Karácsonyi mese

A kislány már nagyon készült a karácsonyra.

November elején átadta édesanyjának a Jézuskának szóló levelet, hogy időben odaérhessen a kívánságlistája a címzetthez.

Miután a levél útnak indult, a kislány határozottan megkönnyebbült.

Egy hónappal később, egy este, amikor aludni küldték, ismét eszébe jutott a levél…

Nem kellett sokat gondolkodnia rajta, tisztán emlékezett, hogy mit kért, hiszen olyan régen vágyott már a játék varrógépre! És a bölcsőre! Hogy a kis zongoráról már ne is beszéljen… Ugyanolyat szeretne, mint amilyet az unokahúga kapott a születésnapjára… Pontosan körülírta a Jézuskának, hogy milyen legyen, de hogy még véletlenül se tévessze el, hát le is rajzolta neki.

És mást nem is kért.

Csak egy babát.

De azt nem írta bele a levélbe, hiszen azt a Jézuska úgyis tudja magától.

A kislány szíve hirtelen elszorult.

Mi van akkor, ha a Jézuskának mégse jut eszébe a baba?

De igen, eszébe fog jutni, mert a Jézuska mindent tud.

Ám, ha mindent tud, akkor mi szükség van a levélre?

A kislány már határozottan szorongott.

Igen, a Jézuska mindent tud, de ilyenkor, karácsonykor olyan sok kérés érkezik hozzá, hogy nem egyedül teljesíti a vágyakat, hanem az angyalai és a manói segítségével… Akik kénytelenek a levelekre hagyatkozni…

Szóval, akkor idén nem kap babát.

A kislány elszomorodott, és csendesen sírni kezdett.

Hogy lehetett olyan buta, hogy nem írt a babáról? Igaz, hogy rengeteg babája van, na de akkor is…

A karácsonyi ajándékbaba az igazi!

Miközben halkan szipogott, hogy a szülei a másik szobában ne szerezzenek tudomást a bánatáról, belé villant egy gondolat.

Mi lenne, ha…?

Először csak a sírás maradt abba, és némán feküdt néhány percig. Meghányta-vetette magában az ötletet, majd óvatosan kimászott az ágyából.

Aztán letérdelt az ablak elé, összekulcsolta a kezét, arcát az ég felé emelte, és lehunyt szemmel, alig hallhatóan imádkozni kezdett.

A Jézuskához beszélt.

Először bocsánatot kért, amiért zavarja Őt a nagy munkában, majd elpanaszolta, hogy elfelejtett babát kérni karácsonyi ajándéknak. Felajánlotta a Jézuskának, hogy inkább ne hozzon varrógépet, és bölcsőt se, sőt, lemond az annyira áhított kis zongoráról is… csak történjen csoda… és a Jézuska egy babát… legalább egy icipici babát hozzon neki!

Imája végeztével a kislány visszafeküdt az ágyába, és mély álomba merült.

Szentestén együtt volt az egész család.

A kislány remegő szívvel várta a pillanatot, amikor végre nekiállhat az ajándékcsomagok bontogatásának. Amikor édesanyjától engedélyt kapott hozzá, izgatottan tépte le a csomagolópapírt az első dobozról.

Ó, itt a varrógép!

A második doboz egy társasjátékot rejtett, a harmadik rajzeszközöket.

A negyedikből az összeszerelhető bölcső került elő, amit édesapja azonnal össze is állított neki.

Amikor az utolsó dobozban meglátta a piros zongorát, már nem tudta türtőztetni magát, és hangosan sírni kezdett.

Édesanyja magához ölelte, ő pedig kérdés nélkül elzokogta neki a bánatát.

-Soha nem szabad kételkedned abban, hogy a Jézuska meghallgatja az imáidat – mondta halkan az anyukája, és a karácsonyfa felé mutatott, amely alatt alig észrevehetően ugyan, de megbújt még egy csomag.

A kislány, szívében megújult reménnyel nyúlt a dobozért.

Soha életében nem látott még olyan csodálatosan szép babát, mint amilyet a csomagolópapír rejtett!

Azon a karácsonyon tanulta meg, - és tapasztalta élete folyamán nem egyszer, - hogy minden ima meghallgatásra talál, és hogy csodák igenis léteznek…

Repülőtéren

Jóval hamarabb kiment a repülőtérre, mint kellett volna, de már nem tudott a lakásban maradni. Valami űzte, hajtotta a városból – oda.

Oda… de hová?

Az ország, ahol világra jött, régen nem létezik már.

Szülővárosa, ahol az elmúlt hónapokban lakott, idegen, sőt riasztó a számára.

A tengerentúl, ahol azt hitte, hogy megnyugvásra lel, ma már csak a fájdalmát juttatja eszébe. Hiszen ott halt meg a férje. Ott temette el a fiát. Éppen öt éve, karácsonykor...

A teljes novella az ÉletMesék (Romantikus történetek a mindennapokból) című kötetben olvasható.

