A három barátnő II. - Fél év múlva

A kis budai étteremben a pincérek mosolyogva fogadták a régen látott törzsvendégeket. A három asszony pedig, akik korábban havi rendszerességgel látogatták az intézményt, visszamosolyogtak rájuk.


A legutóbbi közös vacsora óta, amikor megosztották egymással legbensőbb gondolataikat és félelmeiket, hosszú idő telt el. Igaz, telefonon keresztül tartották a kapcsolatot, de az életük alakulása nem tette lehetővé a találkozást.


Most azonban végre újra együtt lehettek, és a vacsora végeztével, egy-egy kávé mellett elmesélték, mi történt velük az elmúlt időszakban.




Eszter új története

Jaj, lányok, egyszerűen hihetetlen, hogy fél éve nem láttalak titeket! Már féléve! Ugyanakkor „csak” fél éve…

Köszönöm az elismerő szavakat, szerintem is jót tett, hogy leadtam azt a tíz kiló felesleget, de nem kívánom senkinek azt a lelki megpróbáltatást, ami sikeressé tette a fogyókúrámat!

De inkább kezdem az elején…

Tudjátok, hogy a munkám során megismerkedtem Tony-val, egy átlagos, vörös hajú, enyhén szeplős, kék szemű angollal. A pasival, akit régen megálmodtam magamnak.
Beleszerettem, és szépen elvegetáltam volna így életem végéig, ha ő nem viszonozza az érzelmeimet. Nem én kezdeményeztem, ő érte el, hogy hosszas udvarlás után megadjam magam neki. Nem az eszemet játszottam, és nem is a kitartását akartam próbára tenni, hanem komolyan féltem belemenni ebbe a viszonyba, éppen az érzelmek miatt.

Ismertek, tudjátok, hogy megértem a pénzemet, de a férjem mellett lehiggadtam, és mióta a gyerek is megszületett, tényleg eszemben sem volt senkivel kapcsolatot kezdeni.
De Tony… Nem egy Adonisz, nem ő a világ legjobb képű pasija, de van benne valami, ami rettenetesen vonz benne… és, amikor megcsókol…

Ó, bocs, eltértem a tárgytól!

Szóval viszonyunk lett, amibe mindketten egyre jobban belebonyolódtunk. És úgy voltunk egymással, mint akikre nem vár a holnap, hiszen ott lebegett a fejünk felett Tony visszahívásának lehetősége. És amikor az végül megérkezett, tudtuk, hogy valamerre lépnünk kell.

Nem én voltam, hanem ő, aki felhozta a házasság kérdését, és azt, hogy menjek vele Londonba.
Igen, azt kérte tőlem, hogy váljak el, menjek hozzá feleségül, és hagyjak magam mögött mindent, ami eddig fontos volt számomra. Nem is tudtam, sírjak, vagy nevessek, amikor elém állt, hiszen őszintén szerettem őt. Ugyanakkor ott volt a férjem, akivel egészen jó életem volt, és mindenekelőtt a gyerekem…

Hát, mit mondjak, cseppet sem voltam könnyű helyzetben! Őrlődtem, és attól féltem, tényleg kettészakad a szívem, de képtelen voltam dönteni.

Aztán a Sors besegített: a férjem rajtakapott egyik éjjel, amikor a fürdőszobában zokogtam. Akkor már nem volt erőm tovább titkolózni, és bevallottam, hogy van valakim. Azt hiszem, régen sejtette már, hogy mi áll a hangulatingadozásaim hátterében, de homokba dugta a fejét, és nem vette tudomásul, hogy baj van.
Egy pillanatig azt hittem, ott fog megfojtani, de csak dühösen nézett rám, aztán leterelt a nappaliba, becsukta az ajtót, nehogy a gyerek felébredjen, és nekem esett. Nem vert meg, vagy ilyesmi, de elhordott mindenféle utolsó lotyónak, hazug ribancnak, és még sorolhatnám. Közölte velem, hogy mehetek, amerre látok, de azt felejtsem el, hogy a gyerek velem jön, mert nem engedi. És ennek fényében próbáljak meg boldog lenni, ha tudok.

De nem ez volt a legrosszabb, hanem az, amikor a gyereknek meg kellett mondanom, hogy elválok az apjától…
Nem tudom, melyikünk bőgött jobban, de amikor a fiam szemébe néztem, azt kívántam, bárcsak sose találkoztam volna Tony-val, bárcsak sose szerettem volna belé, és bárcsak sose kerültünk volna ebbe a szörnyű helyzetbe.


Képtelen vagyok még csak beszélni is az elkövetkező időszakról, annyira rettenetes volt.

Most ott tartunk, hogy zajlik mindkettőnk válópere.
Tonyéknál könnyen megy, mert a lánya felnőtt, a feleségétől pedig régóta külön él, így csak annyi az egész, hogy papírja is lesz erről a tényről.
A mi válásunk nehezebb, mert a férjem és az ügyvédje mindenbe beleköt, amibe csak lehetséges, de a legfontosabb kérdésben mégis sikerült egyezségre jutnunk. Nevezetesen abban, hogy a gyerek a férjemnél marad a tanulmányai miatt, de annyiszor találkozom vele, ahányszor csak akarok, és minden iskolai szünetben elvihetem magammal Londonba.

Hát, igen, nem volt egyszerű az a szituáció sem, amikor a fiam és Tony először találkoztak. A gyerek ugyan nem volt ellenséges, de túlzottan barátságos sem. Nyilván nem könnyítette meg a helyzetet az sem, hogy Tony nagyon kevés szót tudott magyarul, a fiam pedig még nem perfekt angol, így én fordítottam nekik.

Mostanra már egészen jól kijönnek egymással, sőt, azt mondhatnám, néha Tony jobban kezeli a kamaszkori sajátosságokat, mint én. De ahhoz, hogy tökéletes legyen az összhang, és családként tekinthessünk egymásra, még sok időnek el kell telnie.

Szóval, így állunk.

Londonban élek a férfival, akit szeretek, de csak akkor vagyok maradéktalanul boldog, ha velünk van a gyerekem is…

Azt kérdezitek, megérte-e ez az egész? Hogy felfordult az életem, és majdnem elveszítettem a gyerekem szeretetét? Nos, mivel ott van ez a „majdnem”, csípőből azt felelem, hogy igenis, megérte. A fiam szeret, és biztos vagyok benne, látja már a különbséget a között a nő között, aki az apjával élt, és a között a nő között, aki elment, hogy új életet kezdjen Londonban. Látja, hogy kivirultam, felfogja, hogy most boldog vagyok Tony mellett. És ő is kezdi élvezni, hogy kitágul körülötte a világ, hogy ide-oda utazgathat a két ország között, hogy olyan élményeket szerezhet, amilyenekről korábban csak ábrándozott.

A változás nehéz volt, fájdalmas, de szükséges. Hiszen az életet élni, élvezni kell.

És ez nekem most megadatott.





Réka új története


Ha egy mesebeli szereplő lennék, akkor minden szép és jó lenne körülöttem. Hatalmas pocakkal járnék-kelnék, és babaholmit vásárolnék.

Csakhogy ez maga az élet, a rideg valóság, és nem egy tündérmese.

