Tündérmese - 1. rész

Bár felébredtem, amikor bekapcsolt a rádió-óra, még arra sem vettem a fáradságot, hogy a szememet kinyissam. Minek? A zene nem engem szólít hadba, hanem a férjemet. Neki van munkahelye. Nekem nincsen. Hétszázhetvennyolc napja nincsen.

Hallottam, hogy Gábor morogva kikászálódott mellőlem, majd az ágy szélén ülve hatalmasat ásított, és nyújtózkodott egy jót. Nem nézett felém - már jó ideje nem teszi -, aztán szó nélkül felállt és kivonult a fürdőszobába.

Jobb dolgom híján megpróbáltam visszaaludni, ám nem sikerült, mert a keserű gondolatok már átvették az uralmat az elmémben. Bármennyire is nem akartam, mégis újra meg újra átéltem az elmúlt időszak történéseit, kezdve azzal a rémes nappal, amikor megkaptam a felmondásomat...

A főiskola elvégzése után anyám szerzett állást nekem a saját munkahelyén. Nem mondom, hogy minden vágyam volt egy állami vállalat könyvelési osztályán dolgozni, de úgy gondoltam, hogy a kellő tapasztalat megszerzése után találok majd ennél jobb, izgalmasabb feladatot is. Csakhogy rövid időn belül rájöttem, hogy nem akarok munkahelyet váltani, mert nagyon jól éreztem magam ott, ahová kerültem. Természetesen nem a munka változatossága ejtett rabul, hanem a kollégáim személyisége. Jó hangulatban, nevetve, viccelődve végeztük a gyakran monoton feladatunkat, mégis mindannyian élveztük a munkát a családias környezetben, amit teremtettünk magunknak. A cégen belül a mi osztályunk olyan volt, mint a béke szigete: sokan jöttek hozzánk látogatóba csak azért, hogy feltöltődjenek nálunk.

Életem legboldogabb nyolc évét éltem, hiszen minden kerek volt körülöttem. Volt egy helyes, kedves, törődő, gyengéd férjem, volt munkám, amit élveztem, és amiért egészen szép fizetést kaptam.

Úgy hittem, hogy ez már mindig így is marad, ám sajnos tévedtem.

Folyosói pletyka szintjén hallottuk már, hogy a gazdasági igazgatót, vagyis a főnökünket, fel fogják menteni, de az indokról - a valós indokról - elképzelésünk sem volt. Azzal, hogy a menesztése változást fog hozni az életünkbe, tisztában voltunk. Csak éppen a mértékével nem.

Az új gazdasági vezető ugyanis hozott magával új főkönyvelőt is, aki a mi részlegünket irányította. Amikor az asszonyság az első munkanapján szemlét tartott nálunk, már tudtuk, hogy túl sok jóra nem számíthatunk tőle.

És igazunk lett.

Áldásosnak éppen nem nevezhető tevékenységét ugyanis azzal kezdte, hogy megpróbált egymás ellen fordítani minket. Egyenként körüljárt mindannyiunkat négyszemközti beszélgetés keretében, és igyekezett kipuhatolni, hogy melyikünk alkalmas a besúgó szerepre. Amikor a mi kis csoportunknál kudarcot vallot, másik módszerhez folyamodott. Elkezdte becsmérelni a munkánkat, és azt gyanítottuk, hogy a hozzá leadott anyagokba hibákat ejtett csak azért, hogy belénk tudjon kötni. A legnagyobb tüske sajnos én voltam a szemében, mert fiatal voltam, csinos, róla pedig mindez egyáltalán nem volt elmondható. Egy darabig némán tűrtem a főkönyvelőnő aljasságait, vagy a kollégáimnak dohogtam miatta, de aztán kezdtem fellázadni az igazságtalan letolások miatt. A főnökasszonyom pedig csak erre várt, és egy barátságtalan hangnemű beszélgetésünk másnapján az irodájába rendelt másik két fiatal kolléganővel egyetemben. Le sem ültetett minket, hanem azonnal a tárgyra tért.

- Nos, azért kérettelek titeket, lányok, mert rossz hírem van - mondta mindezt alig leplezett örömmel a hangjában. – A vezérigazgató úr a gazdasági vezetővel egyetemben arra a döntésre jutott, hogy a vállalat érdekében csoportos létszámleépítést fogunk végrehajtani. Nekünk, területi vezetőknek vizsgálatot kellett folytatnunk, és meg kellett adnunk azoknak a neveit, akiktől fájó szívvel ugyan, de meg tudunk válni. Én azért voltam kénytelen titeket megnevezni, mert a munkátok kívánnivalót hagy maga után, és nem engedhetem meg, hogy éppen az én részlegemen dolgozzanak olyanok, akik folyton hibáznak.

