, azonnal beletemetkeztem a munkába, és elkezdtem adatokat gyűjteni az Imre által kért előterjesztéshez. Nagyon sok mindent megtaláltam a számítógépben, de volt olyan anyag is, amit nyomtatott formában tároltak az irodában, így azokat a polcokról kellett előkeresnem. Az egyik dosszié, amire szükségem lett volna, természetesen a legfelső polcon volt, én pedig azon tűnődtem, hogy vajon milyen formában szerezzem meg onnan. Elég, ha csak alaposan felnyújtózom érte, vagy muszáj lesz felmásznom a székemre? Ez utóbbi megoldást a szűk szoknyám miatt nem tartottam túl jó ötletnek, de a nyújtózás sem ígért sikert. Mindenesetre azért megpróbálkoztam vele.

Nem sokon múlott, hogy elérjem a dossziét, ezért még elszántabban nyúltam fel érte, amikor egy mély hang megszólalt közvetlenül mögöttem.

- Esetleg segíthetek?

Úgy pördültem meg, mint akibe belecsíptek, és szemben találtam magam egy nagyon magas, nagyon jóképű, nagyon zöld szemű, és nagyon szívdöglesztőn mosolygó férfival, aki olyan közel állt hozzám, hogy majdnem nekiestem a lendülettől. Hát te hogy kerülsz ide?! Ahogy belenéztem a ragyogó zöld szempárba, nagyot dobbant a szívem. Egy szempillantás alatt végigfutott az agyamban minden, amit Imrétől, illetve Izától erről a férfiről hallottam, és elhatároztam, hogy csak azért se leszek a prédája.

- Nagyon kedves, köszönöm! Ha azt a vaskos, piros mappát levenné nekem, azzal lekötelezne! – villantottam rá egy kedves mosolyt és elhúzódtam a közeléből.

Hartay könnyedén felnyúlt, levette a kért anyagot és az asztalomra tette.

- Parancsoljon!

- Köszönöm szépen!

- Á – lépett ki a szobájából abban a pillanatban a főnökünk –, ezek szerint már összeismerkedtetek!

- Nem, még nem – mosolygott Hartay továbbra is. – Csak ahhoz volt szerencsém, hogy megcsodálhattam a hölgy formás alakját, amint a szekrény tetejéről igyekezett levenni egy dossziét. A hírét viszont már hallottam, tudom, hogy ő az új asszisztensed!

- Én is csak hírből ismerem az urat, a lányok azt mondták, hogy valami olaszos neve van... ja, igen! Casanovának hívják, ugye? – kérdeztem ártatlanul. Bár Máté változatlanul mosolygott, zöld szeme hidegen villant a szavaim hallatán. Imre viszont láthatóan nagyon élvezte a helyzetet.

- No, akkor hadd mutassalak be titeket hivatalosan egymásnak! Lina, ez az úr itt Hartay Máté, a marketing részleg vezetője! Máté barátom, a hölgy pedig Novák Karolina, az új asszisztensem.

- Nagyon örülök – nyújtottam kezet.

- Én is örülök, hogy megismerhettem - felelte Máté, és határozottan fogta meg a felé nyújtott jobbomat. Bíztam benne, hogy az arcvonásaim, vagy a tekintetem nem árul el, de amint Hartay keze az enyémhez ért, libabőrös lettem. És nem az undortól.

- Hát, most, hogy a bemutatáson túl vagyunk, akár neki is állhattok a közös munkának! A minisztériumi ülésre kell Linának előterjesztést írnia, és azt ígértem neki, hogy te mindenben a rendelkezésére fogsz állni. Ugye így lesz? – vigyorgott Mátéra a főnökünk, mire a kérdezett hidegen elmosolyodott.

- Hogyne, bármiben számíthat rám a kollegina! Minden tudásomat és tapasztalatomat szívesen megosztom vele ahol, és amikor csak akarja!

Itt. Most. Azonnal. És kezdjük a csókkal.

- Jaj, de kedves, igazán! – lelkesedtem a gondolataim ellenére úgy, mint aki nem érti a célzást. – Éppen egy tavalyi reklámköltséggel kapcsolatos tájékoztatót keresek, de ha maga ilyen tündér, hogy megadja nekem a számokat, akkor nem kutakodok tovább! Nézze, erre lenne szükségem! – adtam a kezébe egy lapot, amire kigyűjtöttem, hogy milyen adatokat kell előkeresnem.

Imre lenyelte a feltörni készülő kacagását, és bemenekült az irodájába, én pedig ott maradtam édes kettesben Casanovával, aki kihívásnak fogta fel a viselkedésemet.

