Igazából azt sem tudom, hogy szólítsalak meg.
Drága szerelmem? Ez nem jó, hiszen nem vagyok szerelmes beléd.
Kedvesem? Ez sem valós, mert nem vagy a szeretőm.
Fogalmam sincs, kim vagy nekem. Fogalmam sincs, mit érzek irántad.
Vonz a mosolyod, a huncut pillantásod, és szívesen átölelnélek, de…
De nekem családom van! Gyerekeim, akiknek szüksége van rám! És egy
csodálatos feleségem, akit szeretek, és akivel nagyon boldogan élek.
Ám itt vagy te is, aki észrevétlenül belopóztál a mindennapi
gondolataim és az álmaim közé.
Nem első pillantásra. Nem egyik napról a másikra. Hetek, sőt hónapok
óta ismertelek már, mire kezdtem más szemmel nézni rád.
Emlékszem, az irodaház előtt futottunk össze, ahol mindketten
dolgozunk. Te egy megbeszélésről jöttél vissza, én éppen tárgyalásra indultam…
Már messziről mosolyogtál rám – éppen úgy, ahogy bárki másra is mosolyogtál
volna. Aztán…
Aztán, amikor egymás mellé értünk, és köszöntünk, a szél belekapott a
hajadba… Olyan voltál hirtelen, mint egy boszorkány. Egy gyönyörű, ám veszélyes
boszorkány.
Megbabonáztál – nincs erre jobb szó.
Utána napokig nem láttalak, és úgy gondoltam, így is van ez jól. De
nem tudtam nyugodni. Keresni kezdtem az alkalmakat, hogy összefussak veled.
Végül egy átlátszó indokkal állítottam be az irodádba. Emlékszel? Meglepetten
néztél rám, de a mosolyod olyan furcsa volt.
Szinte diadalmas.
Ugye te már régebben tudtad? Talán az előtt a bizonyos találkozás
előtt is érezted, hogy tetszel nekem?
Nem vallom be.
Mert nem vallhatom be az
érzéseimet. Nem pusztán a családom miatt. Hanem azért, mert én magam sem ismerem
ennek az érzésnek a nevét.
Nem szerelem. Még nem.
Nem is csak vágy. Már nem.
De akkor micsoda?
De nem hagyom!
Inkább kerüllek. Inkább a közelébe se megyek azoknak a helyeknek, ahol
láthatlak, ahol beszélgethetnék, ahol nevethetnék veled.
Mert ki akarok kerülni a bűvkörödből…
Bár, ha őszinte akarok lenni, akkor el kell mondanom, hogy mindez
édeskeveset ér.
Mert ha akarom, ha nem, befészkelted magad a gondolataimba.
Pedig nem akarom! Igazán nem!
És mégis, minden reggel megfordul a fejemben, hogy talán aznap a
véletlen az utamba sodor. Este pedig hálás vagyok, amiért nem tette.
De aztán a következő reggelen újraéled bennem a remény.
Tudom, hogy te sosem fogsz keresni engem.
Tudom, hogy az én akaraterőmön múlik minden.
És én erős vagyok.
Még bírom.
De ki tudja, hogy meddig…?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése