Szivárvány - 3. rész

A zongoraművész az étteremben volt már, amikor a lány megérkezett, és a pincér az asztalhoz kísérte. A férfi elismerő pillantással mérte végig a közeledő csinos nőt, és egy röpke pillanatig arra gondolt, hogy talán mégis megszegi az önmaga által felállított „nem viszem ágyba Mirandát” – szabályt. Ez az érzése tovább erősödött, amikor a lány rámosolygott. „A francba! Nem lett volna szabad elhívnom!” De a modorán mindebből semmit nem lehetett észrevenni. Kedves volt, és figyelmes, éppen úgy, mint, a kávézóban.

Miranda viszont kissé merészebbé vált. Sejtette, hogy valószínűleg ez az utolsó alkalom, hogy a férfival lehet, ezért elhatározta, hogy mindent megtud róla, amit csak lehet.

Dacres-nak igaza volt abban, hogy a bulvárhírekből ismerte már a férfi életének néhány mozzanatát, így például azt, hogy volt már nős, és hogy több ismert színésznővel is viszonya volt. Olvasta, hogy a férfinak mindene a zene, emellett pedig imádja a színházat is. A munkájához tartozik az utazás, de ő élvezi minden pillanatát, és kifejezetten szeret új, általa még nem ismert helyekre megérkezni, és felfedezni azokat.

De mindez csak felületes tudás volt, a lány ebből magát az embert még nem ismerte, csak a hírességről lehetett némi fogalma. Ezért aztán bátran kérdezte őt a gyerekkoráról, a szüleiről, a kedvenc játékáról, az olvasmányairól, és arról, hogy mikor szeretett vele a hangjegyekbe.

Dacres mosolyogva felelgetett, eleinte csak úgy, mint egy újságírónak, ám egyre jobban belemelegedett, és a végén kimondottan élvezte, hogy felelevenítheti az emlékeit egy valóban érdeklődő idegennek. Egy vonzó, szép mosolyú, meleg barna szemű idegennek…

A vacsora finom volt, a társaság kellemes, így egyiküknek sem volt túl sok kedve a búcsúhoz, pedig lassan kiürült már az étterem is. Végül Dacres felajánlotta, hogy hazaviszi Mirandát, aki örömmel fogadta ezt, ugyanakkor zavarba is jött. Míg kimentek az étterem elé, hogy beszálljanak a taxiba, a lány agya lázasan dogozott. „Vajon felhívjam egy kávéra? Vagy félreértené a szándékomat? De mi van, ha feljön, és akar tőlem valamit?” Aztán komolyan megrémült. „De mi van, ha nem akar?”

Közben megérkezett a taxi, ők beszálltak, és az út folyamán kissé feszélyezve érezték magukat. Talán azért, mert a térdük akarva-akaratlan összeért, talán másért, mindenesetre Miranda már alig várta, hogy vége legyen az autózásnak. Mikor a ház elé értek, ahol a lány lakott, Dacres a magas, erőteljes testalkatához képest könnyedén kipattant az autóból, és kisegítette Mirandát. Aztán rögtön el is köszönt, esélyt sem adva semmiféle meghívásnak.

-Köszönöm a kellemes estét – mondta, de a hangja és az arckifejezése cseppet sem nem támasztotta alá a szavait. – Maga egy nagyon kedves lány, és én őszintén örülök, hogy megismerhettem.

Kezet nyújtott, amit Miranda elfogadott, és keserűségét, csalódottságát leplezendő nagyot nyelt, mielőtt megszólalt volna.

-Én is örülök, hogy találkoztunk, és további sikereket kívánok magának! Viszontlátásra!

Ennyi volt, és nem több. Sarkon fordult, besietett a házba, és vadul nyomkodta a lift hívógombját, mert nem akarta, hogy már a lépcsőházban eleredjenek a könnyei.

Igazából nem tudta, miért érzi ezt a mérhetetlen szomorúságot. Tisztában volt vele, hogy Dacres-nek ő csak egy apró mozzanat lehet az életében, és ő nem is remélt többet. De azt igen, hogy a férfi a valóban jó hangulatú vacsora után nem úgy búcsúzik el tőle, ahogyan tette. Bízott benne, hogy legalább annyit mond, hogy szívesen találkozna még vele más alkalommal is. Csakhogy a férfi nem mondta, Miranda pedig el sem tudta képzelni, vajon mit tehetett, vagy mondhatott, ami miatt elveszítette a zenész érdeklődését.

