Az árva (M.O. emlékére)

A folyosón emberek jöttek-mentek, és ügyet sem vettek a férfira, aki az egyik műanyag széken magába roskadtan ült.

Mindenki a maga dolgával törődött, nem foglalkoztak a férfi könnyeivel és mély bánatával.

Nem tudták, hogy az édesapját gyászolja, aki nem sokkal korábban hagyta maga mögött az életet.

A férfi tisztában volt vele, hogy az édesapja számára megváltás volt a halál, mégsem tudta elfogadni azt, hogy elment.

Folyton csak a hangját hallotta, azt az erőtlen, fáradt hangot, amely azt hajtogatja, hogy „szeretlek benneteket… de hagyjatok…”.

Mert nem tudta hagyni. Ő nem. Hiszen az édesapjáról volt szó! Mindent megtett, hogy segítsen rajta, mégis lelkiismeret furdalása volt most, hogy magára maradt.

Marcangolta az önvád, hogy talán többet kellett volna tennie… De nem. Az a bizonyos „több” már maga a csoda lett volna.

A férfi felsóhajtott, és letörölt egy kövér könnycseppet az arcáról, miközben azon igyekezett, hogy ne üvöltse ki a világba a fájdalmát. Hogy elment az apja. Hogy így ment el. Ilyen méltatlan körülmények között.

Ő világ életében jó ember volt, aki mindig segített másokon, így nehezen tudta megemészteni, hogy azok, akik felesküdtek mások ápolására, gyógyítására, nem tesznek semmit egy haldoklóért.

Sosem átkozódott, sosem kívánt rosszat senkinek, de most… Most azt kívánta, bárcsak a flegma nővérek átélnék ugyanazt a tehetetlen dühöt, amit ő. Mert a szerettükkel úgy bánnak, mint egy darab fával…

A férfi a szájára szorította a tenyerét, nehogy a keserves zokogás kitörjön belőle.

Megpróbált az apjára nem megtört, beteg öregemberként gondolni, hanem olyannak akarta látni, amilyen régen volt.

Mosolygós, halk szavú, boldog férfi.

Akinek a mindene a fia és a felesége volt.

Hát, igen.

Az apja akkor roppant össze, amikor hét éve a felesége egyik napról a másikra ágynak esett, és rövid idő alatt elment.

Akkor hetekig csak bolyongott az üres lakásban, és az asszonyt szólítgatta.

Azt hitték, vége lesz neki is, de aztán összeszedte magát, és igyekezett a fiából és az unokáiból erőt meríteni.

Hozzájuk is költözött, és elbarkácsolgatott a ház körül.

Úgy tűnt, megnyugodott, és talán boldog is volt. De már kevesebbet mosolygott, és még kevesebbet beszélt.

Ám annál többet emlékezett.

A férfi visszagondolt azokra az éjszakákra, amikor az apját a konyhaasztalnál ülve találta, kezében egy pohár vízzel, párbeszédet folytatva az elhunyt feleséggel.

Először nagyon megrémült, hogy az apja megbolondult, de aztán rájött, hogy egyszerűen csak így tartja magát életben.

Hogy beszélget a nővel, aki az élete szerelme volt.

A férfi most már nem fogta vissza a könnyeit.

Siratta az apját, és az édesanyját is, akik immár újra együtt vannak, és kéz a kézben sétálnak az öröklétben.

Ő pedig itt maradt, árván.

A szó olyan erővel hasított a szívébe, hogy fájdalmában hangosan felnyögött.

Egy nővér, aki elment előtte visszanézett ugyan rá, de aztán nem törődött vele. Számára a halál és a gyász mindennapos volt. Sem ideje, sem kedve nem volt arra, hogy vigasztalja a hozzátartozókat.

A férfi megtörölte a szemeit, és lassan felállt. Tétován körülnézett, mintha keresne valakit vagy valamit, aztán lassú léptekkel elindult haza.

És miközben beszállt az autójába, halványan elmosolyogott.