Ez nem sokkal az után vált világossá számomra, hogy legutóbb ennél az asztalnál ültem veletek.
Pontosabban egy héttel később törtek össze az álmaim.
Amikor elvetéltem az én későn jött babámat.

Ma már nyugodtan tudok beszélni a történtekről, de amit akkor átéltem, az maga volt a pokol. Nem a fizikai fájdalom miatt, mert az nem számít. A lelkem fájt elmondhatatlanul.

Voltak kétségeim, amikor megtudtam, hogy várandós vagyok, és a félelmeimet meg is osztottam veletek. De akkor is boldog voltam, és egyre inkább beleéltem magam az anyuka szerepébe. Megegyeztünk Sanyival, hogy hívják majd a babánkat, és tervezgettünk, hogyan változik meg az életünk, ha már hárman leszünk.

Aztán egyik éjjel rosszul lettem, és kórházba kerültem. Másnap pedig már üres voltam.
Minden értelemben.
Eleinte alig tudtam felfogni, hogy mi történt. Később pedig elkezdtem magamat hibáztatni. Hogy nem tettem meg mindent a babáért. Hogy nem is akartam őt igazán.
Ez persze hülyeség, de engem akkor is mart belülről ez az érzés. Mert talán mégiscsak van benne valami.
Talán a gyerek utáni vágyamnál erősebb volt a félelmem attól, hogy túl öreg vagyok kismamának. Rettegtem attól, hogy kigúnyolnak, amiért igen közel az ötvenhez gyereket vállalok.

De leginkább attól féltem, hogy beteg gyerekem születik.
Azt képtelen lettem volna elviselni!

Az akarom-nem akarom kettősség érzése megmérgezte a mindennapjaimat, bár erről nem beszéltem még Sanyival sem. Nem akartam, hogy meggyűlöljön ezért. Nem akartam, hogy önzőnek higgyen.
Pedig azt hiszem, az vagyok.
Mert belebetegedtem ugyan a veszteségbe, mégis egy kis megkönnyebbülést is érzek.

Ugye nem ítéltek el érte?


Hiszen jobb így mindenkinek, hogy a baba igazából ki sem fejlődött, és meg sem született, mintha esetleg bármilyen fogyatékossággal jön a világra! Mert hát hogy élhettünk volna boldogan úgy, hogy tudjuk, esetleg örök életére tolószékes, és értelmi fogyatékos lesz? Hogy éltük volna túl, hogy talán tízévesen elveszi tőlünk a Sors? Vagy felnő ugyan, de egész életében a mi gondoskodásunkra szorul? Akkor mit tettünk volna? Hetvenévesen hogy emelgettem, hogy mosdattam volna? És ki törődött volna vele, amikor mi már nem élünk?

Belegondolni is iszonyatos…

Most már megnyugodtam, elfoglalom magam Sanyival és a munkával. És igyekszem nem sokkolni magam a „mi lett volna, ha…” vízióival.
Szegény Sanyit is megviselte ez az egész, de neki legalább ott vannak a nagy gyerekei, ő legalább megtapasztalhatta teljes egészében az apaságot.

Nekem csak néhány nap kismamaság jutott, mégis azt gondolom, hogy jól van ez így. Megízleltem a legnagyobb örömöt, és megmenekültem a legnagyobb fájdalom elől.

Ja, hogy közben lemaradtam a legszebb pillanatokról? Arról, hogy két kicsi kéz átöleli a nyakam, és azt súgja egy édes hang, hogy „anyu”? Ez igaz. Mégis újra csak azt mondom, jól van ez így.

És nincs erről több mondanivalóm.

Jól van, oké!
Gyáva vagyok, és gyenge.
Inkább lemondok a jóról, minthogy szembe kelljen néznem a rettenettel.
Éppen ezért minden elismerésem Eszteré, aki kockára mert tenni mindent a szerelméért.

Én biztos vagyok benne, hogy már nem tenném.





Hédi új története


Ez is milyen abszurd, hogy Réka babavesztése után én a saját unokámmal dicsekszem…
Igyekszem kicsit visszafogni magam, de semmit nem ígérhetek…

Mert az a kislány egyszerűen csodálatos! Tökéletesen egészséges, és gyönyörű! Lili orvosa szerint rám hasonlít, és azt mondta, akár azt is hihetnék, hogy én hoztam világra!

Amikor Lilivel nyakunkba vettük a várost, hogy beszerezzük a babaruhákat, az eladók mind nagyot néztek, amikor elbüszkélkedtem vele, hogy én vagyok a nagymama. Nem akarták elhinni, hogy Lili a lányom, inkább azt feltételezték, hogy a húgom.
Persze, ehhez már hozzászoktunk mindketten, nekem mégis olyan volt, mintha hájjal kenegetnének.
Mit tagadjam, na, hát egyszerűen hiú vagyok, mint egy páva!

Ameddig lehetett végig Lilivel voltam a szülőszobán, aztán meg a folyosón rágtam mindenki körmét, aki arra járt. Később, amikor megszületett Blanka, és először megmutatták nekem, éreztem, hogy valami végérvényesen megváltozott bennem.

Alig vártam, hogy megpuszilhassam Lilit, és hogy végre kezembe vehessem a kisbabát.
Az unokámat…

Végül eljött ez a pillanat is, és ahogy magamhoz öleltem a csöppséget, ráébredtem, hogy mi történt velem a születése napján.

Azt hiszem, felnőttem.

Lehet, hogy kicsit későn, de éppen időben ahhoz, hogy jó nagyanyja legyek annak a kislánynak.
Mert már cseppet sem érdekel, hogy én legyek a legvonzóbb, legcsinosabb, legszexibb nő a világon! De az már igenis számít, hogy Blankának legyen a legszuperebb nagymamája az Univerzumban. Azt akarom, hogy büszke legyen rám, amiért fára mászok vele, vagy, mert képes vagyok beguggolni a homokozóba, és várat építeni. Bírni fogom szuflával azt is, hogy szaladjak mellette, amikor biciklizni tanul, és ellátom majd minden szépészeti tanáccsal, amikor eljön az ideje.

Szupernagyi leszek!

Ez a gyerek megváltoztatta a szemléletemet, és egészen más fontossági sorrendet állíttatott fel velem, mint amihez eddig tartottam magam.
Lili azt állítja, jó anyja vagyok, de most arra gyúrok, hogy Blankának tökéletes nagyanyja legyek. Az a legfontosabb, hogy ő elégedett legyen, minden más csak másodlagos.

És ha a szupernagyiság mellett továbbra is vonzónak tartanak, akkor az lesz számomra a bónusz!
Nem érzem, hogy az életben valamit is rosszul csináltam volna. Való igaz, hogy a külsőm mindig is sokat számított, és mindent elkövettem, hogy állandóan bomba formában legyek, de emiatt nem hanyagoltam el sem a gyerekemet, sem a férjemet.
Jó anya, és jó feleség voltam, de egy picit mégis mindig én voltam az első magamnak is, és másoknak is.

Néhány hete mindez már a múlté.

Immár Blanka körül forog a világ, és ez így van rendjén.

Három barátnő 3/1-2-3. - Eszter, Réka és Hédi története

A népszerű budai kisvendéglő egyik asztalánál három asszony beszélgetett a vacsora, és egy-egy pohár finom bor fölött. Régi szokásuk volt ez, hogy minden hónap harmadik szerdáján összejöttek egy kis falatozásra, csevegésre, nevetgélésre. Ilyenkor mindig megbeszélték, kivel mi történt a legutóbbi találkozás óta, ki milyen pletykát tudott meg a közös ismerősökről, vagy, hogy hol, milyen új ruhát, cipőt sikerült kedvezményes áron vásárolniuk.

A desszert mellett pedig őszintén feltárták egymás előtt a problémáikat.

És aznap este mindhárman fontos bejelentés előtt álltak.

A három asszony kikérte a süteményét, majd várakozástelten néztek egymásra.

Ki kezdje?

Eszter története

Már nagyon régen kikívánkozik belőlem ez az egész, így ha nem bánjátok, én kezdeném a mesélést. Butaságnak tűnik, amiről beszélni akarok, és másnak nem is mondanám el, csak nektek, mert hát ti vagytok a legjobb barátnőim immár harminc éve.

Harminc év… Még kimondani is hihetetlen! Ha rátok nézek, nem a mostani valótokat látom, hanem azt, amilyenek akkor voltatok, amikor találkoztunk, a gimnáziumi életünk első napján. A szemetekben ugyanazt a kíváncsiságot, és ugyanazt a huncutságot láttam megvillanni, mint amit a sajátomban fedeztem fel, ezért azonnal tudtam, hogy mi hárman nagyon jóban leszünk…

Ó, ne haragudjatok, elkalandoztam! Mert most nem nosztalgiázni szeretnék, hanem a bevallani valamit. És a tanácsotokat kérni. Csak hát fogalmam sincs, hol a történetem eleje. Illetve talán mégis.

Emlékeztek rá, hogy egyszer régen elmeséltem egy álmomat? Vagyis hát sokszor elmeséltem őket, de amiről most szó van, abban magamat láttam felnőttként, olyannak, mint amilyen most vagyok. És álmomban találkoztam egy férfival. Egy nem kimondottan jóképű, halványan szeplős, de kedves arcú, vörösesszőke hajú, kék szemű, bajuszos férfival, akibe halálosan beleszerettem. Emlékeztek? Még gúnyoltatok is vele, hogy el sem tudtok képzelni ennél lehangolóbbat, én pedig alaposan meg is sértődtem. No, emlékeztek már? Igen? Akkor kapaszkodjatok meg: ez a férfi létezik, és én pár hete összetalálkoztam vele!

Hihetetlen, ugye? De tényleg így van! És képzelhetitek, mekkora volt a meglepetésem, amikor egyszer csak ott állt velem szemben valaki, akit majdnem harminc éve megálmodtam magamnak! Nem, nem tévedek, és nem csak bebeszélem magamnak, hogy olyan, mert azóta, hogy álmomban felkeresett, szinte minden nap eszembe jutott. Belém vésődött minden vonása…

És…hát igen, vártam, hogy jöjjön. Ám nem hittem, hogy tényleg megtörténik ez a találkozás! Igazán nem! De megmondom őszintén, hogy amikor az első döbbeneten sikerült túljutnom, akkor örültem neki.

Hiszen fogalmam sem volt, hogy milyen bonyodalmakhoz vezet ez a találkozás.

Mert Tony alaposan felforgatta az életemet, az biztos!

Az egész úgy kezdődött, hogy annak az angol-magyar cégnek az élére, ahol dolgozom, új elnök került. Nem, nem Tony, hanem valaki más, de ez az illető elhozta magával Londonból az egyik bizalmi emberét, aki az én álomlovagom.

Az egész bemutatkozásunk burleszkbe illő volt, de aztán, amikor sikerült felrázni magam a találkozás okozta sokkból, és visszanyertem a magabiztosságomat, elbűvöltem Tonyt.

Persze előnnyel indultam a többiekkel szemben, hiszen senki más nem nézett rá olyan ájult csodálkozással, mint én, és ez felkeltette az érdeklődését. Amikor beszélgetni kezdtünk, azt mondtam neki, hogy egy régi, kedves ismerősömre hasonlít szinte a megszólalásig, mert hát az igazat nem mertem bevallani. Sem akkor, sem azóta.

Pedig gyakran vagyunk együtt, hiszen a munkánk összeköt. De délutánonként, és néha este is vele vagyok…

Tudjátok jól, hogy a világ legrendesebb férje az enyém, akit szeretek és becsülök, de Tonynak képtelen voltam nemet mondani. Igaz, nem is akartam, mert abban bíztam, hogy ha együtt leszek vele, akkor megszűnik a varázsa, és nem fogom másnak látni, mint ami: egy egyszerű, vörös hajú, bajuszos, szeplős, kék szemű angol férfi, akinek kópés a mosolya.

Csakhogy a varázs nem múlt el.

Sőt, egyre erősebb.

Hiányzik, ha nincs mellettem, és boldog vagyok, amikor a közelemben tudom. Esténként rá gondolok, mielőtt elalszom, és reggel ő jut eszembe először, amikor felébredek.

De az érzésnek, ami bennem kavarog, nem merek, nem akarok nevet adni…

Az, hogy az egyszerű viszonyon kívül valami komolyabb is kialakulhat közöttünk, még nem hangzott el, hiszen Tonynak is van felnőtt lánya és felesége Angliában. De már egyre több időmre tart igényt, és egyre kevésbé akarja elfogadni, hogy én nem vagyok olyan szabad, mint ő.

Most még kezelni tudjuk a helyzetet, de…

De mi lesz akkor, ha egyszer elém áll, és arra kér, hogy válasszak közte és a szeretteim között? Mi lesz, ha elhagyja a családját értem ő is? Mi van akkor, ha összeköltözöm vele, és akkor ébredek fel az álomból, amikor már késő? Mert hiszen lehet, hogy mindez nem is valóság, hanem csak beleképzelek valamit a viszonyunkba, ami mögött semmi sincsen, csak egy régi-régi álom? Igaz, a férfi vonásai ugyanazok, de mi van akkor, ha az érzés már nem?

Talán csak szeretni akarom Tonyt, mert álmomban szerettem…

Jó vele együtt lenni, élvezek minden pillanatot, de ez elég ahhoz, hogy felrúgjak sok év házasságot? Hogy elfordítsam magamtól a gyerekemet és elhagyjam a férjemet, aki szeret engem?

Hogyan lehetek egészen biztos saját magamban, és benne?

És vajon szerelem-e az, amiben ezek a kérdések felmerülhetnek…?

***

Réka története

Amiről én beszélni szeretnék, az olyan, mintha Eszter történetének a folytatása lenne…

Azzal a különbséggel, hogy mint tudjátok, én már nagyon régen elváltam a férjemtől. Elsietett házasság volt a miénk, amolyan egyetemi szerelem, és egyikünknek sem okozott szívfájdalmat, amikor véget ért.

Nem vágytam rá, hogy minél hamarabb új férjet fogjak magamnak, helyette inkább kiélveztem az életet. Építettem a karrieremet, ágyba bújtam azzal, akivel akartam, és nem idegesítettem magamat semmin sem.

Aztán úgy éreztem, kevés, hogy egy nagyvállalat gazdasági vezetője legyek, és akkor fogtam bele a saját vállalkozásomba. Pár év alatt sikerült felfuttatnom, de most sem ülök a babérjaimon, mert változatlanul tele vagyok ötletekkel, tervekkel.