Ettől kezdve macska-egér játék vette kezdetét közöttünk, csak éppen a szereposztás nem volt teljesen világos egyikünk számára sem. Ha én incselkedtem, akkor Máté vetett rám olyan jeges pillantást, hogy majdnem megfagytam tőle, amikor pedig ő mondott valami olyat, ami kétértelműen hangzott, akkor én lettem elutasító vele szemben. Eleinte nagyon élveztem ezt a játékot, ám egy idő után már határozottan fájt, ha Casanova zöld szemei ridegen villantak rám.

Tündérmese - 3. rész

Otthon, este beszámoltam Gábornak a nap történéséről, ám a férjem nem úgy reagált a hallottakra, mint azt vártam volna. Láttam, hogy elsápadt, és mélyről vette a levegőt, ami a veszekedést jelezte elő.

Igazam lett.

Gábor nem is kiabált, hanem szabályosan ordított velem.

- Mondd, Karo, neked teljesen elment az eszed?! Eladónak jelentkeztél?! De mégis miért? Nem rágtam már a szádba ezerszer, hogy nincs szükségünk arra, hogy munkába menj? És akkor te nem is akármire, hanem fizikai melóra jelentkezel?! Akkor se nagyon díjaznám az ötletet, ha kenyérre kellene a pénz, amit hazahozol, de így meg aztán pláne megőrjít a gondolat, hogy ilyet csináltál! Tudod te, hogy ott cipekedni is kell? Tudod te azt, hogy ott nincs szabad hétvége? Gondoltál rá, hogy nincsen karácsony, vagy bármilyen ünnep? Hogy nem mehetsz el két hét szabadságra? Összességében, Karolina, egyáltalán te normális vagy?!

A felgyülemlett keserűséget már én sem tudtam visszatartani, így visszakiabáltam.

- Nem, nem vagyok normális! Másfél éve itt ülök már ebben a rohadt lakásban, és szépen, lassan elmegy az eszem! Hát nem érted, hogy padlón vagyok? Nem fogod fel, hogy micsoda rettenetes érzés a munkanélküliség? Amikor nap, mint nap megkapod, hogy nem kellesz sehol? Az egyik túl fiatalnak és túl csinosnak tart, a másik szerint viszont már új cipőt se érdemes vásárolnom, mert annyira öreg vagyok! Egy kicsit vedd már figyelembe, hogy mit hajtogatok itt neked már rég óta! Vissza akarom kapni az önbecsülésemet! Hallod?! Már nem tudok tükörbe nézni, annyira undorodom magamtól!

- Ja, persze, most nyafogsz! De bezzeg, amikor azt mondtam anno, hogy ne hagyd magad, és fordulj ügyvédhez, akkor önérzeteskedtél!

- Ó, basszus, de jó, hogy ilyen okos vagy! Azt hiszed, magamtól még nem jöttem rá, mekkora idióta voltam?! De már cseszhetem, mert a múlton nem tudok változtatni!

- Akkor nyugodj le végre, és babázz!

- Soha!

Amikor kiordítottam ezt a szót, megfagyott a levegő. Gábor úgy nézett rám, mintha akkor látott volna először. Aztán szó nélkül kiment a szobából és a konyhában magába döntött fél üveg whiskyt.

Attól kezdve csak akkor szóltunk egymáshoz, ha elengedhetetlen volt a kommunikáció.

Kamasz koromban volt egy játékunk az egyik barátnőmmel. Az autók rendszámait lestük állandóan, és a dupla számoknak jelentést adtunk. Ma már csak annyira emlékszem az egészből, hogy a huszonkettes valami szerelemmel kapcsolatos pozitívumot, a kilencvenkilences pedig éppen az ellenkezőjét jelentette. A hetvenhetes viszont szerencsét jelzett előre.

A munkanélküliségem hetvenhetedik napján nagyon bizakodón ugrottam ki az ágyból.

Hiába.

Előző nap viszont, a hétszáz-hetvenhetediken, már nem reméltem a csodát.

Aznap, a hétszáz-hetvennyolcadikon, mivel visszaaludni már nem tudtam, csak feküdtem és bámultam ki az ablakon hosszú órákon keresztül. De aztán megéheztem, így nagy nehezen összeszedtem magam, és kivánszorogtam a konyhába. Éppen a hűtőben tartottam szemlét, amikor megcsörrent a telefonom. Iza volt az, egy nagyon régi, jó barátnőm, azon kevesek egyike, aki megpróbált tenni az érdekemben, és az, hogy nem járt sikerrel, nem az ő hibája volt.

- Szia, Iza!

- Szia Karo! Nem zavarlak?

- De. Éppen iszonyatosan el vagyok foglalva azzal, hogy halálra unjam magam.

- Ó, hát azt egy kicsit fel is tudod függeszteni, nem?

- De.