Hiszen megértette, hogy akiket keresett, sosem hagyják el őt.

És amíg ő él, a szülei is élni fognak minden szívdobbanásában, minden mosolyában, minden szavában…

Örök barátok

Tizennégy éves koruk óta voltak barátnők.

Azóta, hogy elkezdték a középiskolát. Már az első napon egymás mellé ültek, és amikor csak lehetett, beszélgettek.

Sok közös vonás volt bennük, ám még több, amiben különböztek, de talán éppen ezért jöttek ki olyan jól egymással.

A szőke volt a jó kislány, a szabálykövető, engedelmes. A barna pedig a kis boszorkány, a minden huncutságban benne lévő vagány.

A barátságuk aztán mindkettejük viselkedésében változást eredményezett: a szőke visszafogta a barnát; a barna élénkebbé tette a szőkét.

Nem volt olyan délután, amit ne együtt töltöttek volna, amikor nem osztották volna meg egymással az álmaikat és a vágyaikat. Mindketten tökéletesen ismerték a másik titkos gondolatait, és egy pillantás elég volt, hogy megértsék, mit akar mondani a másik.

A tanulás jól ment nekik, mert amiből az egyik gyengébb volt, abban a másik segítette. Együtt írták a leckéket, felmondták egymásnak az anyagot, aztán újra csak álmodoztak.

Az ismeretlenről.

A rájuk váró csodákról.

Az életről…

Egyszerre lettek szerelmesek, és aztán egyszerre élték át az első csalódás keserű fájdalmát is.

Egymás vállán sírtak, egymás lelkét gyógyítgatták, és egymásnak fogadták meg, hogy soha többé nem adják meg magukat ennek a mámorító, ám csalóka érzésnek.

Aztán egyszerre felejtették el az ígéretet, amikor a nagy Ők szembe jöttek velük – ugyanazon a koncerten.

Ahol a szőke egy főiskolás fiúval mosolygott össze, a barna pedig egy zenésszel.

Bár abban a pillanatban egyikük sem gondolta, hogy bármi komoly alakulhat abból a találkozásból, néhány nappal később már nyilvánvalóvá vált, hogy szerelmek születtek azon az estén.

A szőke szülei örültek, hogy a lányuk rendes, helyes fiút talált magának.

A barna csak az édesanyjának mert vallani az érzéseiről.

Mert a szőke és a barátja között két év volt a korkülönbség.

A barna tizenhat évvel volt fiatalabb a szerelménél.

Az érettségit követő évben a szőke férjhez ment a választottjához. A barna hajú barátnő volt az esküvői tanú. A zenész nem tudott részt venni az eseményen, mert külföldön volt éppen, de szép ajándékot küldött és sok boldogságot kívánt.

És a két barátnő sorsa attól kezdve másként alakult.

Mert a szőke lánynak egy évvel később kislánya született.

A barnát viszont elhagyta a párja, amikor kiderült, hogy babát vár. És talán ezért, talán másért, de végül a lány elvetélt.

A fiatal szőke anya hamarosan két gyereket nevelt egyetértésben és szeretetben a tanárként dolgozó férjével. Boldog volt a családja körében, nem vágyott rá, hogy kimozduljon otthonról. Csak a szeretteinek élt, szinte semmi más nem érdekelte már.

A barna futó kalandokkal gyógyította a szívén ejtett hatalmas sebet. Bulizott, éjszakázott, és válogatás nélkül törte a férfiszíveket.

Mert az övé már régen megfagyott.

Amikor pedig már gyűlölt tükörbe nézni, meglátogatta a szőkét, hogy erőt gyűjtsön az ő boldogságából.

Hosszan beszélgettek; ahogy ültek egymás mellett éppen olyanok voltak, mint gimnazista korukban. A barna sírt, a szőke vigasztalta. Igyekezett jobb belátásra bírni a barátnőjét, ki akarta húzni a sötét, mély gödörből, ahová zuhant.