Én is a munkám révén futottam bele a szerelembe tavaly, és Sanyit ismerve ti is tudjátok, hogy ez a kapcsolat milyen jót tett nekem. Túl kemény voltam, szinte már könyörtelen, de mióta ő az életem része, lágyabb, empatikusabb lettem én is.

És azt hittem, hogy így már minden tökéletes, és egész, nem hiányzik belőle senki és semmi.

De közben igenis, hogy hiányzik.

Hiányzik egy gyerek…

Bár nem akartam mélyen belegondolni az anyaságba, és elképzelni, milyen lenne, ha… De hiába igyekeztem ellenállni, az utóbbi időben valahogy a gondolataim mindig visszakanyarodtak a témához, az érzéshez. Egy képhez… hogy boldogan mosolyogva magasba emelem az én kisbabámat…

Beszéltem erről Sanyival, aki azt mondta, nem bánná, ha a két fia után születne egy lánya is. Mert negyvenhat évesen nem érzi magát öregnek a kispapasághoz.

Csakhogy én már negyvennyolc éves vagyok!

És ez a hiábavaló vágyakozás eleinte csak rosszkedvet okozott, később fizikai tüneteim is lettek. Végül annyira rosszul éreztem már magam, hogy engedve Sanyi unszolásának, elmentem az orvoshoz.

Aki azt mondta, hogy nem kell aggódnom, mert a terhesség nem betegség. Csak vigyázzak magamra.

Azt hittem, rögtön elájulok, amikor meghallottam a hírt. Fel sem tudtam fogni, aztán örömömben sikoltozni tudtam volna, végül mégis sírva fakadtam.

Hogy tarthatnám meg a babát?!

Mire világra jön, már negyvenkilenc éves leszek! Amikor elballag a középiskolából, betöltöm a hatvanhetet! A diplomaosztóján vagy kerekesszékben fogok ujjongani, vagy csak lélekben lehetek vele, mert kint fekszem valamelyik temetőben.

Az orvos mindenféle vizsgálatnak alávetett, és tökéletesen egészségesnek nyilvánított. A szervezetem erős, képes vagyok kihordani a babát, csak be kell tartanom az utasításokat.

Sanyi repes az örömtől, és én is elmondhatatlanul boldog vagyok, ám van bennem némi… na jó… nagyon sok félelem!

Vajon szabad-e vállalnom ezt a késői anyaságot? Nem felelőtlenség-e ebben a korban gyereket szülni, tudva, hogy talán nem nevelhetem fel? Tudnék-e boldog kismama lenni, vagy az egész terhességet végigrettegném? És ha rendben megszületett a baba, vajon nem mérgezném-e meg a gyerekkorát a folytonos aggódással érte, és saját magamért? Lesz-e türelmem és erőm játszani vele? Tudok-e majd emelt fővel szembe nézni a nálam húsz, harminc évvel fiatalabb anyákkal, akik nyilvánvalóan kibeszélnek, kigúnyolnak a hátam mögött?

Nem fog-e szégyellni a saját gyerekem…?

***

Hédi története

És még azt mondják, nincsenek véletlenek!

De hát akkor minek nevezzük azt, hogy éppen ezen az estén készültünk rá mindhárman, hogy feltegyünk egymásnak ilyen fontos kérdéseket?

Komolyan mondom, csak kapkodom a fejemet, és már nem is érzem olyan lényegesnek a saját mondandómat.

Mert hát Eszterben ott motoszkál egy új élet kezdésének lehetősége, Réka szíve alatt konkrétan új élet éled, én pedig arról akarok panaszkodni nektek, hogy képtelen vagyok megbarátkozni az idő múlásával…

Világéletemben adtam magamra. Figyelek a súlyomra, formálom az alakomat. Hetente járok fodrászhoz, kozmetikushoz, manikűröshöz. Persze, könnyű nekem, mert megtehetem. De azt hiszem, ha nem élnék ilyen jó körülmények között, akkor is igyekeznék a szűkös lehetőségekből a legtöbbet kihozni, mert ilyen vagyok.

Amikor megszültem Lilit, amint lehetett, rohantam az edzőterembe, hogy visszanyerjem az alakomat, mert nem akartam elhízott kismama lenni. Élveztem, ahogy toltam a babakocsit, hogy a férfiak elismerő pillantása kísért az út minden centiméterén.

Amikor a gyerek óvodás, majd iskolás lett, mérhetetlenül büszke voltam rá, hogy sosem a lányomnak, hanem a húgomnak nézték őt.

És most, hogy felnőtt, még nagyobb örömöt okoz, ha testvéreknek hisznek minket.

Lili gyönyörű, és boldog nő lett, aki nem csak szerelemből, de jól is ment férjhez. Az esküvőjén igazán vigyáztam, hogy ne lopjam el tőle a show-t, de bevallom, nagyon hízelgett a hiúságomnak, hogy majdnem akkora sikerem volt, mint a lányomnak.

Egy szó, mint száz: élvezem, hogy harmincnak néznek az emberek.

De ez már nem sokáig lesz így. Nem lehet így, mert Lili pár napja bejelentette, hogy kisbabát vár. Vagyis nagymama leszek.

Nagymama!

Én!

El tudjátok képzelni rólam?

A nagymamák gömbölyűek, ősz hajúak, állandóan lisztes a kezük, és szemüvegesek. Én viszont olyan vagyok, mint egy Barbie baba, ráadásul mindenféle szépészeti műtét nélkül!

Ne értsetek félre, nem Lili anyaságát fájlalom, hanem a saját nagymamaságomat! És nem a kisbaba érkezését nem tudom feldolgozni, hanem azt, hogy ez engem mennyire megöregít!

A harmincadik születésnapomon megfogadtam, hogy ezt az ünnepet kitörlöm a naptárból, és ezt be is tartottam, mint tudjátok.

Lilin láttam az idő múlását, de ezt még sikerült feldolgoznom. Ám az, hogy hamarosan egy kisgyerek Nagyinak fog szólítani, már sok nekem…

Hová tűnt el hirtelen harminc év? Hiszen még csak most érettségiztünk! Most kezdtük az egyetemet, most mentünk férjhez…

És lassan ötvenévesek leszünk.

Hol itt az igazság?

Van, aki azt mondja, a kor nem számít. pedig de igen, számít! Számít annak, aki érett fejjel lesz szerelmes, mint Eszter, és számít annak, aki ennyi idősen lesz édesanya, mint Réka. És számít az olyanoknak is, mint én… akik homokba dugtuk a fejünket éveken át…

Vajon tényleg vonzónak és kívánatosnak látnak az emberek, vagy kinevetnek, amiért igyekszem minél tovább fiatalon tartani magamat? És mit gondolnak majd rólam, amikor sétálok az unokámmal? Hogy ejha, de jó karban van ez a nagyi, vagy azt, hogy micsoda hiú vénasszony vagyok?

Maradhat-e fiatal egy nagymama, vagy ehhez a státuszhoz muszáj megöregedni…?

A vihar

Odakint szakadt az eső.

Egy fiatalember a függönyt félrehúzva, az ablak mögül nézte a kinti világot.

Nézte, de nem látta, mert mélyen elmerült a gondolataiban.