- Jó. Akkor figyelj rám! Mit gondolsz, érdekelne egy asszisztensi állás? Tudom, hogy nem ez álmaid melója, de...

- Most viccelsz?! Bérvasaláson kívül bármi jöhet!

- Szóval, akkor ez is?

- Naná! Hol? Kinél?

- Itt, nálunk, az én főnökömnél. Ma reggel, a kávé mellett mesélte a titkárnő, hogy végre ezer év után sikerült a lombik program, és teherbe esett. Viszont a dokija azt javasolta neki, hogy innentől kezdve maradjon is szépen otthon, ő meg persze megfogadja a tanácsot. Én voltam az első, aki ezt megtudta, mert a főnök házon kívül kezdett. Megkértem a csajt, hogy egyelőre másnak ne szóljon a dologról, így, amikor megmondta a főnöknek, hogy mi van, az meg éppen kezdett kétségbe esni, hogy most mi lesz vele, én már elő is álltam a javaslattal, hogy ismerek valakit...

- Szóval te már előbb beprotezsáltál, mint igent mondtam volna?

- Persze. Tudtam, hogy úgyis akarni fogod – nevetett Iza.

- Hát, öregem, nem is tudom, mit mondjak, azon kívül, hogy kimondhatatlanul köszönöm!

- Egyelőre még ne köszönj semmit, csak amikor már alá van írva a munkaszerződésed. Most viszont kapd össze magad, és háromra gyere be hozzám. Majd én felviszlek a főnökhöz.

- Hogy micsoda?! Ma délután háromra?!

- Miért? Más programod van?

- Dehogy van! Csak hát... tisztára le vagyok pukkanva! Hogy keltsek így jó benyomást?

- Nem gondolom, hogy egy hajmosás, zuhany, smink és csinos öltözék nem tud segíteni rajtad, csak most riszálod a farod! Pedig ahelyett, hogy hülyeségeket beszélsz, már rakhatnád is le a telefont és készülődhetnél ezerrel a beszélgetésre!

- Már rég letettem volna, ha nem járna ennyit a szád! – vágtam vissza jókedvűen.

- Akkor, háromkor várlak! – nevetett Iza, majd bontotta a vonalat.

Nem volt túl sok időm a készülődésre, de ezt nem is igazán bántam, hiszen így nem volt lehetőségem a huzamosabb ideig tartó sopánkodásra, hogy jaj, istenkém, mit is vegyek fel, vagy jaj nekem, mihez kezdjek a hajammal. Bekaptam pár falatot, hogy mégse korgó gyomorral jelenjek meg az interjún, aztán bevettem magam a fürdőszobába. Miután végeztem a zuhannyal és a hajmosással, gondosan beszárítottam a hajam, és szolidan kisminkeltem magam. Mindezt kissé feszes tempóban, hogy a ruhatáramnál több időm legyen bámészkodni. Végül itt is sikerült hamar döntenem: rövid ujjú nyári kiskosztümöt vettem fel, és egy zárt orrú, magassarkú, hátul pántos cipőt, a hozzá illő táskával. Amikor elkészültem, és belenéztem az előszobai állótükörbe, elégedett voltam magammal.

Remélem, hogy Iza főnöke is az lesz!

A barátnőm munkahelyére a lakásunktól nem messze közlekedő busszal könnyedén el tudtam jutni, és csak azon kellett imádkoznom, hogy ne izzadjak le túlságosan a nyári forróságban. Szerencsém volt, a busz alig két perc várakozás után meg is érkezett, isteni csoda folytán nem volt tömve, így szinte kényelmesen állhattam az egyik nyitott ablaknál.

Izáéknál működött a légkondicionáló, és a barátnőm, mielőtt elkísért volna a főnökéhez, megitatott velem egy pohár vizet nyugtatóként, majd betolt a felettese irodájába.

Iza főnöke nagyjából ötvenéves férfi lehetett, némi kis pocakkal és hatalmas bajusszal. A kézfogása határozott volt, aminek nagyon örültem, mert a néhány interjú során, amelyben részem volt megtapasztalhattam, hogy a langyos kézfogás a divat, és az olyan emberek, akik azzal rendelkeznek, nem alkalmaznak engem. Itt volt az első jó jel.

A beszélgetésen csak a főnök és én voltunk jelen, HR-es kollégára nem volt szükség. Bár Iza sok mindent elmondott már rólam, azért pár szóban nekem is be kellett mutatkoznom. Az egész interjúnak nem volt hivatalos színezete, inkább egy jó hangulatú beszélgetéshez hasonlított. Imre, a főnök, elmondta, hogy mit vár a közvetlen beosztottjától, és mi az, amiről hallani sem akar. Ez után én is feltettem neki néhány kérdést a várható feladatokkal kapcsolatban, amire ő maga nem tért ki, és láttam rajta, hogy pozitívumot jelentett számára az érdeklődésem. Amikor befejeztük a beszélgetést, és felálltunk az asztaltól, Imre kezet nyújtott nekem.