Segítő kezet nyújtott, amit a másik tétován, de elfogadott.

A barna lélekben megerősödve tért haza, és hamarosan sikerült is rendeznie az életét. Férjhez ment, kisfiút szült, és csak rossz álomként tekintett élete sötét időszakára…

*

Azóta hosszú évek teltek el, ám a két nő barátságán mindez semmit sem változtatott.

Bár mindkettejük hajába ősz szálak vegyültek már, mégis, amikor találkoznak, egymás szemébe nézve ugyanazt a kamaszt látják, akik egykor voltak. Ugyanúgy összedugják a fejüket, miközben beszélgetnek, és ugyanúgy hangosan kacagnak, mint régen.

A gyerekeik pedig kissé csodálkozva nézik a két anyát.

A két, számukra ismeretlen lányt.

Az asszonyok, ahogy az első pillanattól kezdve mindig, változatlanul egymással osztják meg először életük történéseit.

Nem csoda hát, hogy a barna volt az első, aki megtudta, hogy a szőke nagymama lesz. Az öröme mellett egy pillanatra fájdalmat érzett, hiszen akkor egyszerre lettek szerelmesek… Akkor szinte egyszerre lettek várandósok… Ahogy minden egyszerre történt velük, most egyidőben lehetnének nagymamák is. Ha akkor az ő babája is megmarad…

De aztán gyorsan elhessegette a szomorú gondolatokat, és mosolyogva hallgatta a telefonban a barátnője boldogságtól fűtött hangját.

Az életük másként alakult, de a közöttük lévő kötelék sosem lazult meg.

Barátok maradtak.

Örök barátok.

A múlt emléke

Az üvegfalú irodában éppen véget ért egy értekezlet. A termet a hátra tolt székek zaja, papírok zizegése és beszélgetés moraja töltötte be.

Az egyik asztalnál barna hajú, középkorú asszony szedegette össze a holmiját, miközben a mellette álló kolléga kérdésére válaszolt.

Hirtelen azonban furcsa érzés lett rajta úrrá. Úgy érezte, hogy valaki nézi őt. Lassan hátra fordult, és azonnal tudta, hogy nem tévedett.

Egy őszülő halántékú, jó ötvenes férfi állt az üvegfal túloldalán, a folyósón, és meglepetéstől elkerekedett szemmel meredt a nőre.

Az asszony elmosolyogott, és kisietett a teremből, egyenesen a férfihoz.

Az ismeretségük körülbelül harminc évvel korábban kezdődött, amikor a nő, még fiatal lányként, gyakornoki munkát vállalt a későbbi munkahelyén. Csinos volt, kedves és barátságos, így hamar megkedvelték a kollégái.

De leginkább a férfiak keresték a társaságát.

Több ajánlatot is kapott tőlük, de ő csak nevetett a próbálkozásaikon.

Számára a flört csak játék volt, semmi több.

Egészen addig, ameddig új mentort nem kapott egy fiatal, frissházas osztályvezető személyében.

És egy idő után úgy tűnt, hogy a lány nem csak tüzet gyújtott, hanem meg is perzselődött a lángtól…

Mert mindent elkövetett, hogy megszerezze magának a férfit, aki azonban makacsul küzdött a lány varázsa ellen.

A feleségére gondolt, akit szeretett, és akit nem akart sem elveszíteni, sem megbántani.

Ám éjszakákon át csakis a lányt látta maga előtt: a laza mozdulatot, ahogy a füle mögé fésülte göndör, barna haját, a huncutul csillogó szemeit, és a száját… A csókra csábító ajkakat. És azt a pimasz, féloldalas mosolyt…

Hetekig kínlódott, őrlődött, de végül belátta, hogy minden hiába.

Menthetetlenül beleszeretett a lányba.

És egy esős délután végre magához szorította, és megcsókolta őt.

Ami azután történt, soha nem tudta elfelejteni.

Hiszen azt hitte, attól fogva minden rendben lesz.