Találkozás

A lány eleinte ráérősen sétálgatott a Vörösmarty téren, mert tudta, hogy a férfi, akire vár, késni fog. Kirakatokat nézegetett, majd leült egy árnyas padra, és elővette a táskájából a verses könyvet, ami nélkül sosem ment egy tapodtat sem.

Annyira belemerült az olvasásba, hogy megszűnt számára a külvilág.

De aztán hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába, és aggódni kezdett.

Mi van, ha közbejött valami, és a férfi nem tud eljönni? Vagy ha egyszerűen csak meggondolta magát? Ő meg feleslegesen vár rá…

Elnézte a körülötte andalgó párokat, és irigyen felsóhajtott. Ó, bárcsak neki se kellene egyedül ücsörögnie ebben a kellemesen meleg júniusban! Bárcsak az ő kezét is fogná az, akit szeret! Bárcsak együtt lehetne vele! Bárcsak eljönne…

Ám az idő múlt, a férfi pedig nem bukkant fel a téren sétálók között.

A lány több mint egy órája várt már, amikor végül eleredtek a könnyei. Biztos volt benne, hogy egyedül kell hazamennie, mert a férfi nem jön el. De tudta azt is, hogy ő továbbra is várni fogja. Hogy nem megy haza addig, ameddig le nem száll az este. Mert az nem lehet, hogy ne történjen csoda! Az nem lehet, hogy őt az a férfi hagyja hiába várni!

És valóban, a csoda megtörtént.

Három órával később a várva-várt szerelmes utat tört magának a téren hömpölygő tömegben, és a lányhoz sietett. Ölbe kapta, egy pillanatig némán nézett a könnyes szempárba, majd gyengéden, engesztelőn megcsókolta. Nem volt szükség szavakra – megértették egymást nélkülük is.

* 

26 évvel később egy asszony a buszon ülve emlékezett vissza a történtekre, miközben szája szegletében mosoly bujkált. Istenem, milyen boldog volt akkor! Úgy érezte, hogy övé a világ, amiért a férfi - annak ellenére, hogy nem hitte, a lány megvárja őt – mégis elment a találkozó helyszínére. Pedig tudhatta volna, hogy ő akár egy életen át is várt volna rá…

Elmúlt már délután négy óra, neki pedig még két megállót kellett utaznia. Sosem szokott késni, most sem önszántából tette, hanem a körülmények alakultak így. Amikor felállt, hogy jelezze a leszállási szándékát, érezte, hogy a szíve a torkában dobog. A megállóban mély levegőt vett, majd szapora léptekkel indult a megbeszélt helyre.

A Vörösmarty téren fiatalok sétáltak kéz a kézben, ugyanúgy, mint akkor régen, de az asszony most nem irigyelte őket. Már messziről megismerte a férfit, aki őrá várt. Sietve utat tört magának az andalgó párok között, hogy aztán kipirult arccal álljon meg előtte. A haja kissé megőszült, de az asszony boldogan állapította meg, hogy a tekintete és a mosolya semmit sem változott. Egy pillanatig némán néztek egymás szemébe, majd a férfi magához szorította, és finoman megcsókolta.

Bár eltelt jó néhány év, nekik mégsem volt szükségük szavakra – még mindig megértették egymást nélkülük is.

Decemberi történet

Nagyon fázott.

A hideg decemberi széltől teljesen átfagyott, úgy érezte, hogy ha nem mehet valami meleg helyre, neki rögtön vége lesz. Ezért úgy döntött, hogy otthagyja a zsúfolt villamosmegállót, és bemegy a legközelebbi gyorsétterembe melegedni. Egye fene, megiszik egy teát is, de muszáj bemennie valahová, mielőtt megfagy!

Gyorsétterem helyett azonban egy cukrászda került az útjába. Ilyen helyen még sosem járt egyedül, és most is vacillált, hogy bemenjen-e egymaga, de a jeges szél meggyőzte, hogy nincs mitől tartania.

Belépett a helyiségbe, körül se nézett, csak leült az első üres asztalnál, amit meglátott, és levette a kesztyűjét. Pár pillanatig akklimatizálódott, aztán megvált a kabátjától is. Kezébe vette a sütemény- és italkínálatot tartalmazó füzetet, majd tanulmányozni kezdte. Közben pedig nagyon furcsa érzése támadt.

Mintha valaki őt nézné.

Zavarba jött, de kíváncsi is volt, így óvatosan körülkémlelt.

Nem kellett sokáig keresnie, mert néhány asztallal odébb felfedezett egy férfit, aki átható tekintettel őt bámulta. Egy pillanatig egymás szemébe néztek, de őt annyira meglepte a férfi leplezetlen csodálata, hogy idegesen elfordult tőle. A keze megremegett, és még nagyobb zavarban érezte magát, mint addig valaha, bármikor.

Még fel sem dolgozhatta a történteket, amikor megállt az asztala mellett egy unott arcú pincérlány, és felvette a rendelését. Csak egy teát kért, semmi mást, de tudta, hogy azt is nagy kihívás lesz meginnia ilyen körülmények között.

Mert a férfi továbbra is bámulta.

A legrosszabb pedig az volt az egészben, hogy neki nagyon tetszett a szőke férfi. Vonzónak találta őt magát, és az átható pillantását is.