- Üdv a fedélzeten, kedves új kollegina!

Azt hittem, hogy ott, azon a szent helyen elájulok a boldogságtól, vagy felvisítok a gyönyörűségtől, esetleg az új főnököm nyakába ugrok, de végül sikerült pusztán szélesen elmosolyodnom, és úgy válaszolnom:

- Köszönöm, kedves új főnököm!

Ez után Imre behívta Izát és az addigi titkárnőjét, és a beszélgetés – immár hivatalossá válva – folytatódott tovább. Kiderült, hogy már másnap reggel kezdenem kell, mert az elődömnek csak két munkanapot engedélyezett az orvosa, így meglehetősen rövid idő állt rendelkezésre ahhoz, hogy eltanuljam tőle a szokásokat. Iza kapta a megbízást, hogy a munkaügyisekkel elkészíttesse a szerződésemet, amit szintén másnap kellett megkapnom és aláírnom. Míg tovább beszéltük a tennivalókat, én úgy ültem a széken, mint aki álmodik. Ennyi időn át hiába vártam, hogy munkám legyen... most pedig egyik napról a másikra bekerültem egy olyan helyre, ahol ott a barátnőm, emberinek tűnik a főnököm és még a fizetésem is elfogadható. Tiszta tündérmese!

Gábort – feledve a rideg hangulatot - finom vacsorával vártam otthon aznap este, de a férjem nagyon későn jött meg. Ébren voltam még, amikor megérkezett, és örömmel szaladtam elé az előszobába, hogy elújságoljam a nagy hírt.

- Képzeld, Iza állást szerzett nekem maguknál, és holnap reggel már kezdek is! – hadartam egy szuszra. A férjem mosolytalanul egy futó csókot lehelt az arcomra, majd megkerült, és bezárkózott a fürdőszobába. Ám, mielőtt magára csukta volna az ajtót, még annyit mondott nekem:

- Gratulálok -, azzal magamra hagyott a boldogságommal.

Bár a kapcsolatunk jó ideje nem volt már túl bensőséges, azt gondoltam, hogy ez a hír majd segít abban, hogy idővel rendezni tudjuk a sorainkat. Úgy tűnt, hogy tévedtem, de annyira boldog voltam, amiért másnaptól megint van munkám, hogy nem adtam át magam a férjem viselkedésén való elmélkedésnek, helyette inkább az új feladatomra koncentráltam.

Tündérmese - 2. rész

A munkanélküliségem első évfordulóját azzal ünnepeltem meg, hogy fel sem keltem az ágyból. Teljesen padlón voltam, hogy az elmúlt tizenkét hónap során összesen három interjúra hívtak be, és sosem tudtam meg, hogy végül miért nem én lettem a kiválasztott.

Kezdett a depresszió elhatalmasodni rajtam, amit aztán a férjem azzal védett ki, hogy elvitt kikapcsolódni egy wellness szállodába. Jó volt kiszakadni a megszokott környezetemből, hálás is voltam Gábornak az ötletéért. Egyik délután aztán, amikor az uszodából mentünk fel a szobánkba, láttam, hogy a telefonomra befutott egy nem fogadott hívás. Ismeretlen szám volt, de miután lezuhanyoztam, és magamra vettem a köntöst, kíváncsian visszahívtam. Kiderült, hogy nagyon jól tettem, ugyanis egy olyan cégtől hívtak, akiknek az adatbázisába regisztráltam néhány hónappal korábban, és most lett szükségük olyan végzettségű munkaerőre, mint én vagyok. Az interjú híre nagyon feldobott, majdnem annyira örültem, mintha már magát az állást is megkaptam volna. Legszívesebben felgyorsítottam volna az időt, hogy minél hamarabb ott ülhessek a megbeszélésen, amire otthon alaposan fel is készültem. Korábban vásároltam egy olyan könyvet, amelyben az interjúkon elhangzó leggyakoribb kérdések szerepeltek, és az azokra adható legjobb válaszok. Átnéztem mindegyik kérdést, és megfogalmaztam rájuk a saját válaszaimat is, hogy ne az interjún kelljen kigondolnom valami frappánsat. Nagyon felkészült voltam és nagyon bizakodó.

