Az első lépés

A plüss nyuszi békésen üldögélt a bevetetlen ágyon, a párna mellett. Cseppet sem zavarta, hogy a gazdája, mielőtt elment otthonról, nem tett rendet a hálószobában.

A nyuszit nem nyugtalanította semmi.

Csak ült és várt.

Késő délután nyílt az ajtó: hazaért az ott lakó fiatal nő.

Amint belépett a lakásba, a cipőjét hanyagul lerúgta magáról, és gyorsan belebújt a kényelmes papucsába. Ez után letette a táskáját, felakasztotta az őszi kabátját, és helyükre állította a cipőit.

Fáradt volt, nagyon fáradt.

És éhes is, de nem volt ereje ahhoz, hogy kézmosás után bemenjen a konyhába, és összeüssön magának valami vacsorát.

Helyette belerogyott a szobában álló fotelba, fejét hátra hajtotta, szemét behunyta, és élvezte a csendet.

Végre otthon volt, távol a banktól, ahol dolgozott, távol az ügyfelektől, távol a folyton csengő telefonoktól.

Végre egyedül volt.

Mikor erre gondolt, a szíve mégis elszorult.

Egyedül volt.

Teljesen egyedül.

Nem várta sem férj, sem barát.

A nő szomorkásan elmosolyodott, bement a hálószobába, és magához ölelte plüss kedvencét.

Csak a nyuszi várta, a hűséges barát, minden titkának tudója, minden elejtett könnyének néma szemtanúja.

Ó, ha ez a rózsaszín kis játék beszélni tudna!

Elmondhatná…

Igen, elmondhatná, mennyire örült a fiatal nő az érkezésének.

Persze, hiszen tőle kapta, még a kapcsolatuk, a szerelmük kezdetén.

És a nyuszi három csodálatos éven át őrizte a hálószobában a pár álmát.

Aztán egyszer csak…

Egyszer csak ő nem jött többet.

A fiatal nő arcából még most is, ennyi idő után is kiszaladt a vér, ahogy felidézte magában a szakítás estéjét.

Sírt, magyarázatot követelt, aztán újra sírt, és még egy esélyt kért.

De nem kapott, nem kaphatott, mert addigra a férfi, akiben vakon megbízott, akinek odaadta mindenét, már mást szeretett.

A nő görcsösen szorította magához a rózsaszín nyulat, úgy, mintha őt ölelné.

Ó, mennyire szerette!

Teste-lelke úgy sóvárgott a férfiért, mint a sivatagi vándor a vízért…

Ha becsukta a szemét, még mindig fel tudta idézni az arcát, a tekintetét, az illatát, a hangját, az érintését…

Soha nem érzett még így senki iránt, ezért nem öntötte el az arcát a szégyen pírja, ha arra gondolt, miként kérlelte, marasztalta.

Hosszú idő eltelt azóta, hogy egyedül maradt.

Akadtak jelentkezők, akik boldogan megosztották volna vele az ágyukat, de neki nem kellett senki. Senki más.

Csakis ő.

Az egyetlen.

Amikor a férfi néhány napja ott várta őt zárás után a bank előtt, a nő szíve nagyot dobbant.

Tekintete mohón itta be az imádott férfi látványát, és boldog volt.

Tudta, érezte, miért jött a másik, még azelőtt, hogy az megszólalhatott volna.

És valóban igaza lett.

A férfi megbánta a hűtlenségét, megbánta, hogy olyan hidegen és hirtelen eltaszította őt magától.

Azért ment el hozzá, hogy megkapja a bocsánatát.

Még egy esélyt kért.

A nő azonban elutasította, és elküldte.

Mert abban a pillanatban megértette, hogy egy álomherceget szeretett, egy álmot kergetett.

Egy álmot, amiből keserű volt az ébredés.

Mert nem volt herceg, csak hazugság, hűtlenség, és mélységes csalódás.

Ő pedig nem akarta ezt még egyszer átélni.

Nem akart még egyszer naiv kis butuska lenni, akit az orránál fogva lehet vezetni.

És soha többé nem akarta látni azt az embert, aki ezt tette vele, aki ekkora fájdalmat okozott neki.

