ITT RENDELHETŐ MEG A REGÉNY!

Már kapható az Egyszer… és újra (SzerelemMese) című regény második, javított, új köntösbe öltöztetett kiadása!

Amennyiben szeretnél hozzájutni ehhez az igazán nőknek szóló, romantikus regényhez, akkor nem kell mást tenned, mint jelezni a rendelési szándékodat az egyszeresujra@gmail.com címen.

A kiadvány ára 2.499,- Ft + postaköltség. 
(Pesten lehetőség van személyes átvételre is, ebben az esetben nincs postaköltség!)

Kérésre szívesen dedikálom is a könyvedet! :)


 

Döntő elhatározás - 2. rész

Az ismerősök szemében ők voltak az álompár, akiket mindenki irigyelt, és soha, senkinek nem jutott eszébe, hogy az asszony arcán az erős smink esetleg egy ütés nyomait leplezi.

Mindenki csak a külsőségekre figyelt, a csodált szépasszony bánatos pillantását azonban senki nem vette észre.

Nem sokkal később, amikor kiderült, hogy gyereket vár, a férjével szinte madarat lehetett volna fogatni. Újra megesküdött, hogy most aztán tényleg megváltozik… Ezután már igazán soha többé… És bocsásson meg még egyszer…

Ő pedig megtette.

Már csak azért is, mert egyre inkább úgy hitte, hogy ő provokálja ki a viselkedésével a verést. Pedig igyekezett kedves, csendes és szolgálatkész lenni, a férje mégis gyakran, minden ok nélkül bedühödött rá.

Ám a terhessége alatt valóban visszatért közéjük a béke és a szeretet. A férje figyelmes volt, gondoskodó és éppen olyan elbűvölő, mint a szerelmük kezdetén.

De az idillnek a kislányuk születése után hamar vége lett.

A férje kimaradozott, és minden problémájáért a feleségét hibáztatta.

Ő pedig szinte már rettegett, amikor meghallotta, hogy esténként hazaért a párja…

Tudta jól, hogy csak egy szavába kerülne, a szülei azonnal érte mennének, és hazavinnék őt a gyerekkel együtt.

Ám ő mégis félt megmondani nekik, hogy milyen életet él.

Szegény szülei pedig nem tudtak semmiről.

Mert, amikor nagy ritkán találkoztak, ő sosem beszélt a problémáiról, az ütések nyomait pedig jótékonyan eltakarták a ruhái, vagy a sminkje.

A fiatal nő már csak hangtalanul sírdogált a fürdőszobában, amikor meghallotta a gyermeke hangját, aki akkor ébredt fel. Felállt a kád széléről, ahol ült, közben felszisszent, mert egy előző napi kemény ütéstől – aminek az étkező asztal sarka adta a párját -, belenyilallt a fájdalom az oldalába.

Mielőtt kilépett volna a fürdőszobából, futó pillantást vetett a tükörbe, és megrémült az arctól, amely visszanézett rá.

Egy elgyötört tekintetű, feldagadt ajkú, vadidegen nő állt vele szemben.

És abban a pillanatban eszébe jutott az „átok”. És arra gondolt, hogy igen, ez az élet, ez a szenvedés a büntetése. Nem jár, - nem járhat - neki boldogság, hiszen ő is sokakat megbántott. Bele kell törődnie a sorsába, és el kell fogadnia, hogy rá már sosem vár nyugodt, kiegyensúlyozott élet. Hogy az ő egyetlen öröme már csak a kislánya lehet, akinek szüksége van rá.

Ezért kell eltűrnie a férje brutalitását, és visszanyelni a könnyeket…

Besietett a gyerekszobába, és magához ölelte a gyereket, miközben tovább kavarogtak a gondolatai.

Nem! Nem! Nem!

Éppen a gyerek miatt nem mehet ez így tovább!

Éppen a kislánya miatt kell ennek véget vetnie! Mert mi van akkor, ha a férje egyszer a gyerekre emel kezet? Eddig sosem bántotta a kicsit, de gyakran ordított vele… És előző nap már látta a szemében ugyanazt a gyilkos dühöt.. Ahogy a gyerekre nézett… Mint ahogy őrá szokott… verés előtt…

De kezet tegnap végül csak őrá emelt.

Pedig ő igyekezett elkerülni az útjából. Szó nélkül, gyorsan elé tette a vacsorát, és már húzódott is hátra, ne legyen szem előtt. De hiába.

A férje desszertnek az ő vérét akarta.

Belekötött a terítékbe és kritizálta az ételt. Nyilvánvaló volt, hogy okot keres a brutalitásra, ő pedig beletörődött az elkerülhetetlenbe.

Csak azon imádkozott, miközben az ütlegek az arcát és a testét érték, hogy legyen már vége minél hamarabb az egésznek.

És hogy a gyerek, aki a másik szobában játszott a járókájában, ne ijedjen meg a törés-zúzás hangjától, meg az apja ordításától. Rémült sírásával nem adjon rá okot, hogy az apja haragja ellene forduljon, és az indulatait az ő védtelen kis testén is levezesse…

Igen, a férje tegnap még csak őrá emelt kezet.

De eltorzult agyában már biztosan felrémlett, hogy a kislányt is bántani fogja.

Csakhogy ő ezt nem fogja hagyni! Akár az élete árán is megvédi a gyermekét!

Tennie kell valamit, hogy a férje soha ne emelhessen kezet erre az ártatlan kislányra!

Cselekednie kell addig, ameddig még nem késő!

Ó, igen, valamit tennie kell!

Segítséget kell kérnie valakitől…

Valakitől, akiben megbízik, aki azonnal elviszi őket innen…

Valaki, aki őt mindennél és mindenkinél jobban szereti…

A fiatalasszony elég erőt és valódi eltökéltséget érzett magában, amikor ölében a gyerekkel, kikereste a telefonján azt a bizonyos számot.

-Ma-ma – mondta a pici gyerek, miközben szorosan az anyjához bújt.

-Semmi baj – mosolygott rá az asszony a könnyein át. – Most már semmi baj! –  Azzal benyomta a hívás gombot a készülékén.

A hívott fél pár pillanattal később már fogadta is a hívást.

A nő szemét ismét elfutotta a könny, de nem hátrált meg és remegő hangon beleszólt a készülékbe:

-Anya, kérlek, vigyél haza minket!

Döntő elhatározás - 1. rész

A telefonbeszélgetés jó félóráig tartott, és a fiatal nő boldog volt, hogy hallhatta az édesanyja hangját. Örült, hogy újra kellemesen elbeszélgettek, ugyanakkor végtelen szomorúság is szorította a szívét. Mert most sem volt – nem lehetett – őszinte ahhoz az emberhez, aki őt mindennél és mindenkinél jobban szerette.

Beszélgettek a kislányról, aki édesen aludt a kiságyában. Büszkén mesélte, hogy már megszólalt, és „mama” volt az első szava. Megígérte, hogy legközelebb olyankor telefonál majd, amikor a kicsi is ébren van, és a szülei a számítógép monitorán keresztül gyönyörködhetnek egy szem unokájukban.

Édesanyja nehezményezte, hogy most nem az interneten keresztül társalognak, de a fiatalasszony azzal mentette ki magát, hogy nem akarta a gyereket felébreszteni. Inkább a telefonjával bezárkózott a fürdőszobába, onnan beszél.

Addig, míg el nem búcsúztak egymástól, hősiesen tartotta magát, és igyekezett vidám, könnyed hangot megütni.

Ám, miután kikapcsolta a készüléket, olyan elemi erővel tört ki belőle a sírás, hogy kénytelen volt a szája elé törölközőt tenni, nehogy kihallatsszon a zokogása.

Szégyellte magát. Szégyellte, mert becsapta az anyját. És szégyellte, mert ismét gyáva volt.

Nem merte elmondani, hogy bántja valami.

Valaki…

 

Már kislányként is szép volt, kamaszként pedig egyenesen gyönyörű. Ő volt a sztár a fiúk között, minden ujjára legalább két-három udvarló akadt. A lányok halálosan irigyelték, mégis mindegyik vele akart barátkozni, és a népszerűsége fényében sütkérezni.