Remélte, hogy az ismeretlen odajön hozzá, ugyanakkor tartott is tőle. Mit mondhatna neki?

Félve újra oldalra sandított, és úgy látta, mintha a csodálója halványan rámosolyogna.

Fogalma sem volt, hogy mit tegyen, hogyan reagáljon… Neki otthon férje van! De a férfi tekintete úgy vonzotta, mint a mágnes, így megint csak ránézett.

A szőke azonban már nem törődött vele, mert ragyogó arccal sietett a kedvese felé, aki abban a pillanatban lépett be a cukrászdába. Gyengéden átölelte, megcsókolta a fekete hajú nőt, aztán lesegítette a kabátját, és az asztalukhoz kísérte. Rá már egy kóbor pillantást sem vetett, megszűnt létezni a számára.

Milyen jó lehet annak a nőnek – gondolta, és szinte egy hajtásra magába döntötte az időközben megérkezett teát. Az sem érdekelte, hogy forró, és hogy szinte égette a torkát.

Nem fázott már.

Minél előbb haza akart menni.

Haza a férjéhez, a párjához, aki majd ragyogó arccal nyit neki ajtót, megcsókolja, és lesegíti róla a kabátját…

A barátom...

Volt nekem egy nagyon jó barátom, aki három éven át jóban-rosszban mellettem volt.

Aki tudta minden titkomat.

Akivel megoszthattam a gondolataimat, és az érzéseimet...

Amikor bemutattak minket egymásnak, akkor kissé bizalmatlanul méregettem annak ellenére, hogy hasonlított a fényképéhez. Mégis valahogy másmilyennek képzeltem.

Ám ahogy teltek-múltak a napok, egyre jobban megismertem és megszerettem olyannyira, hogy már szinte létezni sem tudtam a "másik felem" nélkül. Igazi jó barátom lett, aki zokszó nélkül tűrte, hogy bármikor rázúdítsam az élményeimet, és akkor sem panaszkodott, ha mindezt hajnali kettőkor tettem...

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem veszekedtem vele.

Az sem igaz, hogy mindig dicsértem.

De szerettem.

Igazán.

Aztán...

Aztán éppen egy hete nagyon letoltam. Kiabáltam vele, amiért nem azt csinálta, amit kértem tőle, vagy ha mégis, akkor az volt a baj, hogy túl lassan tette.

Megfenyegettem, hogy soha többé nem tárgyalok vele, ha így folytatja.

Hátat fordítottam neki, és magára hagytam.

Órákkal később mentem vissza hozzá, ám akkor már késő volt.

Feketén meredt rám, és nem reagált semmire, akármit kértem tőle.

Megrémültem, és ígértem mindent, csak hogy újra szóba álljon velem...

Becéztem, udvaroltam neki - hiába, nem hatotta meg semmi.

Ahogy én elfordultam tőle, ugyanúgy elfordult tőlem ő is.

Úgy éreztem, hogy vége a világnak.

Kétségbeesetten telefonálgattam segítségért, de nem találtam gyógyírt a bajára.

Tehetetlenül ültem szemben vele, és bőgtem, mint egy gyerek, hogy örökre elveszítettem az én drága barátomat.

Szörnyűséges hét van a hátam mögött, mert mindenhol falakba ütköztem, senki sem tudott segíteni rajtunk.

Végül nagy nehezen találtam valakit, aki - miután meghallgatta a tüneteket - előállt a diagnózissal, és gyógymódot ajánlott a bajunkra. Nem mérlegeltem, nem vacilláltam, hanem azonnal döntöttem és szakértő kezekre bíztam a barátomat.

És reménykedtem.

Ő eleinte makacsul ellenállt a beavatkozásoknak, végül mégis megadta magát, és visszajött hozzám.

Amikor újra rám villant, akkor olyan mérhetetlen boldogság járt át, hogy azt le se tudom írni.

Csakhogy korai volt az örömöm.

Aki visszajött, az olyan volt, mint ő, de csak külsőleg.

Belül teljesen megváltozott.

Idegen lett...

Igen... eddig úgy beszéltem róla, mint egy élő emberről. 

Pedig nem az, csupán "csak" a laptopom.

Minden titkom tudója.

Akivel bármikor megoszthattam a gondolataimat és az érzéseimet.

Akivel most is itt ülök szemben, és akivel próbálok megbarátkozni.

De nehéz.

Nagyon nehéz, mert nem találom benne az ismerős programokat és beállításokat, mert nem olyan már, mint régen volt...

Tudom, hogy meg fogom szokni ezt az új arcát is.

A kérdés csak az, hogy vajon mikor?

Véletlen találkozás

Az elmúlt hetekben rengeteg minden történt velem.

Csupa jó dolog, aminek elmondhatatlanul örülök.
Ennek köszönhetően sok mindent csinálok egyszerre, ami kissé fárasztó ugyan, én mégis nagyon élvezek minden pillanatot.