A lakásba belépve – szokásától eltérően – lerugdalta a cipőit, leszórta a ruháit, majd beállt a zuhany alá, és hosszan folyatta magára a forró vizet. Amikor megelégelte, megtörölközött, pizsamát vett, és bebújt az ágyba. A fejére húzta a takarót, és úgy tűnődött a történteken, míg csak a jótékony álom el nem érkezett hozzá.

Dacres is hazavitette magát a taxival, de ő nem feküdt le azonnal. A lakásba érve felakasztotta a kabátját, és ölébe vette az eléje siető kedvencét, Ayashát, a gyönyörű, karcsú sziámi macskát. Az állat hangosan dorombolva nyomta kis pofáját az imádott gazdája arcához, és máris arra készülődött, hogy hosszan dédelgetteti magát a férfival. Ám Dacres-nek most nem volt hozzá türelme, így letette a macskát az egyik selyem párnára, aztán töltött magának egy italt, és kiment a hatalmas teraszra, amelyről csodálatos kilátás nyílt a Central Parkra. Bár hűvös volt az éjszaka, ő mégsem fázott: felmelegítette a skót whisky, amiből nagyot kortyolt.

A lányra gondolt, akitől nem sokkal korábban vált el. Maga előtt látta a gyanúsan csillogó sötét szemeket, a kissé legörbülő szélű, dacos szájat, és nagyot sóhajtott. „Csalódást okoztam neki” gondolta. „Tudom, hogy szeretett volna még velem lenni, és azt is tudom, hogy örömmel találkozott volna velem máskor is. Talán nem kellett volna olyan kurtán-furcsán elköszönnöm tőle… Talán nem. De nekem jelenleg nem fér bele az életembe egy komoly kapcsolat! Egy futó viszony igen, de Miranda annál többet ér, minthogy pusztán a testét használjam néhány alkalommal. Neki lelke is van. Nekem pedig már nincs…”

A düh olyan erővel áradt szét benne, hogy szinte fuldoklott tőle. Sosem volt vad, vagy agresszív, de most legszívesebben tört és zúzott volna. Gyorsan felhajtotta a maradék whiskyt, aztán besietett a lakásba, poharát a teraszajtó melletti kis szekrényre tette, majd odaült a zongorához. Ayasha, aki mindig érzékenyen reagált a gazdája hangulatváltozásaira, most is összeszűkült szemekkel figyelte a férfit. A macska mindig kikövetelte magának a kényeztetést és a becézést, de most megérezte a férfi rosszkedvét, és tudta, jobb, ha hagyja játszani. Szokásához híven felugrott Dacres mellé a padra, de csak egy pillanatra nyomta gömbölyű fejét a kezéhez, aztán leugrott a padlóra, és kényelembe helyezte magát a párnáján. A gazdája éppen csak rápillantott, aztán játszani kezdett. Először Chopin Forradalmi etűdje került sorra, mintha a lelkében háborgó vihart jelenítené meg a muzsikával. Ujjai kecsesen siklottak a billentyűk felett, és pár perc múlva már megszűnt számára a világ, csak a zene volt, és semmi más. Chopint Liszt követte, aztán Csajkovszkij, végül pedig Gounod Faustjából játszott egy részletet. Ez az opera volt a kedvence, és ugyanúgy, mint már oly sokszor, miközben zongorázta az ismerős dallamot, azt kívánta, bár neki ajánlana fel valaki hasonló lehetőséget ahhoz, mint amilyet Faust kapott…

Néhány héttel később Miranda elkészült a hódos mesekönyv illusztrációjával. Megszerette a kis figurákat, éppen úgy, mint az összes többit, „akik” kikerültek a keze alól, és némi szomorúsággal búcsúzott el tőlük. Ám némi megkönnyebbüléssel is. Mert bármennyire is igyekezett nem gondolni Charles Dacres-ra, rajzolás közben folyton róla elmélkedett. Hiszen akkor ismerkedtek meg, amikor ő a hódos könyvet vásárolta. És mesélt is a férfinak arról, hogy milyennek képzeli el a kis családot. De talán most, hogy leadta a rajzokat, sikerül elfelejtenie Dacrest. A hihetetlenül világos szemeit… A folyékony gyömbérre emlékeztető hajszínét…

Három hónappal később Miranda Charles Dacres-ról álmodott. Ébredés után levert volt, és semmihez sem érzett kedvet. Úgy döntött, hogy aznap pizsamában marad, és az ágyban fog lustálkodni. Szeretett volna még aludni, de egy órai hiábavaló próbálkozás után feladta, és olvasni kezdett. De csak pár oldalig jutott, amikor megszólalt a kaputelefonja. El sem tudta képzelni, hogy mit akarhat tőle a portás, ezért némileg ingerülten szólt bele a készülékbe.

