A kis budai étteremben a pincérek mosolyogva fogadták a régen látott törzsvendégeket. A három asszony pedig, akik korábban havi rendszerességgel látogatták az intézményt, visszamosolyogtak rájuk.
A legutóbbi közös vacsora óta, amikor megosztották egymással legbensőbb gondolataikat és félelmeiket, hosszú idő telt el. Igaz, telefonon keresztül tartották a kapcsolatot, de az életük alakulása nem tette lehetővé a találkozást.
Most azonban végre újra együtt lehettek, és a vacsora végeztével, egy-egy kávé mellett elmesélték, mi történt velük az elmúlt időszakban.
Eszter új története
Jaj, lányok, egyszerűen hihetetlen, hogy fél éve nem láttalak titeket! Már féléve! Ugyanakkor „csak” fél éve…
Köszönöm az elismerő szavakat, szerintem is jót tett, hogy leadtam azt a tíz kiló felesleget, de nem kívánom senkinek azt a lelki megpróbáltatást, ami sikeressé tette a fogyókúrámat!
De inkább kezdem az elején…
Tudjátok, hogy a munkám során megismerkedtem Tony-val, egy átlagos, vörös hajú, enyhén szeplős, kék szemű angollal. A pasival, akit régen megálmodtam magamnak.
Beleszerettem, és szépen elvegetáltam volna így életem végéig, ha ő nem viszonozza az érzelmeimet. Nem én kezdeményeztem, ő érte el, hogy hosszas udvarlás után megadjam magam neki. Nem az eszemet játszottam, és nem is a kitartását akartam próbára tenni, hanem komolyan féltem belemenni ebbe a viszonyba, éppen az érzelmek miatt.
Ismertek, tudjátok, hogy megértem a pénzemet, de a férjem mellett lehiggadtam, és mióta a gyerek is megszületett, tényleg eszemben sem volt senkivel kapcsolatot kezdeni.
De Tony… Nem egy Adonisz, nem ő a világ legjobb képű pasija, de van benne valami, ami rettenetesen vonz benne… és, amikor megcsókol…
Ó, bocs, eltértem a tárgytól!
Szóval viszonyunk lett, amibe mindketten egyre jobban belebonyolódtunk. És úgy voltunk egymással, mint akikre nem vár a holnap, hiszen ott lebegett a fejünk felett Tony visszahívásának lehetősége. És amikor az végül megérkezett, tudtuk, hogy valamerre lépnünk kell.
Nem én voltam, hanem ő, aki felhozta a házasság kérdését, és azt, hogy menjek vele Londonba.
Igen, azt kérte tőlem, hogy váljak el, menjek hozzá feleségül, és hagyjak magam mögött mindent, ami eddig fontos volt számomra. Nem is tudtam, sírjak, vagy nevessek, amikor elém állt, hiszen őszintén szerettem őt. Ugyanakkor ott volt a férjem, akivel egészen jó életem volt, és mindenekelőtt a gyerekem…
Hát, mit mondjak, cseppet sem voltam könnyű helyzetben! Őrlődtem, és attól féltem, tényleg kettészakad a szívem, de képtelen voltam dönteni.
Aztán a Sors besegített: a férjem rajtakapott egyik éjjel, amikor a fürdőszobában zokogtam. Akkor már nem volt erőm tovább titkolózni, és bevallottam, hogy van valakim. Azt hiszem, régen sejtette már, hogy mi áll a hangulatingadozásaim hátterében, de homokba dugta a fejét, és nem vette tudomásul, hogy baj van.
Egy pillanatig azt hittem, ott fog megfojtani, de csak dühösen nézett rám, aztán leterelt a nappaliba, becsukta az ajtót, nehogy a gyerek felébredjen, és nekem esett. Nem vert meg, vagy ilyesmi, de elhordott mindenféle utolsó lotyónak, hazug ribancnak, és még sorolhatnám. Közölte velem, hogy mehetek, amerre látok, de azt felejtsem el, hogy a gyerek velem jön, mert nem engedi. És ennek fényében próbáljak meg boldog lenni, ha tudok.
De nem ez volt a legrosszabb, hanem az, amikor a gyereknek meg kellett mondanom, hogy elválok az apjától…
Nem tudom, melyikünk bőgött jobban, de amikor a fiam szemébe néztem, azt kívántam, bárcsak sose találkoztam volna Tony-val, bárcsak sose szerettem volna belé, és bárcsak sose kerültünk volna ebbe a szörnyű helyzetbe.
Képtelen vagyok még csak beszélni is az elkövetkező időszakról, annyira rettenetes volt.
Most ott tartunk, hogy zajlik mindkettőnk válópere.
Tonyéknál könnyen megy, mert a lánya felnőtt, a feleségétől pedig régóta külön él, így csak annyi az egész, hogy papírja is lesz erről a tényről.