A lelkében dúló vihar messze meghaladta azt, ami odakint tombolt.

Egy pillanatra ellágyult az arca, és ajkán halvány mosoly jelent meg. Aztán a vonásai hirtelen megkeményedtek, és összeszorította a fogait.

Ez a kettősség késztette tépelődésre.

Két lány arca váltogatta egymást az elméjében.

Egy karcsú, hosszú fekete hajú, kék szemű szépségé, akibe első látásra beleszeretett.

És egy vörösesszőke, folyton panaszkodó másiké, aki valamikor régen behálózta, és azóta nem ereszti…

A fiatal férfi hetek óta nem aludt már, és tudta, ez így nem mehet tovább. Nem akart egy érzelmek nélküli kapcsolatban vegetálni, amikor a boldogság elérhető közelségbe került hozzá.

Amióta meglátta egy közösségi oldalon a fekete lányt, csak rá tudott gondolni, és mindent elkövetett azért, hogy megismerkedhessen vele. Eleinte csak írásban tartották a kapcsolatot egymással, aztán elkérte a telefonszámát, és végre beszélhettek is. A fotója alapján elképzelte, milyen lehet a hangja, és amikor végre meghallotta, beleborzongott az örömbe. Olyan volt, mintha már régen ismerné…

Nem akart beleszeretni, dehogy is akart, ám az érzelmeinek nem tudott parancsolni.

Mivel mindketten kapcsolatban éltek, megbeszélték, hogy nem találkoznak. Legalábbis nem azonnal.

Hanem majd csak pár hónap múlva, amikor már jobban megismerik egymást.

De ő nem tudott várni.

Nagyon is látni akarta a lányt.

Megérinteni.

Biztosan tudni, hogy nem csak egy vágykép, hanem hús-vér valóság.

A lány eleinte ellenállt, de aztán belement a találkozóba

Arra készültek, hogy összefutnak egy téren, hogy váltsanak egymással pár szót.

Ő felkészült, hogy laza lesz, kedves és vicces. Azt tervezte, hogy jóképűségével, elragadó lényével még jobban elbűvöli a lányt. Azt remélte, azt akarta, hogy a lány ugyanúgy a rabja lesz első látásra, mint ahogy annyi más nő az lett, akik őt cseppet sem érdekelték.

De hiába tervezgetett: minden egészen másként alakult.

Amikor meglátta a lányt szemtől szembe, szinte megszólalni is alig tudott. Csak nézte őt, és nem tudott betelni a szépségével, a mosolyával, a gyönyörű kék szemeivel.

Bármennyire is igyekezett, mégis úgy viselkedett, mint egy első randevús kamasz.

A lányon látszott, hogy jól mulat a zavarán, és a fiú rettegett, hogy mindent elrontott.

Éppen ezért, miután elváltak egymástól, szinte azonnal telefonált, és új találkozót kért. Amikor a lány igent mondott, a fiú repesett a boldogságtól, mert tudta, hogy nincs minden veszve.

És legközelebb már úgy viselkedett, ahogyan legelőször szeretett volna. Megnevettette a lányt, és közben gyönyörködött a mosolyában.

Akkor már érezte, hogy ez a kapcsolat jóval komolyabb lesz, mint képzelte.

És amikor az ajka a lányéhoz ért, tudta, hogy menthetetlenül szerelmes.

És tudta azt is, hogy nem futó viszonyt, vagy titkos románcot akar, hanem boldog párkapcsolatot.

Együttélést.

Házasságot.

Gyerekeket.

Az új és újabb találkozók pedig még inkább megerősítették benne ezt az érzést.

És végre hosszú idő óta újra boldog volt, mert a lány viszonozta az érzelmeit. Nem mondta ki könnyen, de amikor megtette, a fiú úgy érezte, hogy attól kezdve ő a világ ura.

Az együttléteik pedig bebizonyították, hogy ők ketten valóban összetartoznak.

Lázasan, szinte vadul szerették egymást, aztán összebújva, órákon át tervezgették a közös jövőt…

Bár a lánynak is volt valakije, mégis ő volt az, akinek a kezdő lépést meg kellett tennie, és elmondani a vörösesszőkének, hogy el akar költözni otthonról.

Eldöntötte, hogy nem halogatja az elkerülhetetlent, hanem még aznap kiönti a szívét.

De nem volt alkalma tapintatosan elkezdeni a beszélgetést, mert a barátnője sírva fogadta már az előszobában. Szinte még be sem csukhatta maga mögött az ajtót, a lány máris kiabálni kezdett.

Számon kérte a telefonbeszélgetéseket, a találkozókat, és megvádolta azzal, hogy már évek óta megcsalja őt.

A fiú hitetlenkedve nézte egykori szerelmét, akivel már egy ideje pusztán úgy éltek egymás mellett, mint a testvérek.

Nem jártak együtt sehová, nem volt közöttük testi kapcsolat, és nem is aludtak egy szobában.

Már régen megbeszélték, hogy mindez így is marad, ameddig egyikük életében meg nem jelenik az Igazi. És akkor nem gátolják egymást a boldogságban, hanem minden jót kívánva elbúcsúznak.

Ehelyett kiderült, hogy a lány nyomozott utána, hogy ellenőrizte a hívásait, és hogy esze ágában sincs elengedni őt.

A fiú megpróbált nyugodtan beszélni, nem kiabálni és nem felhánytorgatni semmit, de hiába.

A lány hisztizett, sikoltozott és azzal fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz, ha elhagyja.

A fiú elborzadt, de nem a tettől, hanem a lánytól. Úgy nézett rá, mintha akkor látná először, és a vonásai elárulták mélységes csalódását és nemtetszését.

Szíve szerint fogta volna a legfontosabb holmijait, és elment volna, de nem merte magára hagyni az őrjöngő nőt. Így csak állt szótlanul, és várta, hogy a másik lecsillapodjon.

Miután a lány némiképp lenyugodott, bekísérte a szobájába, lefektette, betakarta, és az ágya szélén ülve várta, hogy elaludjon. Amikor már egyenletesen vette a levegőt, ott hagyta, és átment a saját szobájába.

Alig múlt éjfél, és a gyomra figyelmeztette rá, hogy aznap nem vacsorázott. Ennek ellenére mégsem ment ki a konyhába, mert tudta, hogy egy falat sem menne le a torkán.

És tudta azt is, hogy aludni sem fog tudni.

Ezért az ablakhoz ment, és a falnak dőlve, a függönyt félrehúzva nézte, hogy odakint szakad az eső.

Nézte, de nem látta, mert mélyen elmerült a gondolataiban.

A lelkében dúló vihar messze meghaladta azt, ami odakint tombolt.

Egy pillanatra ellágyult az arca, és ajkán halvány mosoly jelent meg. Aztán a vonásai hirtelen megkeményedtek, és összeszorította a fogait.

A fiatalember szomorúan lehajtotta a fejét.

Fogalma sem volt, hogy lesz tovább…

Képzelet

Rossz volt az éjszakája, és fejfájással ébredt. Tudta, hogy ilyenkor egész nap szenvedni fog, mert nem használt sem gyógyszer, sem egyéb okosság.

Túl kell lennie a napon, és kész.

Egy pillanattal később azonban felderült az arca.