És ő élt az adottságaival.

Néha visszaélt.

Büszke volt és boldog, hiszen a lába előtt hevert a világ. Azt tett, amit akart, és azzal, akivel akarta. Senki nem tudott ellenállni a vonzerejének. És ő nemtörődöm módon gázolt át az összetört szívű férfiak hadán.

Nem volt lelkiismeret furdalása, amikor egyik napról a másikra faképnél hagyta az aktuális kedvesét.

Nem érdekelte, mert úgy hitte, neki mindent szabad.

Igaz, kissé meglepődött, amikor az egyik lecserélt lovagja egy szép napon elé állt, és szinte megátkozta. Azt kiabálta, hogy egyszer őt is eléri a végzet, egyszer őt is megbántja majd valaki, és akkor kamatostól visszakapja mindazt a fájdalmat, amit ő okozott másoknak.

Igen, meglepődött a prófécián, ám a szokásos flegmaságával megrántotta a vállát, és emelt fővel továbbállt.

Fogalma sem volt róla, hogy a szavak alig pár év múlva valósággá válnak…

A fiatalember, akivel egy baráti vacsorán ismerkedett meg, ugyanúgy a társaság középpontja volt, mint ő. Csinosabbnál csinosabb nők vették körül, ő pedig kedve szerint válogathatott közülük. Jól menő üzletemberként mindent és mindenkit elért, amit, és akit akart.

Ugyanolyan hatással volt mindenkire, mint a lány.

Ám, amikor ők ketten szembe kerültek egymással, a világ megszűnt létezni számukra.

Nem láttak senkit, csak egymást.

A fiú rajongva imádta, de a ragaszkodása mégsem keltett visszatetszést a lányban. Sőt, örömmel fogadta a vallomásokat, a virágcsokrokat és az ajándékokat.

Boldog volt, amiért egy vonzó, kedves, figyelmes partnerre tett szert, és nem tűrte, hogy bárki, akár a szülei is egy rossz szót szóljanak a szerelmére.

Mert a szülők egyáltalán nem nézték jó szemmel a kapcsolatukat.

Egyszerű emberek voltak, akik idegenkedve szemlélték a drága autóval száguldozó, a pénzt két kézzel szóró udvarlót.

Az édesanyja ugyan igyekezett barátságosan viselkedni, és megkedvelni a fiatalembert, az apja azonban mereven elzárkózott mindenféle közeledési kísérlet elől.

Nem bízott fiatal férfiban.

A lány erre csak nevetve legyintett, hiszen tudta jól, hogy apja, - ugyanúgy, mint a legtöbb lányos apja -, féltékeny a gyereke választottjára.

És hiába volt minden ellenérzés, hiába volt minden szó, a fiatalok hamarosan összeházasodtak.

A lány pedig biztos volt benne, hogy attól kezdve az élete gyökeresen megváltozik.

Csak azt nem tudta, hogy mennyire…

Az első pofont alig egy hónappal az után kapta, hogy a férje szülővárosába költöztek, a minden igényt kielégítő luxus házba.

A férfinak jól ment az üzlet, és nem engedte, hogy az ő kis felesége dolgozzon. Az asszony elégedetten vette tudomásul, hogy a férje ennyire kíméli és kényezteti őt, és azzal töltötte az idejét, hogy folyamatosan szépítgette magát. Naphosszat vásárolgatott, és kozmetikushoz, manikűröshöz vagy fodrászhoz járt.

És várta haza a párját.

Aki egy nap csak este tíz után került elő, és feltűnően virágos volt a kedve.

Amikor a felesége szemrehányón megkérdezte, merre járt, elsötétült a tekintete, és megütötte az asszonyt.

Utána persze sírva könyörgött, hogy bocsásson meg neki, és a stresszt, meg az italt okolta a tettéért.

Másnap drága ékszert és hatalmas csokor virágot hozott engesztelésül, és megesküdött, hogy soha többé nem emel kezet élete szerelmére.

A felesége pedig megbocsátott neki, mert szerette.

És ugyanezért bocsátotta meg a második, a harmadik, meg a sokadik pofont is…

 

 

(folytatása következik)