A mi válásunk nehezebb, mert a férjem és az ügyvédje mindenbe beleköt, amibe csak lehetséges, de a legfontosabb kérdésben mégis sikerült egyezségre jutnunk. Nevezetesen abban, hogy a gyerek a férjemnél marad a tanulmányai miatt, de annyiszor találkozom vele, ahányszor csak akarok, és minden iskolai szünetben elvihetem magammal Londonba.
Hát, igen, nem volt egyszerű az a szituáció sem, amikor a fiam és Tony először találkoztak. A gyerek ugyan nem volt ellenséges, de túlzottan barátságos sem. Nyilván nem könnyítette meg a helyzetet az sem, hogy Tony nagyon kevés szót tudott magyarul, a fiam pedig még nem perfekt angol, így én fordítottam nekik.
Mostanra már egészen jól kijönnek egymással, sőt, azt mondhatnám, néha Tony jobban kezeli a kamaszkori sajátosságokat, mint én. De ahhoz, hogy tökéletes legyen az összhang, és családként tekinthessünk egymásra, még sok időnek el kell telnie.
Szóval, így állunk.
Londonban élek a férfival, akit szeretek, de csak akkor vagyok maradéktalanul boldog, ha velünk van a gyerekem is…
Azt kérdezitek, megérte-e ez az egész? Hogy felfordult az életem, és majdnem elveszítettem a gyerekem szeretetét? Nos, mivel ott van ez a „majdnem”, csípőből azt felelem, hogy igenis, megérte. A fiam szeret, és biztos vagyok benne, látja már a különbséget a között a nő között, aki az apjával élt, és a között a nő között, aki elment, hogy új életet kezdjen Londonban. Látja, hogy kivirultam, felfogja, hogy most boldog vagyok Tony mellett. És ő is kezdi élvezni, hogy kitágul körülötte a világ, hogy ide-oda utazgathat a két ország között, hogy olyan élményeket szerezhet, amilyenekről korábban csak ábrándozott.
A változás nehéz volt, fájdalmas, de szükséges. Hiszen az életet élni, élvezni kell.
És ez nekem most megadatott.
Réka új története
Ha egy mesebeli szereplő lennék, akkor minden szép és jó lenne körülöttem. Hatalmas pocakkal járnék-kelnék, és babaholmit vásárolnék.
Csakhogy ez maga az élet, a rideg valóság, és nem egy tündérmese.
Ez nem sokkal az után vált világossá számomra, hogy legutóbb ennél az asztalnál ültem veletek.
Pontosabban egy héttel később törtek össze az álmaim.
Amikor elvetéltem az én későn jött babámat.
Ma már nyugodtan tudok beszélni a történtekről, de amit akkor átéltem, az maga volt a pokol. Nem a fizikai fájdalom miatt, mert az nem számít. A lelkem fájt elmondhatatlanul.
Voltak kétségeim, amikor megtudtam, hogy várandós vagyok, és a félelmeimet meg is osztottam veletek. De akkor is boldog voltam, és egyre inkább beleéltem magam az anyuka szerepébe. Megegyeztünk Sanyival, hogy hívják majd a babánkat, és tervezgettünk, hogyan változik meg az életünk, ha már hárman leszünk.
Aztán egyik éjjel rosszul lettem, és kórházba kerültem. Másnap pedig már üres voltam.
Minden értelemben.
Eleinte alig tudtam felfogni, hogy mi történt. Később pedig elkezdtem magamat hibáztatni. Hogy nem tettem meg mindent a babáért. Hogy nem is akartam őt igazán.
Ez persze hülyeség, de engem akkor is mart belülről ez az érzés. Mert talán mégiscsak van benne valami.
Talán a gyerek utáni vágyamnál erősebb volt a félelmem attól, hogy túl öreg vagyok kismamának. Rettegtem attól, hogy kigúnyolnak, amiért igen közel az ötvenhez gyereket vállalok.
De leginkább attól féltem, hogy beteg gyerekem születik.
Azt képtelen lettem volna elviselni!
Az akarom-nem akarom kettősség érzése megmérgezte a mindennapjaimat, bár erről nem beszéltem még Sanyival sem. Nem akartam, hogy meggyűlöljön ezért. Nem akartam, hogy önzőnek higgyen.
Pedig azt hiszem, az vagyok.
Mert belebetegedtem ugyan a veszteségbe, mégis egy kis megkönnyebbülést is érzek.
Ugye nem ítéltek el érte?