A tegnap délutánom zsúfoltra sikerült, mert egyik megbeszélésről kellett a másikra sietnem, ám a tempómat alaposan visszafogta, hogy a retikülöm mellett a laptoptáskámat is cipelnem kellett. Az 1-es villamos megállójában ácsorogtam, és éppen az új regényem egyik jelenetén gondolkodtam, amikor valaki rám dudált.

Egy férfi volt az, akit először meg sem ismertem.
Pedig valamikor nagyon szerettem.
Aztán persze lerítt rólam a viszontlátás boldog öröme, ugyanúgy, ahogy róla is. Felajánlotta, hogy elvisz oda, ahová tartok, én pedig hálásan rogytam be a holmimmal együtt az autójába. (És közben annyira eszembe jutott a SzerelemMese hasonló jelenete, de tényleg! J )

Míg elértünk az úti célomhoz be nem állt a szánk, és folyton egymást néztük, mint a kamaszok. Huszonhat év vált semmivé egy pillanat alatt, mert ő szinte nem is változott, csak a haja őszült egy kicsit. De irtó jól állt neki! J

Dióhéjban beszámoltam az életemről és büszkén mutattam a fiam fotóját, majd ő mesélte el, hogy régen elvált már, és van egy felnőtt lánya.
És többször elmondta, hogy milyen csinos vagyok, mennyire tetszik neki a hosszú hajam, és hogy irigyli a férfit, akivel élek...
Az irodaház előtt, ahol vártak rám, névjegyet cseréltünk, és megállapodtunk abban, hogy majd felhív a jövő héten, és együtt vacsorázunk, vagy legalább egy kávét megiszunk valahol.

A megbeszélésen szorgalmasan jegyzeteltem és értelmesen válaszoltam a kérdésekre, de közben folyton ez a találkozás járt a fejemben.

Hogy milyen jó érzés volt újra látni őt. És mennyire nem számít már, hogy a kapcsolatunknak csúnyán lett vége. Hogy milyen felkavaró tud lenni egy ilyen váratlan és ártatlan találkozás, még akkor is, ha az ember boldogan él a párjával, és már a parazsa sincs meg annak a régi tűznek, ami valaha nagyon is lángolt...

A tárgyalást követően a villamoson, ami a férjemhez vitt, elábrándoztam azon, hogy mi lett volna, ha...

Nem szégyellem magam miatta, mert azt gondolom, hogy mi nők mind így vagyunk ezzel.
Elképzeltem, hogy nem szakítunk, összeházasodunk, és boldogan élünk együtt, ameddig meg nem halunk. Akkor talán már nekem is felnőtt lenne a gyerekem. Vagy éppen olyan „pici” mint most.
De lehet, hogy elvált nőként futkosnék a dolgom után.
Vagy együtt élnénk ugyan, de halálosan unnánk egymást.
Esetleg gyűlölködnénk.
Lehet, hogy csalna is.
Vagy én őt.
Vagy mindketten egymást.

Amikor leszálltam a villamosról, már zúgott a fejem a sokféle elképzeléstől.

Aztán észrevettem a férjemet, aki elém jött.

Kivette a kezemből a nagy táskámat, megpuszilt, aztán kézen fogott és a kocsinkhoz vezetett. Amikor beültem mellé, és ránéztem a jól ismert arcára, végtelen megkönnyebbülés áradt szét bennem.

Jó volt találkozni a régi szerelemmel.

Örülök, hogy megtörtént.

De nem megyek se vacsorázni, se kávézni vele, amikor felhív.

Ki az ékszert szereti...

Hosszú időn keresztül csakis arany vagy ezüst ékszereket viseltem. Imádtam őket, és gyakran váltogattam a gyűrűket, karkötőket, láncokat.

Aztán egyik nap csak nézegettem a kincseimet, válogattam közöttük, de egyikhez sem volt igazán kedvem. Megrémültem, hogy itt a vég, ha már nem találok örömöt az ékszereimben. Aztán rájöttem, hogy egyszerűen csak valami másra, valami újra vágyom.

Nálunk, nőknél, ez gyakran előfordul. J

Elkezdtem járni a boltokat, de nem találtam semmi olyasmit, amit egyből haza szerettem volna vinni.

Ekkor fordultam az internethez segítségül, és a Facebookon rátaláltam arra a szépségre, ami megdobogtatta a szívemet és azonnali rendelésre sarkallt.

Így kerültem kapcsolatba Kingával, vagy ahogy a vevői ismerik, Kismaggal.

Csodálatos karkötő és fülbevaló boldog tulajdonosa lettem néhány napon belül, továbbá örök és elkötelezett rajongója a készítőnek.

Az új kedvenceim aztán egyre több és több „társukat” vonzották hozzám.

Eleinte óvatosan írtam meg Kismagnak az elképzeléseimet, ő azonban kedvesen és rugalmasan állt hozzá minden hóbortomhoz. (Emlékszem, az egyik karkötővel nagyon megszenvedett... Amikor elküldte nekem ajándékba, akkor az ajándékkísérőn megírta, hogy ez olyan egyedi ékszer, amit soha, senkinek nem fog elkészíteni többé. Nos, ehhez tartom magam – így ez az egyik kedvencem!)