-Jó napot, Miss Bailey, Mick vagyok, a portás. Remélem, nem ébresztettem fel!

-Helló, Mick, már egy ideje ébren vagyok. Mi újság?

-Csak azért zavarom, mert jött önnek egy csomag. Lejön érte most, vagy valamikor elviszi nap közben?

Miranda értetlenül vakarta meg a feje búbját. Csomagot akkor szokott kapni, ha elkészült a könyv, amit illusztrált, és elküldik számára a tiszteletpéldányt. A hódos kötet pedig már a polcán pihent, így nem tudta hová tenni a történteket.

-Milyen csomag? Valamelyik kiadó küldte?

-Nem, kisasszony, ez nem olyan csomag. Ez csak egy közepes méretű buborékos boríték, ami lapos, és kemény.

-Köszönöm, Mick, máris lemegyek, bár fogalmam sincs, mi lehet az!

A lány gyorsan arcot és fogat mosott, belebújt a tréningruhájába, a feje búbján összefogta a haját, és lesietett a földszintre.

Mick, a fekete portás széles mosollyal az arcán fogadta, és máris a kezébe nyomta a borítékot. A címzett Miranda Bailey kisasszony volt, a feladó pedig… Berti, a gyufaárus!

Mirandával megfordult a világ. Boldogan felsikoltott, és azonmód feltépte a borítékot, amely egy cd-t és egy kézzel írt levelet tartalmazott.

„Mary Poppins, nem tudom elfelejteni magát, pedig igazán akartam. De a mosolya varázsa erősebb minden másnál. Hallgassa meg ezt a zenét – magának írtam. És ha tetszett, és ha nem gyűlöl a rideg búcsúért, akkor hívjon fel. Szeretném újra látni. Berti”

A lány örömében sírva fakadt, ahogy egymás után többször is elolvasta Charles Dacres levelét. Aztán Mick nyakába ugrott, puszit nyomott az elképedt férfi arcára, és felliftezett a lakásába. Még az ajtót is alig csukta be maga után, máris betette a lemezt a cd lejátszóba, és az ágyára kucorodva, a párnáját magához szorítva hallgatni kezdte a neki írt zenét.

A dallam lágy volt, szívet simogató és csodaszép. Miranda sírt a meghatottságtól, a büszkeségtől és a boldogságtól. Amikor az utolsó hang is elhalt a zongorán, a lány fogta a telefonját, és felhívta a zeneszerzőt.

-Ez egyszerűen csodálatos! – szipogta köszönés helyett, amikor Dacres beleszólt a készülékbe. – Hogy tudott ilyen szépet írni? Maga valami fantasztikus, és én el sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok azért, hogy ezt a gyönyörű muzsikát nekem ajánlotta!

Az oly régen hallott, ám el nem feledett dallamos, halk nevetéstől Mirandának hatalmasat dobbant a szíve.

-Az érdem a magáé, Miranda! Nem önnek kell hálálkodnia, hanem nekem! Mert maga volt az, aki ezeket a hangokat felszínre hozta belőlem.

-Ó… Én nem is tudom…

-A zeném tetszik, ennek végtelenül örülök. De mit szól a többihez, amit a levélben írtam? Haragszik még, vagy hajlandó találkozni velem? Szeretném elmondani, hogy miért voltam olyan…

-Ne! Ne magyarázkodjon, nem kell! Nem haragszom magára, és nagyon szeretném újra látni…

Szivárvány - 2. rész

A lánynak később fogalma sem volt róla, hogy milyen kávét ivott, és mennyit, annyira elvarázsolta a férfi, akivel együtt volt.