Most, az üres lakásban, a rózsaszín nyuszit ölelve a nő eltűnődött, vajon helyesen döntött-e.

Aztán megpuszilta plüss hálótársát, és visszament a konyhába.

Jól tette, igenis jól, hogy elküldte a férfit, aki eljátszotta a bizalmát, megsebezte a szívét és lábbal tiporta a női büszkeségét.

Nem akart gondolni rá! Sem most, sem máskor!

Itt az ideje, hogy leszámoljon a múlttal, és végre új életet kezdjen.

És ehhez most meg is teszi az első lépést!

A nő felvette a telefonját, és a kedvenc pizzázóját hívta.

Közben arra gondolt: milyen jó lenne, ha a négysajtos pizzáját az a múltkori, jóképű futár fiú hozná…

Talán...

Már órák óta dolgozott a jelentésen, fáradt szeme szinte égett. Úgy döntött, hogy felfüggeszti a munkát, és tart pár perc szünetet. Késő volt már, de nem sietett haza. Az egyik gyereke színjátszóban, a másik pedig gitártáborban volt, így csak a férje várta haza. Már, ha várta egyáltalán. De nem hitte, hogy ez így van, mert egy ideje eltávolodtak egymástól.

Ő a munkába temetkezett, a férje a sportba. Edzőterembe járt, vagy otthon valamilyen közvetítést nézett, de a feleségével alig-alig törődött. Mindketten tisztában voltak vele, hogy a házasságuk régen romokban hever, de a válás mégsem került szóba közöttük.

Talán azért, mert az elhidegülésük ellenére egyiküknek sem volt más partner az életében.

És hát ott vannak a gyerekek.

Kamaszok, ez igaz, de mégiscsak gyerekek, akikért minden áldozatra képesek, mindketten.

Az asszony hátradőlt a székében, és megdörzsölte a szemét. Jólesne most egy kávé, gondolta. Nyújtózkodott, majd felállt, és kilépett az irodájából.

A folyosón már sötét volt, és ő meglepetten látta, hogy a mellette lévő iroda félig behajtott ajtaján fény szűrődik ki. Ezek szerint még sincs egyedül. Odalépett az ajtóhoz, halkan bekopogott, és a hívásra belépett. Örömmel látta, hogy az a fiatal kollégája dolgozik még, akit kedvelt. Bár nem volt kimondottan jóképű, de a mosolya, és ő maga is kedves volt, a nő ezért szimpatizált vele.

Sőt, amit érzett, az több volt, mint egyszerű kedvelés, vagy szimpátia.

Sokkal több.

Olyan valami, amit még önmagának sem vallhat be.

Amire még gondolnia sem szabad.

A fiatalember tekintetéből kiolvashatta, hogy számára is kellemes meglepetés a váratlan látogató. Mosolyogva kelt fel az asztaltól, és az asszony kérdésére, hogy lenne-e kedve egy kávéhoz, igennel felelt. Együtt mentek ki a konyhába, és míg egyikük a kávét főzte, addig a másik a csészéket készítette elő. És közben az asszony tréfálkozva jegyezte meg, hogy a fiatal férfi jobb elfoglaltságot is találhatna magának a késő esti munkánál.

A fiú tekintete furcsán villant, majd szomorkásan elmosolyodott, és bevallotta, hogy egy ideje reménytelenül szerelmes valakibe, így nincs senki, akivel az estét tölthetné. Az asszony megértően bólintott, hiszen ismerte az érzést: pontosan így vonzódott ő is a mellette álló „gyerekhez”. De tudta, hogy a köztük lévő tíz év korkülönbség áthidalhatatlan szakadékot jelent. És ezt tetézi még az is, hogy a fiú valaki mást szeret.

Igyekezett nem mutatni, de fájt a kollégája vallomása, ugyanakkor örült is egy kicsit, hogy a másik ilyen őszinte és bizalmas mer lenni vele. Mert ez azt jelenti, hogy valamennyire kedveli, és megbízik benne.

De nem őt szereti.

Nem szeretheti.

