A barátom...

Volt nekem egy nagyon jó barátom, aki három éven át jóban-rosszban mellettem volt.

Aki tudta minden titkomat.

Akivel megoszthattam a gondolataimat, és az érzéseimet...

Amikor bemutattak minket egymásnak, akkor kissé bizalmatlanul méregettem annak ellenére, hogy hasonlított a fényképéhez. Mégis valahogy másmilyennek képzeltem.

Ám ahogy teltek-múltak a napok, egyre jobban megismertem és megszerettem olyannyira, hogy már szinte létezni sem tudtam a "másik felem" nélkül. Igazi jó barátom lett, aki zokszó nélkül tűrte, hogy bármikor rázúdítsam az élményeimet, és akkor sem panaszkodott, ha mindezt hajnali kettőkor tettem...

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem veszekedtem vele.

Az sem igaz, hogy mindig dicsértem.

De szerettem.

Igazán.

Aztán...

Aztán éppen egy hete nagyon letoltam. Kiabáltam vele, amiért nem azt csinálta, amit kértem tőle, vagy ha mégis, akkor az volt a baj, hogy túl lassan tette.

Megfenyegettem, hogy soha többé nem tárgyalok vele, ha így folytatja.

Hátat fordítottam neki, és magára hagytam.

Órákkal később mentem vissza hozzá, ám akkor már késő volt.

Feketén meredt rám, és nem reagált semmire, akármit kértem tőle.

Megrémültem, és ígértem mindent, csak hogy újra szóba álljon velem...

Becéztem, udvaroltam neki - hiába, nem hatotta meg semmi.

Ahogy én elfordultam tőle, ugyanúgy elfordult tőlem ő is.

Úgy éreztem, hogy vége a világnak.

Kétségbeesetten telefonálgattam segítségért, de nem találtam gyógyírt a bajára.

Tehetetlenül ültem szemben vele, és bőgtem, mint egy gyerek, hogy örökre elveszítettem az én drága barátomat.

Szörnyűséges hét van a hátam mögött, mert mindenhol falakba ütköztem, senki sem tudott segíteni rajtunk.

Végül nagy nehezen találtam valakit, aki - miután meghallgatta a tüneteket - előállt a diagnózissal, és gyógymódot ajánlott a bajunkra. Nem mérlegeltem, nem vacilláltam, hanem azonnal döntöttem és szakértő kezekre bíztam a barátomat.

És reménykedtem.

Ő eleinte makacsul ellenállt a beavatkozásoknak, végül mégis megadta magát, és visszajött hozzám.

Amikor újra rám villant, akkor olyan mérhetetlen boldogság járt át, hogy azt le se tudom írni.

Csakhogy korai volt az örömöm.

Aki visszajött, az olyan volt, mint ő, de csak külsőleg.

Belül teljesen megváltozott.

Idegen lett...

Igen... eddig úgy beszéltem róla, mint egy élő emberről. 

Pedig nem az, csupán "csak" a laptopom.

Minden titkom tudója.

Akivel bármikor megoszthattam a gondolataimat és az érzéseimet.

Akivel most is itt ülök szemben, és akivel próbálok megbarátkozni.

De nehéz.

Nagyon nehéz, mert nem találom benne az ismerős programokat és beállításokat, mert nem olyan már, mint régen volt...

Tudom, hogy meg fogom szokni ezt az új arcát is.

A kérdés csak az, hogy vajon mikor?

Véletlen találkozás

Az elmúlt hetekben rengeteg minden történt velem.

Csupa jó dolog, aminek elmondhatatlanul örülök.
Ennek köszönhetően sok mindent csinálok egyszerre, ami kissé fárasztó ugyan, én mégis nagyon élvezek minden pillanatot.

A tegnap délutánom zsúfoltra sikerült, mert egyik megbeszélésről kellett a másikra sietnem, ám a tempómat alaposan visszafogta, hogy a retikülöm mellett a laptoptáskámat is cipelnem kellett. Az 1-es villamos megállójában ácsorogtam, és éppen az új regényem egyik jelenetén gondolkodtam, amikor valaki rám dudált.

Egy férfi volt az, akit először meg sem ismertem.
Pedig valamikor nagyon szerettem.
Aztán persze lerítt rólam a viszontlátás boldog öröme, ugyanúgy, ahogy róla is. Felajánlotta, hogy elvisz oda, ahová tartok, én pedig hálásan rogytam be a holmimmal együtt az autójába. (És közben annyira eszembe jutott a SzerelemMese hasonló jelenete, de tényleg! J )

Míg elértünk az úti célomhoz be nem állt a szánk, és folyton egymást néztük, mint a kamaszok. Huszonhat év vált semmivé egy pillanat alatt, mert ő szinte nem is változott, csak a haja őszült egy kicsit. De irtó jól állt neki! J

Dióhéjban beszámoltam az életemről és büszkén mutattam a fiam fotóját, majd ő mesélte el, hogy régen elvált már, és van egy felnőtt lánya.
És többször elmondta, hogy milyen csinos vagyok, mennyire tetszik neki a hosszú hajam, és hogy irigyli a férfit, akivel élek...
Az irodaház előtt, ahol vártak rám, névjegyet cseréltünk, és megállapodtunk abban, hogy majd felhív a jövő héten, és együtt vacsorázunk, vagy legalább egy kávét megiszunk valahol.

A megbeszélésen szorgalmasan jegyzeteltem és értelmesen válaszoltam a kérdésekre, de közben folyton ez a találkozás járt a fejemben.

Hogy milyen jó érzés volt újra látni őt. És mennyire nem számít már, hogy a kapcsolatunknak csúnyán lett vége. Hogy milyen felkavaró tud lenni egy ilyen váratlan és ártatlan találkozás, még akkor is, ha az ember boldogan él a párjával, és már a parazsa sincs meg annak a régi tűznek, ami valaha nagyon is lángolt...

A tárgyalást követően a villamoson, ami a férjemhez vitt, elábrándoztam azon, hogy mi lett volna, ha...

Nem szégyellem magam miatta, mert azt gondolom, hogy mi nők mind így vagyunk ezzel.
Elképzeltem, hogy nem szakítunk, összeházasodunk, és boldogan élünk együtt, ameddig meg nem halunk. Akkor talán már nekem is felnőtt lenne a gyerekem. Vagy éppen olyan „pici” mint most.
De lehet, hogy elvált nőként futkosnék a dolgom után.
Vagy együtt élnénk ugyan, de halálosan unnánk egymást.
Esetleg gyűlölködnénk.
Lehet, hogy csalna is.
Vagy én őt.
Vagy mindketten egymást.

Amikor leszálltam a villamosról, már zúgott a fejem a sokféle elképzeléstől.

Aztán észrevettem a férjemet, aki elém jött.

Kivette a kezemből a nagy táskámat, megpuszilt, aztán kézen fogott és a kocsinkhoz vezetett. Amikor beültem mellé, és ránéztem a jól ismert arcára, végtelen megkönnyebbülés áradt szét bennem.

Jó volt találkozni a régi szerelemmel.

Örülök, hogy megtörtént.

De nem megyek se vacsorázni, se kávézni vele, amikor felhív.