Ezt remélte kiolvasni a kedvese tekintetéből is, amikor elengedte a csók után.

De keserűen csalódott.

Szerelem helyett csak diadal csillogott a lány szemében.

Csupán ez ült ki a félmosolyra húzódó ajkára is.

Mert ő nem volt szerelmes.

Soha nem is volt az.

Őt az elérhetetlen izgatta, az, hogy megtörje a férfi ellenállását. Hogy megszerezze magának.

Élvezte az egyre növekvő hatalmát, és biztos volt a győzelmében.

Amit végül el is ért.

Hogy milyen áron, még nem tudta.

Nem értette.

Nem érthette, hiszen szinte gyerek volt még.

Kinyújtotta a kezét valami felé, amit meg akart szerezni, és gyermeki örömmel élvezte a diadalát is.

Nem csalódott még.

Nem tapasztalt még.

Nem élt még…

Néhány évvel később ők ketten egy véletlen révén ismét találkoztak.

A lány akkor végzett az egyetemen, a férfi pedig a rossz házasságában vegetált.

Örültek egymásnak, hosszan beszélgettek, és a lány bocsánatot kért a múltban történtekért.

Mert addigra már tudta, felmérte, hogy milyen fájdalmat okozott a férfinak.

Megtapasztalt egyet és mást, és őt is érte már bánat.

Már tisztában volt vele, hogy a szerelem nem játék.

Öleléssel búcsúztak el egymástól, ám egy újabb találkozás ígérete és reménye nélkül…

Aztán eltelt több mint húsz év.

És most újra ott álltak egymással szemben.

A viruló, boldog házasságban élő, vonzó asszony, és az elvált, csalódott, kissé megtört férfi.

Az asszony örült, hogy újra láthatja egykori lovagját, ám megijedt attól, amit a férfi szemében látott.

Azt, hogy még mindig szerelmes.

Az elmúlt hosszú évek és a történtek ellenére is…

Ám a nő nem tudott mit kezdeni ezzel az érzéssel, ugyanúgy, ahogy annak idején sem tudott. Akkor csak játszott, próbálgatta az oroszlánkörmeit, felmérte alakuló nőisége erejét, és figyelte a hatást. Nem sérült abban a viszonynak semmiképpen sem nevezhető kapcsolatban, és sajnálatot sem érzett.

Akkor nem.

Most viszont őszintén szánta az előtte álló férfit, akiben ilyen mély nyomot hagyott egyszer régen egy tapasztalatlan kis fruska.

Kissé tartott attól, hogy a férfi új találkozót kér tőle, mert tudta, hogy nem fogadná el. Szánalomból semmiképpen. Mást pedig igazán nem érzett.

És ez ugyanúgy kiolvasható volt a szeméből, mint annak idején a diadal.

A férfi mélyet sóhajtott, és magában azt kívánta, bár inkább gyűlölné őt ez a ragyogó asszony!

Mert a szánalomnál még az is jobb.

Annál minden csak jobb.

Annál az is jobb, hogy most gyorsan elköszön, és elmegy.

Vissza se néz.

Soha többé!

Az asszony mélyet sóhajtott, és magában azt kívánta, bár inkább ne találkozott volna most össze a férfival. Ahogy elnézte a távolodó alakot, egy pillanatra újra fellobbant benne a régi diadal érzése, de aztán gyorsan ki is hunyt. Hiszen felnőtt lett, már nem játszott a szívekkel.

Egy kolléga odalépett hozzá, így a nő gondolatai azonnal a munka felé forogtak. Élénk beszélgetésbe kezdtek, és gyorsan belemelegedtek a felvetett témába.

A férfi a lépcsőtől mégis visszafordult.

Szomorkás mosollyal nyugtázta, hogy az asszony nem néz utána.

De ugyan miért is nézne?

Az ügy lezárult, már régen vége van.

Valószínűleg nem találkoznak soha többé.

És ez így jó.

Mindkettejüknek.