Van gyöngyös, Pandora stílusú, kristályos és makramés karkötőm is tőle, melyek a szivárvány szinte minden színében pompáznak. És nagyon jó érzés, hogy bármilyen ruhához megtalálom közöttük a megfelelő kiegészítőt!

Kismag egyébként minden elképzelést megvalósít.

Ezt a kékségesen szépséges makramés SzerelemMese-karkötőt páldául nemrég rendeltem meg tőle. Aki olvasta már a regényemet, az tudja, hogy a CBO a férfi főszereplőt, Bencét jelenti. J Kinga tisztában volt vele, éppen ezért szívét-lelkét beleadta a munkába. Íme az eredmény:

Amellett azonban, hogy igazán és őszintén odavagyok Kismag ékszereiért, azért egy picit haragszom is Kingára.

Lassan már nem merek a Facebookon nézelődni, mert ez a kreatív leányzó minden áldott nap feltesz az oldalára (https://www.facebook.com/?ref=tn_tnmn#!/kismagekszer?fref=ts) valamilyen fényképet egy elképesztően csodálatos karkötőről...
Hát hogy lehet így leállni a vásárlással?!
A legutóbbi szerelmem egy, az ősz színeiben pompázó, lámpásos figyegővel ellátott remekmű. 

Ám ez a „gonosz nőszemély” pár napja egy olyan kék ásványos karkötővel is sokkolt, amitől alig tértem magamhoz... (Persze, ő nagyon jól tudja, hogy a kékkel mindig megvadít! J )

Szóval, ismét oda a nyugalmam...

Most megint elővehetem, és megtoldhatom a kívánságlistát, amit a Jézuskának írok... J

A könyvborítóm története

Mire jó, ha az ember regényt ír?

Nagyon sok mindenre.
Többek között arra, hogy az ismerőseivel kapcsolatban tisztábban lásson.
Én legalábbis így vagyok ezzel. Ugyanis – naivitásomnak köszönhetően - a pozitív élmények mellett nagyon sok negatív tapasztalatra is szert tettem, mióta megjelent a SzerelemMese.

Nem tudom, miért van az, hogy ha valaki megvalósítja az álmát, akkor arra azonnal fújni kezdenek a többiek. Sorolhatnám kik, hogyan akarnak megbántani, milyen módszerekkel akarják elérni, hogy szomorú legyek, de rossz hírem van számukra: nem fog sikerülni.

Ugyanis boldog és elégedett vagyok, a kis piszkálódások pedig leperegnek rólam. Leperegnek, mert mellettem áll a családom és itt vannak a barátaim, akiknek a szeretete védőburokként vesz körül, így a rosszakaróknak esélyük sincs velünk szemben.
És ez csodálatos!

De, amint mondtam, szerencsére szereztem pozitív élményeket is.

A legelsőt akkor, amikor a regényem még készen sem volt.

Kitartóan dolgoztam, ám néha azért engedélyeztem magamnak egy kis pihenőt is. Ilyenkor tartottam a kapcsolatot a barátaimmal a facebookon, és megnézegettem az engem érdeklő oldalakat.

Íly módon találtam rá a Táblácska oldalára (www.tablacska.hu). Tetszettek a képek és a minták, így aztán kedveltem az oldalt is, és feljelentkeztem a hírlevelére. Aztán egyszer csak emailt kaptam az oldal tulajdonosától, melyben segítséget kért minden lájkolótól a minták ismertebbé tételéhez. Mivel volt elképzelésem, hogyan lehetne ezt megvalósítani, rögtön írtam egy választ.

Így kerültem kapcsolatba Vámos Robival.

Sajnos minden igyekezetem ellenére sem tudtam a segítségére lenni (nem rajtam múlott), de Robi táblái egyre közelebb kerültek a szívemhez – és ott vannak mind a mai napig.

Míg írtam a SzerelemMesét, egyre inkább magam előtt láttam, milyennek is szeretném a regény borítóját, amikor a kiadásra sor kerül.
Egy kerítés... és rajta egy igazi Táblácska...
Napokig rágódtam, hogy írjak, vagy ne írjak Robinak, végül a szívemre hallgattam, és megkerestem őt.
Nagyon jól tettem!
Elmeséltem, hogy mi a kívánságom, ő pedig azonnal vállalta, hogy elkészíti nekem az áhított Táblácskámat.

A találkozásunk elé nem egy akadály gördült, de végül egy hűvös, januári reggelen mégis sikerült megismerkednünk. Nem tudom, ő hogy volt velem, én kellemesen csalódtam Robiban. Sejtettem, hogy egy jó fej fiatalemberrel fogok találkozni, de ő, - hogy így mondjam -, várakozáson felüli volt. J

Leültünk a Nyugati pályaudvarnál egy gyorsétterembe, és Robi figyelmesen meghallgatta, hogy mit szeretnék. Ez után elővarázsolta az eszközeit a hátizsákjából, és mialatt velem a regényről beszélgetett, biztos kézzel megrajzolta az én csodálatos Táblácskámat.
Azt, amit magamban már régen elképzeltem.
Én pedig csak ámultam és bámultam.
Most már bevallhatom, sokkal jobban el voltam ájulva, mint amennyire kimutattam – pedig akkor sem fukarkodtam a dicsérettel!

Azóta az elképzelésem valóra vált: Robi Táblácskája díszíti a regényem borítóját.

Mindezért Robi Mester egymillió köszönömöt kapott, örök hálát és a könyv egy dedikált tiszteletpéldányát.

Én viszont nem csupán egy Táblácskával lettem gazdagabb, hanem egy igazán jó ember ismeretségével is.

Mert Robi azóta se tűnt el az életemből.
Az önzetlen segítőkészsége – amivel egy számára vadidegen embert megajándékozott -, még ma is tart.
A regényem szórólapja megtalálható azokban a csomagokban, amiket a Táblácska megrendelők kapnak.
Megosztotta a könyv facebook oldalát a sajátján.
A Táblácska Naplója elnevezésű hírlevelében vendégszerző voltam.
És az is csak rajtam múlik, hogy mikor rajzolja meg a SzerelemMese-bögrét, amit kértem tőle.
Egyáltalán: sosem tudok olyan kéréssel, vagy kérdéssel fordulni hozzá, hogy ne lenne a segítségemre.
Teljesen önzetlenül, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül.

Történik mindez ma, a mi önző, anyagias világunkban...

Amikor régi ismerősök elmaradnak, mert irigylik, ha a másik elér valamit. Hátat fordítanak, és azt remélik, hogy ettől majd nekik jobb lesz.

Ám szerencsére az új ismerősök ott, és úgy segítenek, ahol, és ahogyan tudnak.

Egy lájkkal.
Egy megosztással.
Egy elragadtatott hozzászólással.

Vagy éppen egy megismételhetetlenül tökéletes Táblácskával...

 

 

 

Egy könyvajánló születése

A regényem hátsó borítóján az alábbi ajánló olvasható:

"A szerelmet leírni nem lehet. Sem elmondani. Sem kielemezni.

Füstöt markol, aki nem hiszi el.
A szerelemnek ugyanis titkai vannak, amit lényegében soha nem másol.
Úgy tűnik, nagyon is tudta ezt a szerző, Kaposi Krisztina.
Talán ezért van, hogy inkább rajongva mesél róla, és inkább azt mondja el, milyen csodás dolog, milyen varázslatosan gyönyörű szerelemben élni.
Ragyog ez a regény. Könyörög, tépelődik, izzik, csillog és simogat.
Azt ígéri az olvasónak, hogy végigélheti vele ezt a lázat, miközben átérzi és megégeti.
Jó reklám ez a szerelemnek, még ha nincs is rá szüksége. De a legjobb, hogy a történet végére érve, irigykedve, vagy talán együttérzéssel, de valahogy nem az eddigi szerelmeinken mélázunk el nosztalgiázva, hanem ott akarunk égni mi is, egy új, egy ilyen elbűvölő,mindent akaró hevületben.
Meggyőződéssel vallva, hogy íme, mégiscsak ez az élet értelme.
Meg minden, ami ebből fakad."

Ezeket a sorokat Janicsák István írta, aki nagyon régi, kedves, jó barátom.

Sokan kérdezték már, hogy sikerült megszereznem tőle ezeket a szép mondatokat.

Nos, hát az úgy volt...

Ő volt az, akit megkerestem a kéziratommal, és kértem a segítségét az induláshoz.

Jól döntöttem, amikor hozzá fordultam, mert ő nem csak dalszövegeket, hanem verseket, novellákat és regényeket is írt már. (Én legjobban a "szerelem, nagyon hijányzol" című "zenész könyvét" szeretem. Nagyon jó mondatok vannak benne. Olyan igazi Janicsák-mondatok, amik akár hat soron keresztül is tarthatnak. És akkor se biztos, hogy végük van...)

Amikor készen volt minden, és már csak egy ajánlóra volt szükségem, akkor is tőle kértem, hogy írja meg nekem.

Először nem akarta, mondván, ez egy igazi csajos könyv, nem az ő világa.
Aztán mégis írt egyet.
Én pedig visszaadtam neki, hogy köszönöm, de nem kérem. Nem ezt kérem. Mert amit írt, szuper volt a maga nemében, de... de mégse. Mert nem illett az én romantikus, szép Mesémhez. Kértem, hogy azzal a lelkével írjon, amelyikkel a szép dalszövegeit szokta.
Amivel például ezt kigondolta:
                           "Hiába mondanám,
                                hogy így vagyok szabad,
                                  velem is csak megtörtént a múlt.
                                       Az a büszkeség,
                                          amibe mindig magam zártam,
                                              most mint egy falevél lehullt.

                           Én már nem vagyok szabad

                              - tudom, nem az a bűnös, aki bezárt -,
                                  neked ezt a kulcsot én adtam át,
                                     nekem így szép ez a világ."

Két napig hallgatott ezután, majd átadta az igazi ajánlót.

Első olvasásra imádtam, másodikra pedig még inkább.