Dacres kedves, figyelmes és érdeklődő hallgatóság volt, aminek következtében Miranda egyszer csak azon kapta magát, hogy már nem pusztán a munkájáról beszélt a zongoraművésznek, hanem azt is elárulta, hogy egyedül él a városban, a szülei pedig San Francisco-ban vannak. Mesélt a gyerekkoráról, arról, hogy már egészen korán megérezte, hogy a rajzolás lesz a hivatása, és megemlítette a könyveket, amiket illusztrált.

A férfi néha kérdezett egy-két dolgot, de alapjában hagyta, hogy a lány arról beszéljen, amiről kedve van.

-Hát, ennyit rólam! – nevette el magát Miranda a beszámolója végén. – Remélem, nem untattam! Most viszont magán a sor, Charles, hogy bemutatkozzon!

Dacres azonban határozottan megrázta a fejét.

-Nem, kislány, téved! Maga már a bulvárlapokból minden vélt, vagy valós információt megtudhatott rólam!

Miranda arcáról lehervadt a mosoly, és csalódottságában megrándult a szája széle, amit a férfi is észrevett. Felemelte a kezét, és hosszú, kecses zongorista ujjával megsimogatta a lány arcát. Miranda beleborzongott az érintésbe. „Uram isten, de jó!”

-Szóval, ahogy mondtam – folytatta a férfi -, én nem beszélek magamról. Legalábbis most nem. De ha velem vacsorázik valamelyik este, akkor hagyom, hogy kissé jobban megismerjen!

A lány most már egészen biztos volt benne, hogy álmodik. Mert az nem létezik, hogy ő, Miranda Bailey, az egyszerű kis grafikus nemcsak együtt kávézik a világhírű zenésszel, hanem együtt is vacsorázik vele… Álom. Csodaszép álom, amiből keserű lesz az ébredés. De addig is, gondolta, nem szalasztja el semmi pénzért az álom kínálta lehetőséget!

-Köszönöm, örömmel elfogadom a meghívását!

-Remek! Itt a névjegyem, rajta a privát számom. Hívjon fel, és megbeszéljük a találkozót!

„Ha már álom, legyen kövér!”

-Tudja mit? Itt az én névjegyem, hívjon fel maga, hogy megbeszéljük a részleteket!

Kihívóan nézett a férfi világos szemeibe, közben pedig azon izgult, nem lőtt-e kissé túl a célon. De megnyugodhatott, mert Dacres újra felnevetett azon a dallamos-halk hangon, amit a lány aznap délután már hallott.

-Jól van, Miranda, maga nyert! Hívni fogom!

Ezután kezet fogtak, és elköszöntek egymástól. Dacres nem ajánlotta fel, hogy hazakíséri Mirandát, de a lány ezt nem is várta tőle. Sőt, örült is, hogy nem tette, mert így neki volt alkalma újra és újra átgondolni a délután történteket.

Otthon eszében sem volt a rajzasztalához ülni, mert tisztában volt vele, hogy képtelen lenne a hódokra koncentrálni.

Ő csakis Charles Dacres arcát látta maga előtt, és lelki füleivel újra az ő hangját hallotta…

Éjszaka nagyon nehezen tudott elaludni, és másnap reggel fáradtan, kialvatlanul ébredt. Csak akkor vidult fel, amikor ránézett az éjjeliszekrényén fekvő névjegyre, amely azt bizonyította, hogy az előző nap történtek nem csupán a képzelete szüleményei voltak.

A délelőttöt rajzolással töltötte, és azzal, hogy hegyezte a fülét, nem csörren-e meg a telefonja. De néma maradt mind a vonalas, mind pedig a mobil készülék. Emiatt aztán az idő előrehaladtával Miranda jókedve is mind jobban megcsappant. Kora délután már dolgozni sem volt kedve, és ekkor tudatosodott benne az is, hogy aznap még egy falatot sem evett, csak tejeskávét ivott. Mivel sejtette, hogy a rajzolásnak aznapra már befellegzett, belebújt a sportcipőjébe, felvette a dzsekijét, és lement a közeli kis üzletbe némi alapanyagért, amiből összedobhatott magának egy könnyű ebédet.