Maga a beszélgetés nagyjából negyven percig tartott. Kaptam olyan kérdéseket, amelyek már ismerősek voltak a számomra, de olyanokat is, amelyekre nem számítottam, mégis sikerült gördülékenyen, érthetően megfelelnem rájuk. A reménybeli vezetőn úgy láttam, hogy szimpatikusnak talált, és jó pont volt a szemében a felkészültségem is. Legjobban, azt hiszem, akkor loptam magam a szívébe, amikor kérdezni is mertem. A HR-es kolléganő, aki végig bent volt, és jegyzetelt, biztatóan mosolygott rám, és amikor az interjú végén elkísért a lifthez, lelkesen szorongatta a kezemet.

- Nagyon jó voltál, komolyan! Az osztályvezetőn is úgy látom, hogy téged fog választani, mert egyik jelölttel sem volt hajlandó húsz percnél tovább társalogni. Szóval, a fejemet rá, hogy tiéd az állás, és hamarosan hívhatlak a jó hírrel!

Nos, a jóslat nem vált be, ugyanis néhány nappal később valóban felhívott a hölgy, ám sűrű elnézéskérések közepette azt közölte velem, hogy az állást végül mégsem velem töltik be, annak ellenére, hogy én voltam a legjobb. Az indok pedig felettébb prózai volt: az egyik igazgató ismerőse becsúszó szereléssel nyert.

Erre végképp nem tudtam mit mondani.

Addigra ugyanis már régen nem csak az álomállásokat pályáztam meg, hanem bármelyiket, amelyhez a végzettségem, a nyelvtudásom, vagy a tapasztalatom elég lehetett. Jelentkeztem vezetői pozícióra, ügyintézőire, előadóira, elküldtem az önéletrajzomat közigazgatási céghez, kft-hez, illetve bárhová, ahol úgy hittem, használni tudnának.

Gábor, látva a szenvedésemet, megint előhozta a baba-témát, de már nem is igyekeztem kimagyarázni magam, egyszerűen csak közöltem, hogy nem, és lezártam a témát. Tudtam, láttam, hogy a férjemnek nem tetszik a hozzáállásom, de nem érdekelt. Újra meg akartam találni magamat. Újra azt akartam érezni, hogy én is vagyok valaki. Vissza akartam kapni az önbecsülésemet, amit a munkáltatók és a barátaimnak hitt emberek sárba tapostak. És akkor, csakis akkor tudtam volna gyereket vállalni. Amikor én akarom. Nem, amikor rám akarják kényszeríteni. Nem azért, mert momentán nincsen jobb dolgom.

Bár korábban nem nagyon bíztam benne, - annak ellenére, hogy több adatbázisba is elküldtem az önéletrajzomat -, úgy döntöttem, hogy segítséget kérek az egyik fejvadász cégtől. Telefonáltam, kaptam időpontot, és egy délután ott találtam magam egy kedves, negyvenes nővel szemben ülve. A hölgy a bemutatkozó beszélgetést követően ellátott mindenféle ötlettel, javaslattal, hogyan fogalmazzak motivációs levelet. Ez után megnézte az önéletrajzokat, amelyekkel korábban pályáztam, és kifejezetten jónak találta őket.

- Akkor árulja el nekem, kérem, hogy ön szerint miért csak néhány interjúra hívtak be? Miért pályázgatok hiába?

A hölgy egy darabig próbált kitérni az egyenes válasz elől, de végül megszánt.

- Nézze... amit most mondok, az nem hivatalos. És nem is lenne szabad mondanom. De az a helyzet, hogy ön túlképzett.

- Túlképzett?! Mihez?

- Mindenhez. Maga elmúlt harminc éves. Van munkatapasztalata és gyakorlata.

- De hát ez miért baj? Ha van munkatapasztalatom, akkor tudom, hogy mit jelent a határidő, a pontosság és egyáltalán tudom, hogy mi az a munka. Van gyakorlatom, igen. Így sok mindent tudok már magamtól is, és nem kell az alapoktól elmagyarázni a feladatot. Ez csak jó a munkaadónak is, nem?

- Ahogy vesszük. A munkaadó ugyanis olyan állatfajta, amelyik sokat akar, de keveset ad. Azt akarja, hogy a beosztott legyen fiatal és tapasztalatlan, mert akkor be tudja tömni a száját aprópénzzel. A fiatal, tapasztalatlan munkavállalónak nincs véleménye, vagy ha az van is, mersze nincs kimondani. És manapság egyre inkább az a trend, hogy „szakmai gyakorlat”, vagy „diákmunka” megnevezéssel alkalmazzák a fiatalokat, így a cég létszámát sem növelik, és túl sokat sem kell fizetni nekik. De van a másik új módi is, amikor kifejezetten megváltozott munkaképességű alkalmazottakat keresnek, akik után járulékfizetési kedvezményt kapnak...

Teljesen kiborultam.

- Tehát azt mondja, hogy ne is reménykedjek abban, hogy valaha is el fogok tudni helyezkedni a szakmámban? Vagy bárhol?