Hiszen jobb így mindenkinek, hogy a baba igazából ki sem fejlődött, és meg sem született, mintha esetleg bármilyen fogyatékossággal jön a világra! Mert hát hogy élhettünk volna boldogan úgy, hogy tudjuk, esetleg örök életére tolószékes, és értelmi fogyatékos lesz? Hogy éltük volna túl, hogy talán tízévesen elveszi tőlünk a Sors? Vagy felnő ugyan, de egész életében a mi gondoskodásunkra szorul? Akkor mit tettünk volna? Hetvenévesen hogy emelgettem, hogy mosdattam volna? És ki törődött volna vele, amikor mi már nem élünk?
Belegondolni is iszonyatos…
Most már megnyugodtam, elfoglalom magam Sanyival és a munkával. És igyekszem nem sokkolni magam a „mi lett volna, ha…” vízióival.
Szegény Sanyit is megviselte ez az egész, de neki legalább ott vannak a nagy gyerekei, ő legalább megtapasztalhatta teljes egészében az apaságot.
Nekem csak néhány nap kismamaság jutott, mégis azt gondolom, hogy jól van ez így. Megízleltem a legnagyobb örömöt, és megmenekültem a legnagyobb fájdalom elől.
Ja, hogy közben lemaradtam a legszebb pillanatokról? Arról, hogy két kicsi kéz átöleli a nyakam, és azt súgja egy édes hang, hogy „anyu”? Ez igaz. Mégis újra csak azt mondom, jól van ez így.
És nincs erről több mondanivalóm.
Jól van, oké!
Gyáva vagyok, és gyenge.
Inkább lemondok a jóról, minthogy szembe kelljen néznem a rettenettel.
Éppen ezért minden elismerésem Eszteré, aki kockára mert tenni mindent a szerelméért.
Én biztos vagyok benne, hogy már nem tenném.
Hédi új története
Ez is milyen abszurd, hogy Réka babavesztése után én a saját unokámmal dicsekszem…
Igyekszem kicsit visszafogni magam, de semmit nem ígérhetek…
Mert az a kislány egyszerűen csodálatos! Tökéletesen egészséges, és gyönyörű! Lili orvosa szerint rám hasonlít, és azt mondta, akár azt is hihetnék, hogy én hoztam világra!
Amikor Lilivel nyakunkba vettük a várost, hogy beszerezzük a babaruhákat, az eladók mind nagyot néztek, amikor elbüszkélkedtem vele, hogy én vagyok a nagymama. Nem akarták elhinni, hogy Lili a lányom, inkább azt feltételezték, hogy a húgom.
Persze, ehhez már hozzászoktunk mindketten, nekem mégis olyan volt, mintha hájjal kenegetnének.
Mit tagadjam, na, hát egyszerűen hiú vagyok, mint egy páva!
Ameddig lehetett végig Lilivel voltam a szülőszobán, aztán meg a folyosón rágtam mindenki körmét, aki arra járt. Később, amikor megszületett Blanka, és először megmutatták nekem, éreztem, hogy valami végérvényesen megváltozott bennem.
Alig vártam, hogy megpuszilhassam Lilit, és hogy végre kezembe vehessem a kisbabát.
Az unokámat…
Végül eljött ez a pillanat is, és ahogy magamhoz öleltem a csöppséget, ráébredtem, hogy mi történt velem a születése napján.
Azt hiszem, felnőttem.
Lehet, hogy kicsit későn, de éppen időben ahhoz, hogy jó nagyanyja legyek annak a kislánynak.
Mert már cseppet sem érdekel, hogy én legyek a legvonzóbb, legcsinosabb, legszexibb nő a világon! De az már igenis számít, hogy Blankának legyen a legszuperebb nagymamája az Univerzumban. Azt akarom, hogy büszke legyen rám, amiért fára mászok vele, vagy, mert képes vagyok beguggolni a homokozóba, és várat építeni. Bírni fogom szuflával azt is, hogy szaladjak mellette, amikor biciklizni tanul, és ellátom majd minden szépészeti tanáccsal, amikor eljön az ideje.
Szupernagyi leszek!
Ez a gyerek megváltoztatta a szemléletemet, és egészen más fontossági sorrendet állíttatott fel velem, mint amihez eddig tartottam magam.
Lili azt állítja, jó anyja vagyok, de most arra gyúrok, hogy Blankának tökéletes nagyanyja legyek. Az a legfontosabb, hogy ő elégedett legyen, minden más csak másodlagos.
És ha a szupernagyiság mellett továbbra is vonzónak tartanak, akkor az lesz számomra a bónusz!
Nem érzem, hogy az életben valamit is rosszul csináltam volna. Való igaz, hogy a külsőm mindig is sokat számított, és mindent elkövettem, hogy állandóan bomba formában legyek, de emiatt nem hanyagoltam el sem a gyerekemet, sem a férjemet.
Jó anya, és jó feleség voltam, de egy picit mégis mindig én voltam az első magamnak is, és másoknak is.
Néhány hete mindez már a múlté.
Immár Blanka körül forog a világ, és ez így van rendjén.