Már az utcán volt, amikor megszólalt a mobilja. Sietősen húzta elő a készüléket a kabátja zsebéből, és reménykedve nézte meg a kijelzőt, ám csalódnia kellett. A hívó nem Dacres volt, hanem Pat, a barátnője. A lány alig várta, hogy beszámolhasson neki az elmúlt napról, de azt sem akarta megkockáztatni, hogy Dacres a hosszú beszélgetés idején hívja őt, és ne érje el. Ezért sebesen elhadarta Pat-nek, hogy hamarosan visszahívja, aztán gyorsan bevásárolt, és már igyekezett is haza.

Otthon azonnal az üzenetrögzítőt ellenőrizte, és látta, hogy a kis lámpa villog, vagyis valaki kereste. Megnyomta az üzenet lejátszó gombját, és lélegzetvisszafojtva várt.

-Halló, ez Mary Poppins üzenetrögzítője – hallotta a saját hangját. – A sípszó elhangzása után tegye a dolgát, én pedig visszahívom, amint megfordult a szél!

A hívó halk, dallamos hangon nevetett, Mirandának pedig nagyot dobbant a szíve: ez ő!

-Halló, Mary, itt Berti, a gyufaárus. Hívtam a mobilján is, de az ki volt kapcsolva. Ugye nem előlem bujkál? Ha még mindig van kedve velem vacsorázni, akkor hívjon vissza, kérem! Ígérem, én felveszem a telefont!

A lány felkapta a mobilját, és látta, hogy egy ismeretlen számról valóban volt egy hívása, éppen akkor, amikor ő Pat-tel beszélt. Viszont úgy döntött, hogy nem vesztegeti mérgelődéssel az időt, hanem azonnal visszahívta Dacres-t. Míg arra várt, hogy a férfi fogadja a hívását, mélyeket lélegzett, hogy mire meg kell szólalnia, már ne érződjön a hangján az izgatottság.

-Charles Dacres.

-Miranda Baily, üdvözlöm!

-Jó napot, Miranda, örülök, hogy végre hallom a hangját! Ugye tudja, hogy magát nem valami könnyű elérni?

Miranda szívét jóleső melegség járta át a férfi szavai nyomán.

-De magának sikerült, és ez a lényeg – felelte mosolyogva.

-Igen, csak ez számít.

Dacres magának sem akarta bevallani, nemhogy a lánynak, milyen sokat járt az eszében az a sötét szempár, a szép ívű száj, a huncut mosoly, és a kecses alak. Amikor előző nap összeütköztek a könyvesboltban, a férfi valóban dühös volt, de aztán… Aztán belenézett a lány szemébe. És még dühösebb lett. Nem akarta, hogy bárki beférkőzzék a gondolatai közé! Ezért igyekezett el Miranda közeléből, hogy minél hamarabb elfeledkezhessen róla. De amikor meglátta őt a parkban, rájött, hogy a próbálkozása hiábavaló. Akkor már éppen, hogy meg akarta ismerni, tudni akart róla minden apró részletet. A lényeg, - hogy egyedül él -, hamar kiderült, de a férfi tisztában volt vele, hogy ezzel a tényközléssel Mirandának nem volt semmi célja. Nem azért mondta el, hogy ráakaszkodjon, és egyből felhívja magához, mint ahogy ez más nőkkel, más alkalmakkor történt. Ő, Charles, megtapasztalta már nem egyszer, hogy a nőkre milyen mágikus hatással van a hírnév, és mi mindenre képesek azért, hogy a rivaldafényből egy kicsi nekik is jusson. De Miranda más! Benne nem volt semmi mesterkéltség, semmi megjátszás. Ott a boltban felismerte őt, igen, de csupán jóleső izgalom, megilletődöttség és őszinte öröm sugárzott a tekintetéből. Nem olyan volt, mint annak idején Sarah… Sarah… Nem akarok emlékezni rá!

A férfi mindezt már ezerszer végiggondolta, és bármennyire is bízott a megérzéseiben, keserű tapasztalata mégis némi óvatosságra intette. Vacsorázni hívta Mirandát, mert tetszett neki, de nem tervezett vele hosszútávon. Sőt, egy kellemes, gasztronómiai élvezetekben gazdag estén kívül nem akart tőle semmit. Nem akarta ágyba vinni, nem akart viszonyt kezdeni vele, pusztán arra vágyott, hogy beszélgessen vele. Másra most nem volt ideje.

-Szereti az olasz konyhát? – kérdezte a lánytól.

-Ó, igen, nagyon!