Eszébe jutott, hogy aznap egy érdekes találkozás vár rá.

Nem randevú, dehogy, sőt, ellenkezőleg! Üzleti tárgyalásra jön hozzájuk egy partner cég ügyvezetője. De amikor felhívta, hogy időpontot egyeztessen vele… nos, akkor némileg elkalandoztak a gondolatai. Mert a férfinak olyan kellemes hangja volt!

Lehunyt szemmel elképzelte maga elé a férfit: magas, barna, jóképű…

A gondolattól, hogy aznap végre találkoznak, felvidult, és reményekkel telve ment el zuhanyozni.

Hátha tényleg megtetszik neki a férfi.

És hátha kölcsönös lesz a vonzalom…

A zuhany alatt azonban tovább szőtte az ábrándképet.

Elképzelte, hogy közte, és az ismeretlen között szerelem szövődik.

Romantikus, szenvedélyes szerelem.

Hogy egy napon a férfi beállít majd az irodába, ahol őt egyedül találja.

És nem szól semmit, nem kér engedélyt, hanem szorosan magához öleli őt, és vadul megcsókolja.

És nem éri be ennyivel.

Hanem ott, az irodában letépi róla a blúzát, és…

Érezte, hogy az erotikus gondolatoktól elvörösödik, és gyorsan hideg vizet folyatott a testére.

Délután háromra már szinte duplán látott az egyre erősebb fejfájástól. Már nem szőtt romantikus ábrándokat, csupán arra vágyott, hogy végre hazamehessen, és magára húzhassa a takaróját.

Aludni vágyott, csendben, nyugalomban, békében.

Amikor azonban a földszinti recepcióról feltelefonáltak, hogy megérkeztek a háromórai vendégek, a szíve kissé hevesebben dobogott.

De amikor a partnerek beléptek, és bemutatkoztak, a lelkesedése azonnal alábbhagyott.

A kellemes hangú férfi alacsony, vörös hajú kis csúnyaság volt, és az asszonynak minden erejére szüksége volt, hogy a csalódottságát leplezze. Miközben udvariasan bemutatkozott, magát ostorozta, amiért belelovalta magát egy ábrándba.

Egy alap nélküli vágyképbe.

Egy álomba.

Kifejezett dühöt érzett, amiért a férfi nem felelt meg a róla festett képnek. Haragudott rá azért, mert olyan, amilyen, és szinte gyűlölte, amiért ismeretlenül is fantáziált róla.

Soha nem történt még vele ilyen, így nem is tudta, hogyan kezelje ezt a helyzetet.

És minden önuralmát latba vetette, hogy a lelkében dúló viharról a környezete ne vegyen tudomást.

Igyekezett a füzetébe temetkezni, és eldöntötte, hogy inkább minden elhangzott szót papírra vet, de nem néz a férfira, aki ekkora csalódást okozott neki.

Szorgalmasan rótta a sorokat, amikor a tárgyalás kezdete után nagyjából tíz perccel új résztvevő érkezett. Az asszony automatikusan nézett csak az ajtó felé, mert alapvetően nem érdekelte, hogy ki az, aki elkésett.

Ám amikor meglátta az újonnan érkezőt, kiesett a kezéből a toll.

Magas, sötétszőke, szemüveges, szégyenlős mosolyú férfi csatlakozott a tárgyalópartnerekhez, aki azonban később cseppet sem bizonyult félénknek.

Stratégiai igazgatóként úgy tűnt, ő az, aki a tárgyalást vezeti, és végül el is ért mindent, amit akart.

Az asszony fejéből már régen elszálltak a korábbi ábrándképek. A fantáziája immár a sötétszőke hajú férfit vette célba: róla képzelt mindenféle izgalmas dolgot.

Izgalmas, ám reménytelen dolgot.

És attól a pillanattól kezdve már fogalma sem volt, miről szól a tárgyalás.

Az ábrándképek elfoglalták az elméjében a helyet a hivatalos dolgok elől.

Egészen addig, ameddig hirtelen észre nem vette, hogy minden szempár rászegeződik.

Elvörösödött, és nagyot nyelt, de fogalma sem volt, mit várnak tőle.

Ám éppen ábrándjainak új főszereplője volt, aki kisegítette a kínos szituációból.

Megerősítette a korábban elhangzott kérést, hogy a jegyzőkönyvet, amit a megbeszélés során vezetett, lehetőleg még aznap küldje szét mindenkinek, aki ott volt a tárgyaláson.

Ő komoly arccal bólintott, és igyekezett meggyőzően alakítani a gondterhelt munkatársat.

Az egyeztetés végén mindenkivel kezet fogott, és visszamenekült az íróasztalához.

A sötétszőke férfi arca továbbra is kísértette, de ő elhessegette magától a képét.

Nem akart gondolni rá.

Hogy leterhelje az agyát, nyomban nekilátott a jegyzőkönyv megírásának.

Illetve csak látott volna, mert a jegyzetei hamar elfogytak.

Csak ült a számítógépe előtt, és azon tűnődött, vajon hogy jön ki ebből a kényelmetlen helyzetből?

Már éppen sajnálni kezdte volna magát, amikor megcsörrent a telefonja.

És éppen az a férfi hívta, aki lekötötte a gondolatait.

Ő üzletszerű stílusban tárgyalt vele, de közben majdnem kiugrott a szíve az örömtől.

Kétszeresen is.

Ugyanis a férfi azért telefonált, mert a tárgyalóban hagyta a határidőnaplóját, amibe a megbeszélés alatt jegyzetelt. Kérte őt, hogy őrizze meg számára másnapig, amikor be tud menni érte, hogy elhozza.

Kedves volt, és udvarias - az asszony pedig hálás.

Mert így volt miből jegyzőkönyvet készítenie.

Másnap a férfi egy csokor virággal érkezett, így köszönte meg a kedvességét, hogy vigyázott a határidőnaplójára.

A harmadik napon azért telefonált, hogy megkérdezze az asszonyt, nem lenne-e kedve meginni vele egy kávét valahol.

A negyedik napon már csak annyit mondott, hogy a hangját akarta hallani…

Az ötödik nap reggelén az asszony boldog mosollyal az arcán ment dolgozni. Tudta, hogy az igazi csodák aznap kezdődnek…

Az árva (M.O. emlékére)

A folyosón emberek jöttek-mentek, és ügyet sem vettek a férfira, aki az egyik műanyag széken magába roskadtan ült.

Mindenki a maga dolgával törődött, nem foglalkoztak a férfi könnyeivel és mély bánatával.

Nem tudták, hogy az édesapját gyászolja, aki nem sokkal korábban hagyta maga mögött az életet.

A férfi tisztában volt vele, hogy az édesapja számára megváltás volt a halál, mégsem tudta elfogadni azt, hogy elment.

Folyton csak a hangját hallotta, azt az erőtlen, fáradt hangot, amely azt hajtogatja, hogy „szeretlek benneteket… de hagyjatok…”.

Mert nem tudta hagyni. Ő nem. Hiszen az édesapjáról volt szó! Mindent megtett, hogy segítsen rajta, mégis lelkiismeret furdalása volt most, hogy magára maradt.

Marcangolta az önvád, hogy talán többet kellett volna tennie… De nem. Az a bizonyos „több” már maga a csoda lett volna.