Örülök, hogy volt merszem visszaadni az elsőt, mert így megszülethetett ez.

Ez, amit senki más nem írhatott volna meg nekem ilyenre.
Csakis ő, aki ismer.
És én erre őszintén büszke vagyok!

Átölel a múlt

Elég hosszú ideje foglalkoztat az ezotéria, és vonz minden, ami misztikus.
Mindig is irigyeltem azokat, akik rendelkeznek valamiféle Áldással, mint például a Látók.

Néhány héttel ezelőtt találkoztam egy lánnyal, aki Áldott.
Amikor először megpillantottam, akkor nagyon ismerősnek tűnt, pedig még sosem találkoztunk.
Aztán kiderült, hogy dehogynem, csak éppen az előző életünkben.
Meglepődve és kissé hitetlenkedve hallgattam mindazt, amit a közös életünkről mesélt, de nagyon érdekelt a dolog, és rákérdeztem, hogy tudna-e olyan előző életemről is beszélni, amelynek érezhető hatása van a jelenemre.

És tudott.

Elmondta, hogy körülbelül az 1800-as években halálos szerelembe estem egy olyan férfival, aki bármikor, bárkit könnyedén az ujja köré csavart.
Ezt tette velem is.
Csakhogy...
Csakhogy alaposan megjárta: miközben az elcsábításomon munkálkodott, megszeretett olyannyira, hogy végül feleségül is vett. Született egy gyönyörű kislányunk, és boldogan éltünk.
Illetve csak éltünk volna, ha nem áll közénk a féltékenység. Folyton bántottuk, kínoztuk egymást a Zöld Szemű Szörny miatt, és veszekedéssel teltek a napjaink. Bár a párnák között csodálatos kibéküléseket éltünk meg, másnap minden kezdődött elölről.
Aztán egyszer a férjem - minden irántam érzett szerelme ellenére - valóban félrelépett.
Nekem megszakadt a szívem, képtelen voltam megbocsátani neki, így aztán a hűtlen egy szép napon elhagyott engem, és a kislányunkat.

Jóval később újra találkoztunk, és a soha el nem múlt szerelem továbbra is ott izzott közöttünk. Ő közeledni próbált, én azonban elküldtem.
Úgy haltunk meg mindketten, hogy életünk végéig csakis egymást szerettük.

Beleborzongtam a történetbe - akár én is írhattam volna :) -, és rákérdeztem, hogy ebből a sztoriból ki az, aki a mostani életemre is hatással van. Talán a kislányunk? Vagy a nőszemély, aki miatt elszakadtunk egymástól?
A lány azonban csak ingatta a fejét, én pedig azonnal védekezni kezdtem, hogy a volt férjemről nem lehet szó, mert hát, ugye, arra a Nagy Szerelemre csak ráismertem volna...

Hát, mint kiderült, rá is ismertem.

Az illető úgy van jelen az életemben, hogy még sincs benne.
Láttam őt fényképen, és ő is látott már engem.

Nincsenek véletlenek.

Amikor én megláttam őt, akkor első pillanatban átmelegedett a szívem, aztán hirtelen ádáz dühöt éreztem.
Amikor ő meglátott engem, felismerte a tekintetemet... majd ugyanazt a dühöt érezte, amit én.
Én már tudom, hogy ki ő.
Ő még továbbra sem tudja, hogy én ki vagyok.
Bár a dühöt még mindig érzi, ha ránéz a fotómra (és ránéz!), de már érzi azt is, ami mögötte van.

Lehet, hogy ebben az életünkben soha nem fogunk szemtől szembe állni egymással.
Lehet, hogy soha nem beszélgetünk.

Ám ő mégis adott nekem valamit anélkül, hogy tudta volna.
Én pedig öntudatlanul elfogadtam azt.

Mert egy csodálatos éjszakán megfogantam tőle, és idén májusban világra hoztam a szerelmünk gyümölcsét.
Cziráki Bence történetét...

Vajon...?

Tegnap találkoztam egy ismerősömmel.
Bár régen láttuk már egymást, a beszélgetést szinte ugyanott folytattuk, ahol évekkel korábban abbahagytuk.

A lány boldogan ragyogó arccal mesélte, hogy egyre nagyobbak, szebbek és okosabbak a gyerekei, csodálatos ember a férje, olyan munkája van, amit örömmel végez - aztán egyszer csak sírva fakadt. És bevallotta, hogy halálosan szerelmes egy másik férfiba. Aki észre sem veszi őt.

Én meg csak néztem rá és nem tudtam mit mondani.

A regényem írása során megéltem a mennyet és a poklot egyaránt, mert én is halálosan szerelmes voltam/vagyok a férfi főszereplőmbe. De azt gondolom, hogy ennek így kell(ett) lennie, hiszen ha nem érzem át azt, amiről írok, akkor nem lehetek hiteles.
Szóval a sóvárgó, édes kínt nagyon is megértem, és el tudom képzelni az erős vágyat is, ami az idegenhez hajtja.

Csak éppen...