Dacres elégedetten fogadta a kedvező választ, és megadta egy igazán elegáns olasz étterem nevét Mirandának.

-Nyolckor ott várom, rendben?

-Persze, ott leszek!

Miranda kissé csalódottan tette le a telefont. Örült, persze, hogy a férfi hívta, és boldog volt, amiért néhány óra múlva újra láthatja, de magában azt remélte, hogy Dacres este érte megy. De, ha nem jön, nem jön, gondolta, és teljes figyelmét immár a ruhásszekrénye tartalmára fordította.

„Jessusom, mit vegyek fel?”

Lázas keresgélés és próbálgatás vette kezdetét, miközben, hogy ne teljes éhgyomorral menjen az étterembe, banánt majszolt, és diót ropogtatott. Végül pedig sikerrel járt: egy bordó bársonyruha mellett döntött, amihez fekete kiegészítőket választott. A ruha elég elegáns volt ahhoz, hogy Miranda ne érezze magát alul-öltözöttnek, ugyanakkor kényelmes is volt, annyira, hogy ne feszengjen benne.

Amikor az öltözködés kérdése megnyugtató megoldásra lelt, a lány bevette magát a fürdőszobába, és csak másfél óra múlva került elő belőle.

És határozottan elégedett volt az eredménnyel: sötét haja frissen mosottan, csillogóan göndörödött a vállára, a körmei a ruhájával azonos árnyalatúra voltak lakkozva, szolid sminkje pedig már csak az utolsó simításra, a rúzsra várt.

Végül elérkezett az idő az induláshoz. Miranda még egy búcsúpillantást vetett a tükörbe, aztán elindult élete egyik legnagyobb kalandja felé.

Szivárvány - 1. rész

Az eső vigasztalanul szakadt. Az ablakban álló asszony úgy érezte, mintha az ég az ő fájdalmát tudatná a világgal. Mintha az ő könnyeit sírná.

Mert neki már nem voltak könnyei…

Órák óta állt a helyén, és bámult ki vakon az ablakon. Nem látta az esőcseppeket, nem látta vízfüggöny mögött megbújó Central Parkot sem. Pedig hogy szerette még nemrégen is! Mennyire imádott ott sétálni! És mennyire élvezte az ablakból nézni New York tüdejét!

De mindez már a múlté. Már nem szereti a parkot. Már nem szeret semmit. Mert nincs kit, nincs mit szeretnie.

Száraz, égő szemei előtt hirtelen képek villantak fel: ő maga azon a napon, ahogy a park felé tart. Charles… A szivárvány…

Az asszony megrázta a fejét, hogy elűzze a fájó emlékeket. Nem akart Charles-ra gondolni. Nem akart szivárványt látni.

Ám azt vette észre, hogy amíg ő gondolatban a múltban járt, az eső elállt, a felhők elvonultak, és a napsütésben megjelent a park felett a szivárvány.

A nő úgy érezte, hogy minden erő kiszáll belőle, így támaszt keresve nyúlt az ablak alatt álló szekrényke felé.

Csakhogy a szekrény már nem volt ott: elszállították az is, a lakás többi bútorával együtt. Az asszony így a sötétítőfüggönybe kapaszkodott, és addig markolta a kék bársonyt, ameddig össze nem szedte magát.

De az elmúlt hetek feszültsége hirtelen utat tört magának könnyek formájában. Az asszony a kezébe temette az arcát, és hangosan, szívet tépően zokogni kezdett…

*

1.

Egész nap lógott az eső lába, Miranda mégis úgy döntött, hogy sétál egyet a Central Parkban. Szeretett ott csavarogni, mert mindig jobbnál jobb ötletei támadtak, amiket aztán a munkája során felhasználhatott. Grafikus volt, és az utóbbi időben mesekönyveket illusztrált. Nagyon élvezte ezt a munkát, és boldog volt, hogy a gyerekektől mindig pozitív visszajelzést kapott a figuráiról.

Most éppen egy hódokról szóló mese volt soron: Paddy, az apa, Majorie, az anya, valamint a gyerekeik, Missy, Polly, Ronnie és Dave történetéhez kellett rajzokat készítenie. Természetesen tudta, hogy néz ki egy hód, de szeretette élőben is megfigyelni az állatokat, ezért gyakran járt az állatkertbe. Most is tervezte, hogy belátogat oda, de kétségesnek tartotta, hogy aznap lesz rá lehetősége és kedve az eső miatt.