A férfi felsóhajtott, és letörölt egy kövér könnycseppet az arcáról, miközben azon igyekezett, hogy ne üvöltse ki a világba a fájdalmát. Hogy elment az apja. Hogy így ment el. Ilyen méltatlan körülmények között.

Ő világ életében jó ember volt, aki mindig segített másokon, így nehezen tudta megemészteni, hogy azok, akik felesküdtek mások ápolására, gyógyítására, nem tesznek semmit egy haldoklóért.

Sosem átkozódott, sosem kívánt rosszat senkinek, de most… Most azt kívánta, bárcsak a flegma nővérek átélnék ugyanazt a tehetetlen dühöt, amit ő. Mert a szerettükkel úgy bánnak, mint egy darab fával…

A férfi a szájára szorította a tenyerét, nehogy a keserves zokogás kitörjön belőle.

Megpróbált az apjára nem megtört, beteg öregemberként gondolni, hanem olyannak akarta látni, amilyen régen volt.

Mosolygós, halk szavú, boldog férfi.

Akinek a mindene a fia és a felesége volt.

Hát, igen.

Az apja akkor roppant össze, amikor hét éve a felesége egyik napról a másikra ágynak esett, és rövid idő alatt elment.

Akkor hetekig csak bolyongott az üres lakásban, és az asszonyt szólítgatta.

Azt hitték, vége lesz neki is, de aztán összeszedte magát, és igyekezett a fiából és az unokáiból erőt meríteni.

Hozzájuk is költözött, és elbarkácsolgatott a ház körül.

Úgy tűnt, megnyugodott, és talán boldog is volt. De már kevesebbet mosolygott, és még kevesebbet beszélt.

Ám annál többet emlékezett.

A férfi visszagondolt azokra az éjszakákra, amikor az apját a konyhaasztalnál ülve találta, kezében egy pohár vízzel, párbeszédet folytatva az elhunyt feleséggel.

Először nagyon megrémült, hogy az apja megbolondult, de aztán rájött, hogy egyszerűen csak így tartja magát életben.

Hogy beszélget a nővel, aki az élete szerelme volt.

A férfi most már nem fogta vissza a könnyeit.

Siratta az apját, és az édesanyját is, akik immár újra együtt vannak, és kéz a kézben sétálnak az öröklétben.

Ő pedig itt maradt, árván.

A szó olyan erővel hasított a szívébe, hogy fájdalmában hangosan felnyögött.

Egy nővér, aki elment előtte visszanézett ugyan rá, de aztán nem törődött vele. Számára a halál és a gyász mindennapos volt. Sem ideje, sem kedve nem volt arra, hogy vigasztalja a hozzátartozókat.

A férfi megtörölte a szemeit, és lassan felállt. Tétován körülnézett, mintha keresne valakit vagy valamit, aztán lassú léptekkel elindult haza.

És miközben beszállt az autójába, halványan elmosolyogott.

Hiszen megértette, hogy akiket keresett, sosem hagyják el őt.

És amíg ő él, a szülei is élni fognak minden szívdobbanásában, minden mosolyában, minden szavában…

Örök barátok

Tizennégy éves koruk óta voltak barátnők.

Azóta, hogy elkezdték a középiskolát. Már az első napon egymás mellé ültek, és amikor csak lehetett, beszélgettek.

Sok közös vonás volt bennük, ám még több, amiben különböztek, de talán éppen ezért jöttek ki olyan jól egymással.

A szőke volt a jó kislány, a szabálykövető, engedelmes. A barna pedig a kis boszorkány, a minden huncutságban benne lévő vagány.

A barátságuk aztán mindkettejük viselkedésében változást eredményezett: a szőke visszafogta a barnát; a barna élénkebbé tette a szőkét.

Nem volt olyan délután, amit ne együtt töltöttek volna, amikor nem osztották volna meg egymással az álmaikat és a vágyaikat. Mindketten tökéletesen ismerték a másik titkos gondolatait, és egy pillantás elég volt, hogy megértsék, mit akar mondani a másik.

A tanulás jól ment nekik, mert amiből az egyik gyengébb volt, abban a másik segítette. Együtt írták a leckéket, felmondták egymásnak az anyagot, aztán újra csak álmodoztak.

Az ismeretlenről.

A rájuk váró csodákról.

Az életről…

Egyszerre lettek szerelmesek, és aztán egyszerre élték át az első csalódás keserű fájdalmát is.

Egymás vállán sírtak, egymás lelkét gyógyítgatták, és egymásnak fogadták meg, hogy soha többé nem adják meg magukat ennek a mámorító, ám csalóka érzésnek.

Aztán egyszerre felejtették el az ígéretet, amikor a nagy Ők szembe jöttek velük – ugyanazon a koncerten.

Ahol a szőke egy főiskolás fiúval mosolygott össze, a barna pedig egy zenésszel.

Bár abban a pillanatban egyikük sem gondolta, hogy bármi komoly alakulhat abból a találkozásból, néhány nappal később már nyilvánvalóvá vált, hogy szerelmek születtek azon az estén.

A szőke szülei örültek, hogy a lányuk rendes, helyes fiút talált magának.

A barna csak az édesanyjának mert vallani az érzéseiről.

Mert a szőke és a barátja között két év volt a korkülönbség.

A barna tizenhat évvel volt fiatalabb a szerelménél.

Az érettségit követő évben a szőke férjhez ment a választottjához. A barna hajú barátnő volt az esküvői tanú. A zenész nem tudott részt venni az eseményen, mert külföldön volt éppen, de szép ajándékot küldött és sok boldogságot kívánt.

És a két barátnő sorsa attól kezdve másként alakult.

Mert a szőke lánynak egy évvel később kislánya született.

A barnát viszont elhagyta a párja, amikor kiderült, hogy babát vár. És talán ezért, talán másért, de végül a lány elvetélt.

A fiatal szőke anya hamarosan két gyereket nevelt egyetértésben és szeretetben a tanárként dolgozó férjével. Boldog volt a családja körében, nem vágyott rá, hogy kimozduljon otthonról. Csak a szeretteinek élt, szinte semmi más nem érdekelte már.

A barna futó kalandokkal gyógyította a szívén ejtett hatalmas sebet. Bulizott, éjszakázott, és válogatás nélkül törte a férfiszíveket.

Mert az övé már régen megfagyott.

Amikor pedig már gyűlölt tükörbe nézni, meglátogatta a szőkét, hogy erőt gyűjtsön az ő boldogságából.

Hosszan beszélgettek; ahogy ültek egymás mellett éppen olyanok voltak, mint gimnazista korukban. A barna sírt, a szőke vigasztalta. Igyekezett jobb belátásra bírni a barátnőjét, ki akarta húzni a sötét, mély gödörből, ahová zuhant.

Segítő kezet nyújtott, amit a másik tétován, de elfogadott.

A barna lélekben megerősödve tért haza, és hamarosan sikerült is rendeznie az életét. Férjhez ment, kisfiút szült, és csak rossz álomként tekintett élete sötét időszakára…

*

Azóta hosszú évek teltek el, ám a két nő barátságán mindez semmit sem változtatott.

