Ismertem, de
nem voltunk közeli barátnők.
Sokat
beszélgettünk, mégsem tudtam róla mindent.
És most
elment…
A gyerekeink
osztálytársak voltak, így az iskolában gyakran összefutottunk. Néha
elbeszélgettünk, néha csak köszöntünk egymásnak, aztán sietett egyikünk is,
másikunk is a dolgára.
Eleinte –
úgy látszott – rendben volt körülötte minden.
Egy iskolai
rendezvény alkalmával beültünk egy sarokba, és nagyot beszélgettünk.
Akkor mesélt
először a házasságában jelentkező nehézségekről.
Nem tudtam
segíteni neki, csak azzal, hogy meghallgattam, és felajánlottam, szóljon, ha
bármit is tehetek érte.
Ő pedig már
ennek is örült.
És olyan
hálás volt egy doboz játékért, amit a kisfiának küldtem, mintha egy egész
boltot vettem volna neki…
Egy időben
azonos élethelyzetbe kerültünk mindketten: a kapcsolatunk akkor vált
szorosabbá.
Hol ő
támogatott engem ötlettel, tanáccsal, hol én őt, így tartottuk egymásban a
lelket.
És a
naponkénti, órákig tartó telefonbeszélgetésekkel.
Aztán az
élet elsodort minket, csak néha-néha hívtuk egymást, vagy találkoztunk az
iskolánál, a gyerekeinkért menet.
Tudtam, hogy
elvált, hogy egyedül küzdött a mindennapok nehézségeivel.
Anya és apa
volt egy személyben.
Az utolsó
találkozásunkat a véletlen szervezte meg.
Szerintünk
nekünk volt elsőbbségünk, szerinte neki.
Vadul
mutogattunk, és a kanyarban, letekert ablaknál akartunk érvényt szerezni az
igazunknak.
Amikor
megismertük egymást, elnevettük magunkat.
„Ne
haragudjatok”, mondta „figyelmetlen voltam, csak nagyon sietek. De annyi minden
mesélni valóm van! Felhívlak majd, jó?”
Bólintottam, még egyszer egymásra mosolyogtunk, és mentünk az utunkra.
Mindez talán
két hónapja történt.
Ő pedig nem
hívott.
És már nem
is fog…
Vajon mit
mesélt volna?
Már sosem tudom
meg.
A hír, amit nemrég kaptam megdöbbentett, letaglózott – kiütött.
És
magyarázatot adott arra, miért vártam hiába a hívására…
Kettőnk
közül ő volt a fiatalabb.
Ő volt.
Ő.
Volt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése