Téli utazás

A hó már órák óta hullott, és puha takaróként beburkolta Stockholmot.

Az asszony örült neki, hogy így van, ezért gyorsan bejelentkezett a szállodába, hogy minél hamarabb elindulhasson sétálni.

Akkor is hullott a hó…

December huszonhetedike volt, amikor maga mögött hagyta az otthonát, és elutazott a svéd fővárosba.

A szobáját a Victory Hotelben már régen lefoglalta: ugyanazt, amiben akkor megszállt.

Akkor…

Tíz hosszú évvel korábban…

*

A társaság kissé fáradtan, de jókedvűen ért a hotelbe. Egész nap gyárat látogattak, és tárgyaláson ültek, így alig várták már, hogy este kikapcsolódhassanak. A hatfős csapat hivatalos úton járt Stockholmban, és bár túl sok idejük nem volt a lazításra, mégis élvezték az egészet. Jó hangulat uralkodott közöttük: olyan volt, mintha csak egy baráti társaság utazott volna el. A hivatalos programokon komolyak és felelősségteljesek voltak, ám a szabadidejüket nevetéssel, egymás ugratásával töltötték.

A fiatal nő csodálkozott is, hogy a szigorúnak ismert idősebb főnökök ennyire bohémek tudnak lenni, de örült, hogy őt sem hagyták ki a mókából.

Sem őt, sem a másik fiatalt: egy mérnököt, aki egyben a csoport tolmácsa is volt.

Ők ketten látásból korábban is ismerték egymást, de más-más területen dolgoztak, így igazából még munkakapcsolat sem volt közöttük.

Az út során azonban a fiatalok hamar egymás mellé szegődtek, és azonnal megtalálták a közös hangot.

Függetlenek voltak, senkinek nem tartoztak elszámolással, a levegő pedig úgy izzott közöttük szinte az első pillanattól, hogy a többieknek kétsége sem lehetett a vonzalmuk felől.

Egymás mellett ültek minden megbeszélésen.

Egymás szemébe néztek minden étkezés alatt.

Mégsem történt közöttük semmi egészen az utolsó estéig.

A hó hatalmas pelyhekben hullott, amikor a társaság a búcsúvacsora után az étteremből a szálloda felé sétált. Vidámak voltak és jókedvűek, és mindannyian egyetértettek abban, hogy szívesen meghosszabbítanák a svéd fővárosban való tartózkodást.

A fiatal nő a férfiba karolva ment, és gondolatban újra átélte az elmúlt napok történéseit.

Elképzelte, mit tenne másként, ha ez az első közös estéjük lenne…

A szállodában a csapat beült a bárba egy búcsúitalra, aztán jó éjszakát kívántak egymásnak, és ki-ki elvonult a maga szobájába.

A fiatal férfi az ajtóig kísérte a nőt, aztán apró csókot lehelt az ajkára, és elindult a saját hálóhelye felé.

Ám a sors úgy rendelte, hogy a hajnal egymás karjában találja őket…

Nem tudták, és nem is akarták titkolni, hogy ők immár összetartoznak.

Az egy évvel későbbi esküvőjükön a stockholmi társaság minden tagja ott volt. Vidám nevetés közepette idézték fel az együtt töltött pár napot, és az „öregek” magabiztosan állították, hogy ők már oda úton, a repülőn tudták, mi lesz az utazás végkifejlete…

*

Azóta eltelt tíz év.

És ők ketten néhány hónappal ezelőtt elváltak.

Pedig boldogok voltak együtt – az asszony legalábbis úgy hitte.

Arra, hogy a kapcsolatukból a férjének valami hiányzik, akkor jött rá, amikor kiderült: a párjának viszonya van egy fiatal lánnyal.

Az asszony összeomlott, és azonnal elindította a válópert.

A férje pedig nem tiltakozott, és nem tett semmit azért, hogy a kapcsolatuk rendeződjön. Sőt, azonnal elköltözött a közös lakásból.

Ő eleinte reménykedett, hogy a férfi megkeresi őt, és a bocsánatát kéri, erre azonban nem került sor.

Miután ez tudatosodott benne, az asszony elkezdte önmagát hibáztatni a történtekért, és végül depressziós lett.

Ha nincsen a családja, nincsenek a barátai, talán végzetes lépésre szánja el magát…

De a szerettei törődtek vele, vigyáztak rá, így ha lassan is, de sikerült visszanyernie az önbecsülését.

Már nem akarta visszakapni a férjét.

Már nem vágyott rá, hogy újra vele lehessen.

A szívében és a lelkében elengedte őt.

De ahhoz, hogy végérvényesen sikerüljön elszakadnia tőle, el kellett utaznia Svédországba is.

Oda, ahol minden elkezdődött.

Azt akarta, hogy ott is fejeződjön be életének ez a szakasza…

A hó már órák óta hullott, és puha takaróként beburkolta Stockholmot.

Az asszony örült neki, hogy így van, és mielőtt a sétát követően belépett volna a szállodába, az ég felé emelte az arcát. Úgy érezte, mintha egy hatalmas szikla gördült volna le a szívéről.

Vége.

Végre vége.

Megszabadult immár a bánattól, megszabadult a fájdalomtól.

Megszabadult az emlékektől.

Megszabadult a múlttól.

Tudta, hogy ezután már nem önmarcangolással fognak telni a napjai.

A hatalmas hópelyhek csiklandozták az asszony orrát, ő pedig elmosolyodott.

Pár nap múlva a világ számára egy új év kezdődik.

Neki pedig immár egy új élet…

Decemberi mese

A kislány már mélyen aludt, amikor édesanyja lekapcsolta a villanyt, és kiosont a gyerekszobából. Halkan csukta be maga mögött az ajtót, nehogy a gyerek felébredjen.

Fáradtan belerogyott a fotelba, és bekapcsolta a TV-t, hogy ne érezze magát nagyon egyedül. A műsor nem érdekelte, nem kötötték le sem a hírműsorok, sem a hollywoodi remekek; csak ült, és bámulta a mozgó képeket.

Mióta egyedül nevelte a kislányát, vagyis három éve, szinte minden estét így töltött: magányosan, reményvesztetten. Minden öröme a gyerek volt, aki előtt sosem mutatta a boldogtalanságát, de amint a kicsit lefektette, és magára maradt, újra és újra rátört a kétségbeesés. Legszívesebben sírva fakadt volna, de úgy érezte, már minden könnye elfogyott. Hogy felvidítsa magát kissé, elővette a rajzot, amit a kislánya aznap délután készített a Jézuskának. Igaz, az ünnepig még bő egy hónap volt, de a gyerek biztosra akart menni, hogy a kérése időben eljut a címzetthez.

Mackó, babaház, mesekönyv…

Milyen kevés elég egy kisgyerek öröméhez!

És ő? Ő vajon mit kérne, ha lehetne?

Szomorkásan elmosolyodott a gondolatra, aztán lehunyta a szemét. Ha ő is kívánhatna, hát egy megértő, rendes, becsületes társat kérne magának, aki szereti őt és a gyereket is. Akivel megoszthatná minden örömét és bánatát.

Egy férfit, akivel boldog lehetne...

Az asszony lemondón sóhajtott, mert nem remélte, hogy a vágya valaha is valóra válhat.

*

Amikor beléptek a gyermekorvosi rendelő várójába, az asszony megnyugodva látta, hogy csak ketten várakoznak előttük. Leült, ölébe vette a náthás kislányát, és lágyan simogatta lázrózsás arcocskáját. A gyerek levert volt a betegségtől, az anyja szíve pedig majdnem megszakadt érte. Gyengéden ringatta, és halkan beszélt hozzá, amikor kinyílt a váró ajtaja, és új kis beteg érkezett az apjával.

A kislány ráismert a kisfiúra, mert gyenge hangon ráköszönt, amit a másik gyerek ugyanolyan bágyadtan viszonzott, majd letelepedett melléjük. A gyerekek, akik ugyanabba a csoportba jártak az óvodában, akadozva ugyan, de beszélgetni kezdtek.

A férfi, aki a kisfiút kísérte, udvariasan köszönt az asszonynak, és látva, hogy a gyerekeik ismerik egymást, be is mutatkozott. Kellemes, mély hangja volt, és csodálatos zöld színű szeme…

Nem sokkal később a kislányra került a sor a rendelőben. A doktornő antibiotikumot írt fel a kicsinek, és egy héttel későbbre visszarendelte ellenőrzésre.

Az előtérben már csak a kisfiú ült az apjával, arra várva, hogy bemehessenek. Amikor szólították őket, az asszony még a gyerekét öltöztette, így volt alkalmuk elbúcsúzni egymástól.

A nő, mialatt kézen fogva vezette a lányát, arra gondolt, hogy szívesen látná újra a férfit és a kisfiát…

*

Egy héttel később ropogó hóban igyekeztek a rendelő felé, az előírt ellenőrzésre.

Az asszony mosolyogva hallgatta folyamatosan csacsogó kislányát, akin szerencsére már nyoma sem volt a betegségnek. Gondolatai azonban a múltkor látott apuka körül forogtak. Vajon találkoznak megint? A kislányától azóta tudta már, hogy a kisfiúnak „nincsen anyukája”, elment, új életet kezdett ugyanúgy, ahogy annak idején az ő férje is. Bár nem szeretett másokat bírálni, azt az ismeretlen nőt mégis mélyen elítélte a tettéért. Az sem szép dolog, ha egy férfi hagyja el a családját, na de hogy egy anya menjen el a gyereke mellől?! El sem tudott képzelni semmiféle okot, amiért ő ezt megtette volna a lányával!

Míg ezen elmélkedett, odaértek a rendelőhöz, és kellemes érzés töltötte el, amikor meglátta a múltkori kisfiút és az apját a váróban. A felnőttek mosolyogva üdvözölték egymást, a gyerekek pedig azonnal élénk beszélgetésbe merültek.

Nem sokkal később a kisfiút szólították, aki aztán rövid idő múlva már jött is ki az orvostól, kezében a matricával, amit a doktornőtől kapott.

-Apu, ugye megvárjuk őket? Elmehetnénk együtt hógolyózni! – fordult hirtelen az apjához, aki meglepetésében meg sem tudott szólalni.

-Juj, Anyu, ugye megyünk? – A kislány boldogan tapsikolt, és reménykedve várta a választ.

-Nos, én… vagyis mi… szívesen – hebegte a nő zavartan.

-Örülnék – mosolygott rá a férfi kisfiúsan.

*

Karácsony napján az asszony izgatottan készült a vendégek fogadására. Míg az ételek sültek-főttek, ők ketten a kislányával feldíszítették a karácsonyfát. Mikor elkészültek, a kicsi átölelte az édesanyja derekát.

-Anyu, szerinted meghozza a Jézuska, amit szeretnék?

Hangjából olyan erős sóvárgás sütött, hogy az asszony majdnem elnevette magát.

-Egészen biztosan! Nagyon jó kislány voltál egész évben, úgyhogy a Jézuska tudja, hogy megérdemled az ajándékokat!

-Akkor jó! De mondd, Anyu – kérdezte egy pillanattal később a gyerek – te is kértél valamit a Jézuskától?

-Igen, kértem.

-Neked sem kell aggódnod, te is jó voltál egész évben, úgyhogy biztosan neked is meghozza a Jézuska, amit szeretnél!

-Remélem – felelte halkan a nő, és repeső szívvel gondolt a zöld szemű férfira, akit kisfiával együtt ünnepi vacsorára vártak…