A
kis motelszoba hanyagul összehúzott függönyén át besütött a délutáni nap.
Az
asszony már jó félórája feküdt mozdulatlanul, és bár a szeme csukva volt,
mégsem aludt. Egyrészt nem tudott, másrészt nem is akart.
Helyette
inkább relaxált.
Legalábbis
megpróbált.
Amikor
pedig rájött, hogy nem fog sikerülni, kibújt az ágyból, és a fürdőszobába ment.
A férfi, aki mellette aludt, nem vette észre, hogy egyedül maradt.
A
zuhany alatt állva az asszony elgondolkodott azon, hogy tulajdonképpen mit is
keres ő abban a motelban.
Jó
házasságban élt, rendes férjjel és két remek gyerekkel. Igaz, a lányok –
tizennyolc és húszévesek – egyre inkább a maguk útját járták, nem igen volt
szükségük az óvó szülői felügyeletre.
Ők
pedig a férjével nagyon gyakran voltak már csak kettesben. Olyankor alig
beszélgettek, mindkettejüket elfoglalták a saját gondolataik.
Igazából
minden rendben volt közöttük, de…
De
a negyvenes, még mindig vonzó asszony úgy érezte, hogy az élete unalmas.
Egészen
biztosan azért szeretett bele az egyik üzleti partnerébe. Mert ez a férfi
egészen más volt, mint az ő férje.
Nagyon
sokat beszélgettek, még többet nevettek és csodálatosan érezték magukat együtt.
Eleinte
legalábbis.
Ám
mostanában…
A
találkozások egyre inkább csak az együttlétekre korlátozódtak, már el sem
utaztak nagy néha egy-egy hétvégére, nem úgy, mint a viszonyuk kezdetén.
Megkopott
a kapcsolat varázsa, már nem vonzotta az asszonyt a titkolózás gyönyörűsége
sem.
Unalmassá
vált ez is.
Unalmas lett minden.
De
vajon hogyan, mitől érezhetné újra, hogy él?!
Talán
egy másik viszony, egy másik férfi felrázná?
Nem,
biztosan nem.
Hiszen
akivel randevúzgat, nagyon is jóképű, nagyon is odavan őérte. Igazán nem is
kívánhatna magának odaadóbb szeretőt, mint ez a férfi.
Ő
mégis úgy érzi, hogy nem az igazi.
És
nem azért, mert magára a férfira unt rá az elmúlt másfél év alatt.
Vagy
mégis?
Nem
tudta…
De
határozottan elhidegültek egymástól.
Vagyis
hát ő a férfitól.
Eljárt
a találkozókra, ölelkezett vele, és még élvezte is a szerelmet, de az egész…
Az
egész olyan unalmas már.
És
mindig ez a szó!
Ez
kísérti már jó ideje!
Ez
is olyan unalmas…
Miután
megtörölközött és visszament a szobába, azonnal öltözködni kezdett.
A
férfi akkor ébredt fel, és meglepetten látta, hogy ő már szinte útra készen
van.
Nem
kérdezett semmit, tudta, hogy ezek szerint nincsen több idejük, és ő is
kisietett a fürdőszobába.
Nem
sokkal később már a motel előtt búcsúzkodtak egymástól.
Az
asszony megígérte, hogy néhány nap múlva ismét találkoznak, és azt is, hogy
másnap telefonál a kedvesének.
Aztán
beült az autójába, és hazafelé indult.
Az
első piros lámpánál elővette a mobilját, és meglepetten látta, hogy a
lenémított készülék rengeteg nem fogadott hívást mutat.
A
lányai keresték.
El
sem tudta képzelni, hogy mi történhetett, de némileg idegesen hívta az
idősebbik gyerekét.
Félt
tőle, hogy baj van.
Amikor
a lánya belezokogott a készülékbe, az asszonynak egy ütemet kihagyott a szíve.
Félrehúzódott az autójával és igyekezett kihámozni az alig érthető
mondattöredékekből a lényeget.
A férjét baleset érte.
Mivel
őt nem találták, a lányait értesítették, akik gyorsan összecsomagolták a
legszükségesebbeket és rohantak az apjukhoz a kórházba.
A
lánya nem kérdezte, hogy ő miért nem volt elérhető… A családja megszokta már,
hogy neki néha délután is tárgyalásai vannak…
A
nő bontotta a vonalat, és vakon meredt a műszerfalra.
Most mihez kezdjen?
Legszívesebben
ordítana, de nem teheti.
Most
aztán nem…
Az
alatt a pár perc alatt, míg úgy, ahogy összeszedte magát, képek villantak fel a
szeme előtt.
Az
első csók, amit a férjétől kapott…
A
nap, amikor összeházasodtak…
A
férje mosolya, amikor megtudta, hogy apa lesz…
Megannyi
boldog pillanat…!
Most
pedig ez…
Hogy
talán mindennek vége.
De
nem! Az nem lehet, hogy elveszítse! Nem! Nem és nem!
Az
asszony bizonytalanul elindította a kocsit, és remegő lábbal nyomta a gázt.
Szinte
azt sem látta, merre megy, mert a szeméből patakokban áradt a könny.
Zaklatottan
állított be a kórterembe, ahol a férje feküdt.
A
jobb válla és a karja gipszben volt, ugyanúgy, ahogy a térde is, és az
asszonynak még jobban elszorult a szíve, ahogy így látta őt.
Nem
tudott megmozdulni, képtelen volt rá, csak állt az ajtóban, és sírt.
Amint
meglátták, a lányai otthagyták az apjuk ágyát, odamentek hozzá, kétfelől bátorítólag
megcsókolták és lágyan a beteg felé tolták.
De
akkor már ment ő magától is!
Szinte
rárogyott az egyik székre, és csak sírt, miközben a férje sápadt, elgyötört
arcát simogatta.
Nem
hallotta – vagy inkább nem fogta fel -, hogy az a másik autó… Hogy nem olyan komoly,
mint amilyennek tűnik… Hogy csak törés, de belső sérülés szerencsére nincs…
Megfogta
a férje ép kezét, az arcához húzta, és megcsókolta.
Tudta
már, hogy az unalom érzését csakis önmagának köszönheti.
Ő
a hibás, nem más.
Ő
kárhoztatta unalomra saját magát azzal, hogy elzárkózott azok elől, akik pedig
igazán szeretik.
Akik
örömöt okozhatnak.
Akik
boldoggá tehetik.
Mindenről
ő tehet. Csakis ő!
Éppen
ezért a hibát jóvátenni is csak ő maga tudja.
És
mialatt a könnyein át a férjére mosolygott, tudta, hogy soha többé nem hívja fel azt a
másikat…