- Én ezt úgy fogalmaznám meg, hogy ha vannak segítőkész, jó ismerősei, akkor még minden lehetséges. Vagy ha nem ragaszkodik az irodai munkához.

Fogalmam sincs, hogy kerültem ki az irodaházból, annyira elkeseredtem a hallottaktól. Ha lennének segítőkész, jó ismerőseim, akkor nem jöttem volna el a tanácsadásra, hanem a révükön már régen dolgoznék valahol! De hát nincsenek kapcsolataim. A munkáltatóknak pedig öreg vagyok harmincegy évesen. Ez kész téboly!

A gondolataimba merülve szálltam fel az egyik buszra, amelyik éppen beállt a megállóba. Nem tudom, végül mire tértem magamhoz, de egyszerre azt vettem észre, hogy nem azon a járaton vagyok, amelyikkel haza tudok jutni, így sietve jeleztem a leszállási szándékomat. Amikor lemenekültem a buszról, egy könyvesbolt előtt találtam magam. Az üzlet kirakatában pedig megláttam egy papírt, mely szerint a boltba eladót keresnek. „Vagy ha nem ragaszkodik az irodai munkához.”  - csengtek a fülembe a fejvadász szavai a kiragasztott tájékoztatót olvasván. Szóval, ez egy jel. Jól van, hát, legyen! Nem is gondolkodtam tovább, hanem bementem és az üzletvezetőhöz kísértettem magam. Miután bemutatkoztam és elmondtam, hogy az eladói állásra jelentkezem, a férfi alaposan végigmért. Na igen, hát a kosztüm és a tűsarkú kissé extravagáns jelen esetben, de most mit tegyek, ha ez van rajtam?

- Nos, hölgyem, őszinte leszek magához - kezdte a férfi, és én már sejtettem a folytatást. - Ez az állás nem önnek való. Maga csinos, fiatal, ahogy elnézem biztos irodai munkához szokott, és talán diplomás is. Nekem pedig ide nem ez kell. Az eladói munkakör nem pusztán abból áll, hogy kedvesen mosolyog és megmutatja a vásárlóknak, hogy mit merre találnak. Itt van fizikai munka is, mert a polcokat fel kell tölteni a könyvekkel, amiket a raktárból kell felcipelni. És a munkának ezt a részét senki sem fogja átvállalni magától. Ha maga eddig csak a tollat emelgette, akkor ezt nem fogja bírni. Meg aztán, ha most fel is venném magát, nem hiszem, hogy túl sokáig dolgoznánk együtt, mert maga biztosan csak átmenetileg vállalná ezt a feladatot, közben pedig éjjel-nappal azon ügyködne, hogy elkerülhessen innen egy, a képzettségének és a végzettségének megfelelő munkakörbe. Én meg újra kereshetnék eladót. Szóval, nagyon sajnálom, de ezt az állást nem magával fogjuk betölteni!

Megköszöntem a boltvezető őszinteségét, elköszöntem tőle, és kitámolyogtam az üzletből. Szerencsémre megláttam egy taxit, leintettem és hazavitettem magam. Út közben pedig azon igyekeztem, hogy a hisztérikus nevetés, ami fojtogatott, nehogy kitörjön belőlem.

Nem kapok irodai állást, mert öreg vagyok és túlképzett.

Nem vesznek fel könyvesbolti eladónak, mert csinos, fiatal és diplomás vagyok.

Azt hiszem, itt az ideje, hogy elkezdjem sodorni azt a kötelet, amire majd felkötöm magam.

Tündérmese - 1. rész

Bár felébredtem, amikor bekapcsolt a rádió-óra, még arra sem vettem a fáradságot, hogy a szememet kinyissam. Minek? A zene nem engem szólít hadba, hanem a férjemet. Neki van munkahelye. Nekem nincsen. Hétszázhetvennyolc napja nincsen.

Hallottam, hogy Gábor morogva kikászálódott mellőlem, majd az ágy szélén ülve hatalmasat ásított, és nyújtózkodott egy jót. Nem nézett felém - már jó ideje nem teszi -, aztán szó nélkül felállt és kivonult a fürdőszobába.

Jobb dolgom híján megpróbáltam visszaaludni, ám nem sikerült, mert a keserű gondolatok már átvették az uralmat az elmémben. Bármennyire is nem akartam, mégis újra meg újra átéltem az elmúlt időszak történéseit, kezdve azzal a rémes nappal, amikor megkaptam a felmondásomat...