Bár mindkettejük hajába ősz szálak vegyültek már, mégis, amikor találkoznak, egymás szemébe nézve ugyanazt a kamaszt látják, akik egykor voltak. Ugyanúgy összedugják a fejüket, miközben beszélgetnek, és ugyanúgy hangosan kacagnak, mint régen.

A gyerekeik pedig kissé csodálkozva nézik a két anyát.

A két, számukra ismeretlen lányt.

Az asszonyok, ahogy az első pillanattól kezdve mindig, változatlanul egymással osztják meg először életük történéseit.

Nem csoda hát, hogy a barna volt az első, aki megtudta, hogy a szőke nagymama lesz. Az öröme mellett egy pillanatra fájdalmat érzett, hiszen akkor egyszerre lettek szerelmesek… Akkor szinte egyszerre lettek várandósok… Ahogy minden egyszerre történt velük, most egyidőben lehetnének nagymamák is. Ha akkor az ő babája is megmarad…

De aztán gyorsan elhessegette a szomorú gondolatokat, és mosolyogva hallgatta a telefonban a barátnője boldogságtól fűtött hangját.

Az életük másként alakult, de a közöttük lévő kötelék sosem lazult meg.

Barátok maradtak.

Örök barátok.

A múlt emléke

Az üvegfalú irodában éppen véget ért egy értekezlet. A termet a hátra tolt székek zaja, papírok zizegése és beszélgetés moraja töltötte be.

Az egyik asztalnál barna hajú, középkorú asszony szedegette össze a holmiját, miközben a mellette álló kolléga kérdésére válaszolt.

Hirtelen azonban furcsa érzés lett rajta úrrá. Úgy érezte, hogy valaki nézi őt. Lassan hátra fordult, és azonnal tudta, hogy nem tévedett.

Egy őszülő halántékú, jó ötvenes férfi állt az üvegfal túloldalán, a folyósón, és meglepetéstől elkerekedett szemmel meredt a nőre.

Az asszony elmosolyogott, és kisietett a teremből, egyenesen a férfihoz.

Az ismeretségük körülbelül harminc évvel korábban kezdődött, amikor a nő, még fiatal lányként, gyakornoki munkát vállalt a későbbi munkahelyén. Csinos volt, kedves és barátságos, így hamar megkedvelték a kollégái.

De leginkább a férfiak keresték a társaságát.

Több ajánlatot is kapott tőlük, de ő csak nevetett a próbálkozásaikon.

Számára a flört csak játék volt, semmi több.

Egészen addig, ameddig új mentort nem kapott egy fiatal, frissházas osztályvezető személyében.

És egy idő után úgy tűnt, hogy a lány nem csak tüzet gyújtott, hanem meg is perzselődött a lángtól…

Mert mindent elkövetett, hogy megszerezze magának a férfit, aki azonban makacsul küzdött a lány varázsa ellen.

A feleségére gondolt, akit szeretett, és akit nem akart sem elveszíteni, sem megbántani.

Ám éjszakákon át csakis a lányt látta maga előtt: a laza mozdulatot, ahogy a füle mögé fésülte göndör, barna haját, a huncutul csillogó szemeit, és a száját… A csókra csábító ajkakat. És azt a pimasz, féloldalas mosolyt…

Hetekig kínlódott, őrlődött, de végül belátta, hogy minden hiába.

Menthetetlenül beleszeretett a lányba.

És egy esős délután végre magához szorította, és megcsókolta őt.

Ami azután történt, soha nem tudta elfelejteni.

Hiszen azt hitte, attól fogva minden rendben lesz.

Ezt remélte kiolvasni a kedvese tekintetéből is, amikor elengedte a csók után.

De keserűen csalódott.

Szerelem helyett csak diadal csillogott a lány szemében.

Csupán ez ült ki a félmosolyra húzódó ajkára is.

Mert ő nem volt szerelmes.

Soha nem is volt az.

Őt az elérhetetlen izgatta, az, hogy megtörje a férfi ellenállását. Hogy megszerezze magának.

Élvezte az egyre növekvő hatalmát, és biztos volt a győzelmében.

Amit végül el is ért.

Hogy milyen áron, még nem tudta.

Nem értette.

Nem érthette, hiszen szinte gyerek volt még.

Kinyújtotta a kezét valami felé, amit meg akart szerezni, és gyermeki örömmel élvezte a diadalát is.

Nem csalódott még.

Nem tapasztalt még.

Nem élt még…

Néhány évvel később ők ketten egy véletlen révén ismét találkoztak.

A lány akkor végzett az egyetemen, a férfi pedig a rossz házasságában vegetált.

Örültek egymásnak, hosszan beszélgettek, és a lány bocsánatot kért a múltban történtekért.

Mert addigra már tudta, felmérte, hogy milyen fájdalmat okozott a férfinak.

Megtapasztalt egyet és mást, és őt is érte már bánat.

Már tisztában volt vele, hogy a szerelem nem játék.

Öleléssel búcsúztak el egymástól, ám egy újabb találkozás ígérete és reménye nélkül…

Aztán eltelt több mint húsz év.

És most újra ott álltak egymással szemben.

A viruló, boldog házasságban élő, vonzó asszony, és az elvált, csalódott, kissé megtört férfi.

Az asszony örült, hogy újra láthatja egykori lovagját, ám megijedt attól, amit a férfi szemében látott.

Azt, hogy még mindig szerelmes.

Az elmúlt hosszú évek és a történtek ellenére is…

Ám a nő nem tudott mit kezdeni ezzel az érzéssel, ugyanúgy, ahogy annak idején sem tudott. Akkor csak játszott, próbálgatta az oroszlánkörmeit, felmérte alakuló nőisége erejét, és figyelte a hatást. Nem sérült abban a viszonynak semmiképpen sem nevezhető kapcsolatban, és sajnálatot sem érzett.

Akkor nem.

Most viszont őszintén szánta az előtte álló férfit, akiben ilyen mély nyomot hagyott egyszer régen egy tapasztalatlan kis fruska.

Kissé tartott attól, hogy a férfi új találkozót kér tőle, mert tudta, hogy nem fogadná el. Szánalomból semmiképpen. Mást pedig igazán nem érzett.

És ez ugyanúgy kiolvasható volt a szeméből, mint annak idején a diadal.

A férfi mélyet sóhajtott, és magában azt kívánta, bár inkább gyűlölné őt ez a ragyogó asszony!

Mert a szánalomnál még az is jobb.

Annál minden csak jobb.

Annál az is jobb, hogy most gyorsan elköszön, és elmegy.

Vissza se néz.

Soha többé!

Az asszony mélyet sóhajtott, és magában azt kívánta, bár inkább ne találkozott volna most össze a férfival. Ahogy elnézte a távolodó alakot, egy pillanatra újra fellobbant benne a régi diadal érzése, de aztán gyorsan ki is hunyt. Hiszen felnőtt lett, már nem játszott a szívekkel.

Egy kolléga odalépett hozzá, így a nő gondolatai azonnal a munka felé forogtak. Élénk beszélgetésbe kezdtek, és gyorsan belemelegedtek a felvetett témába.

A férfi a lépcsőtől mégis visszafordult.

Szomorkás mosollyal nyugtázta, hogy az asszony nem néz utána.

De ugyan miért is nézne?

Az ügy lezárult, már régen vége van.

Valószínűleg nem találkoznak soha többé.

És ez így jó.

Mindkettejüknek.