Éppen eddig jutott a gondolataiban, amikor hirtelen hatalmas cseppekben, és egyre intenzívebben hullani kezdett az eső. A lány, bár volt rajta esőkabát, mégsem akarta kockáztatni, hogy bőrig ázzon, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve besietett a tőle tízlépésnyire lévő könyvesboltba. Mivel mások is hasonlóan vélekedtek, mint ő, hamarosan moccanni sem lehetett a kis üzletben. Miranda, ha már így hozta a véletlen, a természettudományos könyvek polca felé lépegetett, és ott szemügyre vette a kínálatot. Nem sokáig kellett keresnie, máris a kezébe vehetett egy albumot, amely a hódok életét mutatta be jobbnál jobb fotókkal. A lány a képek nézegetése közben szinte már látta is maga előtt a piros baseball sapkát viselő, sötétkék kertésznadrágos, pocakos Paddyt, és Majorie-t is, akin rózsaszín ruha, fehér kötény és főkötő van…

Miranda szeme felcsillant, mint mindig, amikor elkapta az ihlet, és elhatározta, hogy az album megvásárlása után azonnal hazasiet, hogy minél hamarabb papírra vethesse új kis barátait.

Az elgondolását tett követte, sarkon fordult, és…

És beleütközött egy másik vásárlóba.

Miranda kezéből kiesett az album, a férfiéból pedig kézzel teleírt kottalapok hullottak a földre.

-Ó, kérem bocsásson meg – hebegte a lány a férfi mellkasának, mert az arcára felnézni nem mert. Gyorsan leguggolt, hogy felvegye a könyvet és a szétszóródott lapokat, miközben tovább mentegetőzött.

-Semmi baj, - felelte a férfi alig észrevehető akcentussal, és ő is igyekezett összegyűjteni a kottákat.

Miranda és a férfi egyszerre fogták meg az utolsó lapot, és egymásra néztek.

„Vörösesszőke haj… szeplők… hihetetlenül világos szemek… te jó ég, ez nem lehet igaz! Ez Charles Dacres!” A lány majdnem felkiáltott a meglepetéstől, a boldogságtól, ugyanakkor a szégyentől is, amikor „áldozatában” felismerte a világhírű angol zongoraművészt és karmestert.

-Igazán, Mr Dacres, én nagyon sajnálom! Kérem, Mr Dacres, ne haragudjon! Mr Dacres, én…

-Hé, hé, hé! – tette a lány karjára a kezét a férfi, miközben a hangja cseppnyi ingerültségről árulkodott. – Ha már ennyire a nevemet akarja hajtogatni, akkor szólítson inkább Charles-nak, úgy talán kevesebben figyelnek fel rám! És higgye el, igazán nem haragszom, mert ez bárkivel előfordulhat, de most ha nem bánja, akkor elbúcsúznék!

Azzal felegyenesedett, és hosszú lépteivel a bolt kijáratához sietett. Ott gondosan a zakója zsebébe tette a kottalapokat, felhajtotta a gallérját, és kilépett az esőbe.

Miranda mindeközben nehezen tudott magához térni a találkozás okozta meglepetéstől és sokktól. Mint elhivatott komolyzene rajongó, nagyon is jól ismerte Charles Dacres munkásságát. Szinte minden cd lemezét megvásárolta, mert nagyon szerette a férfi játékát. Sőt, másfél évvel korábban egy koncertjére is eljutott a barátaival, ahol először Dacres mint zongoraművész, majd pedig, mint karmester lépett fel. „Ó, micsoda varázslatos este volt!”– villant fel Mirandában. „Charles Dacres pedig olyan… olyan… szexi!”

Most viszont nem sokkal ezelőtt olyan szerencsés szerencsétlen volt, hogy majdnem felborította a kedvencét. De a kottalapjait mindenesetre sikerült a vásárlók vizes cipőivel összepiszkolt padlóra dobatnia. „Ó, hogy lehetek ilyen lúzer? Miért nem tudtam egyszerűen csak meglátni őt, odamenni hozzá és autogramot kérni?”