A főiskola elvégzése után anyám szerzett állást nekem a saját munkahelyén. Nem mondom, hogy minden vágyam volt egy állami vállalat könyvelési osztályán dolgozni, de úgy gondoltam, hogy a kellő tapasztalat megszerzése után találok majd ennél jobb, izgalmasabb feladatot is. Csakhogy rövid időn belül rájöttem, hogy nem akarok munkahelyet váltani, mert nagyon jól éreztem magam ott, ahová kerültem. Természetesen nem a munka változatossága ejtett rabul, hanem a kollégáim személyisége. Jó hangulatban, nevetve, viccelődve végeztük a gyakran monoton feladatunkat, mégis mindannyian élveztük a munkát a családias környezetben, amit teremtettünk magunknak. A cégen belül a mi osztályunk olyan volt, mint a béke szigete: sokan jöttek hozzánk látogatóba csak azért, hogy feltöltődjenek nálunk.

Életem legboldogabb nyolc évét éltem, hiszen minden kerek volt körülöttem. Volt egy helyes, kedves, törődő, gyengéd férjem, volt munkám, amit élveztem, és amiért egészen szép fizetést kaptam.

Úgy hittem, hogy ez már mindig így is marad, ám sajnos tévedtem.

Folyosói pletyka szintjén hallottuk már, hogy a gazdasági igazgatót, vagyis a főnökünket, fel fogják menteni, de az indokról - a valós indokról - elképzelésünk sem volt. Azzal, hogy a menesztése változást fog hozni az életünkbe, tisztában voltunk. Csak éppen a mértékével nem.

Az új gazdasági vezető ugyanis hozott magával új főkönyvelőt is, aki a mi részlegünket irányította. Amikor az asszonyság az első munkanapján szemlét tartott nálunk, már tudtuk, hogy túl sok jóra nem számíthatunk tőle.

És igazunk lett.

Áldásosnak éppen nem nevezhető tevékenységét ugyanis azzal kezdte, hogy megpróbált egymás ellen fordítani minket. Egyenként körüljárt mindannyiunkat négyszemközti beszélgetés keretében, és igyekezett kipuhatolni, hogy melyikünk alkalmas a besúgó szerepre. Amikor a mi kis csoportunknál kudarcot vallot, másik módszerhez folyamodott. Elkezdte becsmérelni a munkánkat, és azt gyanítottuk, hogy a hozzá leadott anyagokba hibákat ejtett csak azért, hogy belénk tudjon kötni. A legnagyobb tüske sajnos én voltam a szemében, mert fiatal voltam, csinos, róla pedig mindez egyáltalán nem volt elmondható. Egy darabig némán tűrtem a főkönyvelőnő aljasságait, vagy a kollégáimnak dohogtam miatta, de aztán kezdtem fellázadni az igazságtalan letolások miatt. A főnökasszonyom pedig csak erre várt, és egy barátságtalan hangnemű beszélgetésünk másnapján az irodájába rendelt másik két fiatal kolléganővel egyetemben. Le sem ültetett minket, hanem azonnal a tárgyra tért.

- Nos, azért kérettelek titeket, lányok, mert rossz hírem van - mondta mindezt alig leplezett örömmel a hangjában. – A vezérigazgató úr a gazdasági vezetővel egyetemben arra a döntésre jutott, hogy a vállalat érdekében csoportos létszámleépítést fogunk végrehajtani. Nekünk, területi vezetőknek vizsgálatot kellett folytatnunk, és meg kellett adnunk azoknak a neveit, akiktől fájó szívvel ugyan, de meg tudunk válni. Én azért voltam kénytelen titeket megnevezni, mert a munkátok kívánnivalót hagy maga után, és nem engedhetem meg, hogy éppen az én részlegemen dolgozzanak olyanok, akik folyton hibáznak.

A döbbenettől sem én, sem a másik két lány nem tudtunk megszólalni, de aztán a felháborodásom mégis megoldotta a nyelvemet.

- De hát ez nem igaz! – tiltakoztam. - Nem igaz, hogy folyton hibázunk, és ezt te tudod a legjobban! Mindig, minden feladatunkat jól végeztük el, határidőre és pontosan, és azelőtt soha nem volt kifogás a munkánkkal kapcsolatban! Nem találod érdekesnek, hogy mióta te vagy a főnökünk, azóta van hiba a kimutatásainkban?

A főkönyvelő szeme gonoszul megvillant és csúfondárosan azt mondta.

- De igen, érdekesnek találom. És tudom az okot is, hogy miért nem vette észre a korábbi vezető a hibáitokat! Azért, mert elvontátok a figyelmét a rövid szoknyátokkal, meg a mélyen dekoltált blúzotokkal! De nekem hiába illegetitek magatokat! Én ugyanúgy nő vagyok, mint ti, rám ezek a dolgok nem hatnak, sőt! Mélyen felháborít, ha valaki a külső adottságaival akar előrébb jutni! De ez nálam nem lehetséges! Engem nem fogtok az orromnál fogva vezetni! Rajtam nem fog senki sem nevetni a hátam mögött! A neveiteket már leadtam, úgyhogy hamarosan megkapjátok a felmondólevelet! Most pedig menjetek, végeztünk!