Csak éppen itt nem arról van szó, hogy belebonyolódott egy titkos viszonyba valakivel. Hanem arról, hogy olyan valakiért rajong, aki nem vesz róla tudomást.
De vajon miért van ez így? Mármint: miért olyanért van oda, aki levegőnek nézi? Miért nem a férjét imádja ilyen hévvel, aki helyes, kedves és a tenyerén hordozza? Miért nem rá vágyik? Miért nem neki adja azt az erős érzést, ami feszíti a lelkét?

Talán éppen ezért? Mert róla már tudja, hogy mindenképpen az övé? Abban a másikban pedig az elérhetetlenség izgatja?

Kérdeztem az ismerősömet, hogy mit tud arról a férfiról. A válasz kissé bizonytalan volt: jóképű, vonzó, sármos, őrülten szexi...
És?
Ennyi. Jó, oké, tudja még a nevét, a korát és a lakcímét, no és azt, hogy mivel foglalkozik, továbbá azt, hogy régen elvált. És hogy azóta (is) gond nélkül cserélgeti a partnereit. De semmi mást.
Ez persze bőven elég lehet egy "halálos" szerelemhez, de szerintem leginkább csak egy futó viszonyhoz. Amibe egyébként a lány boldogan belemenne, mert meg van róla győződve, hogy az ő kapcsolatuk ennél sokkal több lenne. Igaz Szerelem.

Én azonban azt hiszem, hogy az ismerősöm, amint közelebbi kapcsolatba kerülne ezzel a fickóval, már rájönne, hogy az illető nem is olyan vonzó.
Mert kiderülne róla másnap reggel, hogy ugyanúgy összekócolja az ágy őt is, mint otthon a férjet. - De nem biztos, hogy ugyanúgy ágyba viszi a kávét a párjának, mint a férj.
Vagy hogy utál reggel beszélgetni, és a futtában bekapott reggeli mellé a sporthírek érdeklik, nem pedig az, hogy aludt a partnere.
Ezért pedig nem érdemes - sőt, inkább nem szabad - feladni egy kellemes, jó házasságot.

De hogy jövök én ahhoz, hogy ilyen helyzetben tanácsot adjak?
Az ismerősöm nem is kért tőlem ilyet, csak arra volt szüksége, hogy megoszthassa velem a titkát.
Én pedig meghallgattam.

Ám a beszélgetésünk óta egyre csak azon elmélkedek, hogy én vajon mit éreznék, ha egyszer csak a regényem lapjai közül elém lépne az én Bencém...

A mai nap

Az egyik barátnőmnek ma van a születésnapja.
De pár napja szakított a szerelmével, így számára ez most egyáltalán nem boldog ünnep.

Nekem 11 éve ezen a napon halt meg a gyönyörű, imádott, fiatal anyukám.

Ezért aztán augusztus 4-ét egyáltalán nem szeretem.

A barátnőm is és én is szomorúak vagyunk a veszteségünk miatt.

Mindkettőnk fájdalma mély, őszinte, a csontunkig hatol és a bőrünket marja...
Mindkettőnk szíve darabokban van, és nem tudunk vigaszt nyújtani egymásnak.

Majd jön egy másik fickó, aki igazán értékel téged – mondom.

Neki már megváltás volt a halál – mondja.

Lehetsz még boldog mással – mondom.

Ő ezután már mindig veled lesz – mondja.

Őszintén valljuk mindketten – ám tudjuk, hogy a gyásznak idő kell. Minden gyásznak. A szakítás vagy a halál miatt érzettnek egyaránt.

De hiszem, hogy a barátnőm egyszer arra ébred majd, hogy valahogy szebben süt a nap. Hogy illatosabbak a virágok. Hogy az a férfi, akivel néhány nap óta együtt utazik a buszon, és aki folyton mosolyog rá, nagyon is jóképű.

Hiszem, hogy egyszer elmúlik a fájdalma, és már csak egy rossz emlék lesz a csalfa kedves, aki miatt most még felkelni sincs kedve.

Az én gyászom azonban örök gyász.

Nekem nem lehet másik anyukám.
Igaz, ma szebben süt a nap, mint 11 éve, és a virágok is illatosabbak.

De a hiány nem enyhül és amíg élek velem marad.

Megérkeztem... :)

Hónapokkal ezelőtt láttam egy fotót, amin egy könyv ajánlója volt, nagyjából ezzel a szöveggel:
"Köszönöm a feleségemnek Liznek, valamint a két lányomnak, Patnek és Lindának - akik nélkül ez a regény két évvel korábban jelent volna meg."

Az idézet ugyan nem pontos, de mélyen átérzem az író helyzetét. :)

Nekem csak egy tízéves fiam van, de ő felér három ördögfiókával, és pontosan annyi figyelmet is követel magának, mintha három lenne belőle. :)
Amíg tart az iskolai szünet, addig kénytelen vagyok kissé hanyagolni az írást, bár bevallom, nagyon hiányzik, hogy folytathassam a második regényemet!

De már csak egy hónap, és újra nyüstölhetem reggeltől estig a laptopomat. :)

Addig viszont a játéké a főszerep! :)