A lány pár másodpercig még kábán bámult maga elé, majd megrántotta a vállát, és a hóna alatt az albummal a pénztárhoz ment. Kivárta a sorát, kifizette a könyvet, és bánatos örömmel látta, hogy közben az eső is elállt. Már nem akart minél hamarabb hazaérni, helyette inkább folytatta az eredeti útját, és besétált a Central Parkba. Mélyen beszívta a vizes föld, a fű és a fák illatát, és ráérősen andalogni kezdett. A lábán bakancs volt, így cseppet sem tartott attól, amikor letért az útról, hogy beázik a cipője. Csak ment, amerre kedve tartotta, és a véletlen találkozáson elmélkedett.

„Charles Dacres… Tényleg milyen furcsa színű a szeme! Egészen halványzöld… majdnem fehér! Nyugtalanító szempár… és én belenézhettem! Ó, milyen fantasztikus volt!”

Mirandát az ábrándozásból felriasztotta az a tény, hogy hirtelen kisütött a nap.

„Jaj, bárcsak láthatnék szivárványt!” A kérését pedig, mintha meghallgatták volna az égiek: a park fölött először csak halványan, majd egyre erősebben megjelent a szivárvány.

Miranda mosolyogva nézte, és egyre közelebb sietett a jelenséghez. Tudta, hogy átmenni nem tud alatta, de szerette volna érezni, hogy majdnem…

És ekkor a háta mögött megszólalt egy nemrég hallott, némi akcentussal fűszerezett mély férfihang.

-Ugye, milyen szép?

Miranda megpördült, és felnézett Charles Dacres szeplős arcára.

-Ó… - szaladt ki belőle a meglepetés hangja, miközben a szíve nagyot dobbant, és repesni kezdett az örömtől. – Maga mit keres itt?

-Egy kis nyugalmat – mosolygott a férfi, - de helyette magát találtam!

-Én igazán nem követtem magát! - Miranda boldogsága rögvest elillant, és olyan felháborodottan nézett a férfira, hogy az védekezőn maga elé emelte a kezét.

-Tudom, tudom, le ne harapja a fejem! Láttam, ahogy elsétált előttem, és arra gondoltam, hogy itt az alkalom arra, hogy bocsánatot kérjek.

-Tőlem? – A lány sötét szemei hatalmasra nyíltak.

-Igen. Mert goromba voltam magával a könyvesboltban. Szóval ezennel ünnepélyesen elnézést kérek a faragatlan viselkedésemért, kedves Miss…

-Bailey. Miranda Bailey. – mutatkozott be, és kezet nyújtott a zongoraművésznek. - De miért mondja, hogy goromba volt velem?

-Azért, Miranda, - felelte a férfi, még nagy tenyerében tartva a lány kezét, - mert maga kedves volt, és segítőkész, én meg csak arra gondoltam, hogy sárosak lettek a kottáim, és magára förmedtem. Tudja, a nevem miatt.

-Ja, az! Igen, kissé furcsa volt, de tudja, megértem. Ha az én rajzaim kerültek volna a földre, nem biztos, hogy türtőztetni tudtam volna magam.

A férfi érdeklődéssel nézett a lányra.

-A rajzai? Miért? Maga festő talán?

-Nem, - nevette el magát Miranda – nem festő vagyok! Annál sokkal jobb! Grafikus vagyok, és mesekönyvekhez készítek illusztrációkat.

-Hát, ez igazán izgalmasan hangzik! Nincs kedve mesélni a munkájáról egy kávé mellett? Hiába süt most a nap, azért egy kissé hűvös van itt álldogálni a vizes fűben, nem gondolja?

Mirandával egy pillanatra megfordult a világ.

„Micsoda?! Charles Dacres, a Nagy Charles Dacres kávézni hív engem?! Nyomban csípjen meg valaki!”

Igyekezett közömbös, vagy legalábbis nem túl izgatott hangon válaszolni.

-Nos, szívesen beülök magával valahová, de nem lesz kellemetlen, hogy velem látják?

A férfi halk, de dallamos hangon felnevetett.

-Ugyan miért lenne kellemetlen?

-Nem is tudom…Csak gondoltam, hátha…

-Maga csak ne gondoljon ilyen butaságokat, hanem inkább jöjjön velem, ismerek itt egy nagyon kellemes kis kávézót!

Mosolyogva a karját nyújtotta Mirandának, aki elfogadta azt, és közben azon tűnődött, vajon a barátai elhiszik-e majd neki a történteket.