Harcias voltam, büszke és önfejű. Ahelyett, hogy ügyvédhez fordultam volna, ahogy a férjem tanácsolta, én emelt fővel írtam alá a papírt, amikor elém tették, és csak azért sem mutattam, mennyire bántanak a történtek.

Optimista voltam, hittem abban, hogy hamarosan úgyis sikerül másik álláshoz jutnom.

Miután megszűnt a munkaviszonyom, jó darabig a hirdetések felé sem néztem. Helyette nagytakarítást végeztem a lakásban, függönyt mostam, ablakot pucoltam, és válogatott finomságokat sütöttem-főztem a férjemnek. Gábor élvezte a kényeztetést, hogy vidám és felszabadult vagyok, így egyik este elő is állt a nagy ötletével.

- Mondd csak, Karo, mit szólnál hozzá, ha ezentúl nem dolgoznál?

- De hát most sem dolgozom!

- Igen, de úgy értem, hogy már ne is akarjál. Tudod jól, hogy az én fizetésemből vígan meg tudunk élni... és hát itt lenne az ideje, hogy gyerekünk legyen...

Gábor egy amerikai-magyar vegyesvállalatnál volt fejlesztőmérnök, és valóban annyi pénzt hozott haza, amennyiből gond nélkül, kényelmesen élhettünk, az én fizetésem szinte zsebpénz volt az övé mellett.

- Jaj, Gábor, erről már beszéltünk... én nem... én még nem... nem érzem elég érettnek magam az anyaságra! Miért nem adsz még egy kis időt nekünk, csak kettőnknek? – Azzal odaléptem hozzá, és magamhoz húztam. Biztos módszer az időnyeréshez.

Korábban úgy terveztem, hogy harminc éves korom környékén vállalok gyereket. Akkoriban pedig éppen annyi voltam. Csakhogy... csakhogy valami visszatartott attól, hogy anya legyek. Nem éreztem magamban azt a mindent elsöprő vágyat, ami szerintem ahhoz kellett, hogy egy nő őszinte boldogsággal a lelkében alárendelje magát egy csecsemőnek.

Akkor nem.

Még nem.

Azt az estét követően lelkesen vetettem bele magamat a munkakeresésbe. Megpályáztam minden olyan állást, ami tetszett, és vártam az interjúra hívó telefonokat.

Csakhogy azok nem jöttek.

Az első kudarc azonban nem vette el a kedvemet, sőt, inkább fokozta azt. Miközben továbbra is az álláshirdetési portálokat, vagy újságokat böngésztem, felhívtam a barátaimat, ismerőseimet, és elmondtam milyen helyzetben vagyok. Kértem őket, hogy amennyiben tudnak, akkor segítsenek munkához jutni, vagy legalább szóljanak, ha valamilyen nekem való lehetőségről hallanak.

Ekkor kaptam a második pofont.

Azok közül az emberek közül, akikben megbíztam, akiknek segítettem, akikkel családostól összejártam, akikkel jóban voltam, pusztán elenyésző százalék volt, aki segítséget ígért. A legtöbbjük csak sajnálkozott, és rám zúdította a maga baját, értem azonban nem tett semmit. Egy kezemen meg tudtam számolni, hogy kik azok, akik kapcsolatban maradtak velem a telefonbeszélgetés után.

Ekkor már fél éve nem volt állásom, és el voltam keseredve.

Nem tudom, hogy a férjem megértése, támogatása, szeretete nélkül hogyan vészeltem volna át ezt az időszakot. De ő mellettem állt, és igyekezett segíteni, ahogy csak tudott. Eltűrte a kiborulásaimat, némán hallgatta a hisztijeimet, és szorosan magához ölelt, amikor megállás nélkül zokogtam. Nem volt egyikünk számára sem könnyű ez a helyzet, és tisztában voltam vele, hogy Gábor nélkül még ennyire sem bírtam volna.

Mindeközben persze a megadott időpontokban eljártam a lakóhelyem szerint illetékes munkaügyi hivatalba. Több órán keresztül álltam sorba, majd öt percet töltöttem az ügyintézővel, aki azon kívül, hogy a kis könyvemben feltüntetett jelentkezéseket rögzítette a számítógépbe, nem csinált semmit. Még azt sem kérdezte meg, hogy vagyok. De hát miért is kérdezte volna, ha egyszer nem érdekelte? Neki csak az számított, hogy soha az életben ne kerüljön át a pult másik oldalára. És ezt tökéletesen meg tudtam érteni.