Hogyan is szerethetné? Jóval idősebb nála, van férje és két gyereke, ez a fiatalember pedig még alig töltötte be a harmincadik évét.

Soha nem lehetne közöttük semmi.

Soha.

Míg ezek a gondolatok kavarogtak az agyában, a fiatal férfi kitöltötte mindkettejüknek a kávét, és az egyik csészét az asszonynak adta.

Közben pedig összeért a kezük.

A nő kellemes bizsergést érzett, és azt kívánta, bárcsak újra átélhetné az iménti pillanatot. Ugyanakkor félt, hogy a fiú olvasott a gondolataiban, és megveti, kineveti a vágyáért.

Ám a meleg barna szempárban nem gúnyt és megvetést látott felvillanni, amikor belenézett, hanem örömöt. Egy pillanatig el sem tudta hinni, hogy az érzékei nem csapták be, és a fiatalember tényleg mosolygott rá.

És kivette a kezéből az imént átadott csészét, majd letette a konyhapultra.

Aztán finoman átölelte őt, és lágyan megcsókolta.

Az asszony szerette volna ellökni magától a pimaszt, és kirohanni a konyhából, az épületből, haza, a biztonságos közönybe. Ehelyett karját a fiú nyaka köré fonta, és viszonozta a csókját.

Először csak alig ért össze az ajkuk: félve, bátortalanul csókolták egymást.

Aztán egyre hevesebben, éhesebben követeltek mind többet és többet a másikból.

Az asszony olyat érzett, mint amilyet sok-sok éve élt át utoljára, és ami annyira hiányzott neki. És tudta, érezte azt is, hogy a másik nem játszik vele.

Immár biztos volt benne, hogy az a „reménytelen szerelem”, akiről a fiú beszélt, ő maga.

És eszébe villantak találkozások, pillantások, mosolyok, szavak…

Aztán mindent kitörölt a gondolataiból a fiatal férfi ölelése és a szenvedélyes csókja íze…

De amikor már szinte elalélt a karjai között, rádöbbent, hogy bármennyire is szeretné, nem folytathatja ezt tovább. Hiába vágynak egymásra, a köztük lévő akadályok túl nagyok ahhoz, hogy legyőzhessék őket.

Kibontakozott az ölelésből, és hevesen dobogó szívvel, levegő után kapkodva, párás szemmel nézett a fiúra, aki megbántódva, és értetlenül tekintett vissza rá.

Ő pedig nem tudta elviselni ezt a pillantást.

Lázasan sorolni kezdte, hogy miért kell továbbra is egyszerű, kedves ismerősként üdvözölniük egymást, ám a fiút cseppet sem érdekelték az indokok.

Tisztában volt vele, hogy mindenféle előítélettel és ellendrukkerekkel meg kell küzdeniük, ám ő boldogan vállalta a harcot, ha az asszony is akarja őt. Azt, hogy többet szeretne egy viszonynál, nem merte megmondani, nehogy még jobban elriassza vele a másikat.

Szerelmes volt, igazán az, ezért akart mindent.

Az asszony megsimogatta a feldúlt, reménykedő, kedves arcot. Fiatal! Olyan fiatal! Éppen ezért neki, az idősebbnek kell éretten, felnőtten gondolkodnia, és meghozni a nehéz döntést. Mert bármennyire is szerette volna, bármennyire is vágyott rá, mégsem bonyolódhatott kalandba ezzel a drága gyerekkel.

Csak egyszer… Ó, bárcsak egyszer vele tölthetné az éjszakát!

De tudta, hogy nem engedhet a csábításnak még egyetlen alkalommal sem, mert aztán nem lenne ereje ellenállni a fiú hívásának.

Most kell erősnek lennie, amikor még csak megcsókolták egymást…

Ám a fiú makacs volt, ő pedig túlságosan régóta élt már gyengédség, figyelem és szerelem nélkül, így aztán beleegyezett, hogy másnap együtt ebédel a fiúval.

De elhatározta, hogy nem engedi magához közel.

Legalábbis holnap még nem.

Azt pedig ki tudhatná, mit hoz a jövő…?

(fotó: Diane Lane és Oliver Martinez "A hűtlen" című filmben)