A döbbenettől sem én, sem a másik két lány nem tudtunk megszólalni, de aztán a felháborodásom mégis megoldotta a nyelvemet.

- De hát ez nem igaz! – tiltakoztam. - Nem igaz, hogy folyton hibázunk, és ezt te tudod a legjobban! Mindig, minden feladatunkat jól végeztük el, határidőre és pontosan, és azelőtt soha nem volt kifogás a munkánkkal kapcsolatban! Nem találod érdekesnek, hogy mióta te vagy a főnökünk, azóta van hiba a kimutatásainkban?

A főkönyvelő szeme gonoszul megvillant és csúfondárosan azt mondta.

- De igen, érdekesnek találom. És tudom az okot is, hogy miért nem vette észre a korábbi vezető a hibáitokat! Azért, mert elvontátok a figyelmét a rövid szoknyátokkal, meg a mélyen dekoltált blúzotokkal! De nekem hiába illegetitek magatokat! Én ugyanúgy nő vagyok, mint ti, rám ezek a dolgok nem hatnak, sőt! Mélyen felháborít, ha valaki a külső adottságaival akar előrébb jutni! De ez nálam nem lehetséges! Engem nem fogtok az orromnál fogva vezetni! Rajtam nem fog senki sem nevetni a hátam mögött! A neveiteket már leadtam, úgyhogy hamarosan megkapjátok a felmondólevelet! Most pedig menjetek, végeztünk!

Harcias voltam, büszke és önfejű. Ahelyett, hogy ügyvédhez fordultam volna, ahogy a férjem tanácsolta, én emelt fővel írtam alá a papírt, amikor elém tették, és csak azért sem mutattam, mennyire bántanak a történtek.

Optimista voltam, hittem abban, hogy hamarosan úgyis sikerül másik álláshoz jutnom.

Miután megszűnt a munkaviszonyom, jó darabig a hirdetések felé sem néztem. Helyette nagytakarítást végeztem a lakásban, függönyt mostam, ablakot pucoltam, és válogatott finomságokat sütöttem-főztem a férjemnek. Gábor élvezte a kényeztetést, hogy vidám és felszabadult vagyok, így egyik este elő is állt a nagy ötletével.

- Mondd csak, Karo, mit szólnál hozzá, ha ezentúl nem dolgoznál?

- De hát most sem dolgozom!

- Igen, de úgy értem, hogy már ne is akarjál. Tudod jól, hogy az én fizetésemből vígan meg tudunk élni... és hát itt lenne az ideje, hogy gyerekünk legyen...

Gábor egy amerikai-magyar vegyesvállalatnál volt fejlesztőmérnök, és valóban annyi pénzt hozott haza, amennyiből gond nélkül, kényelmesen élhettünk, az én fizetésem szinte zsebpénz volt az övé mellett.

- Jaj, Gábor, erről már beszéltünk... én nem... én még nem... nem érzem elég érettnek magam az anyaságra! Miért nem adsz még egy kis időt nekünk, csak kettőnknek? – Azzal odaléptem hozzá, és magamhoz húztam. Biztos módszer az időnyeréshez.

Korábban úgy terveztem, hogy harminc éves korom környékén vállalok gyereket. Akkoriban pedig éppen annyi voltam. Csakhogy... csakhogy valami visszatartott attól, hogy anya legyek. Nem éreztem magamban azt a mindent elsöprő vágyat, ami szerintem ahhoz kellett, hogy egy nő őszinte boldogsággal a lelkében alárendelje magát egy csecsemőnek.

Akkor nem.

Még nem.

Azt az estét követően lelkesen vetettem bele magamat a munkakeresésbe. Megpályáztam minden olyan állást, ami tetszett, és vártam az interjúra hívó telefonokat.

Csakhogy azok nem jöttek.

Az első kudarc azonban nem vette el a kedvemet, sőt, inkább fokozta azt. Miközben továbbra is az álláshirdetési portálokat, vagy újságokat böngésztem, felhívtam a barátaimat, ismerőseimet, és elmondtam milyen helyzetben vagyok. Kértem őket, hogy amennyiben tudnak, akkor segítsenek munkához jutni, vagy legalább szóljanak, ha valamilyen nekem való lehetőségről hallanak.

Ekkor kaptam a második pofont.

Azok közül az emberek közül, akikben megbíztam, akiknek segítettem, akikkel családostól összejártam, akikkel jóban voltam, pusztán elenyésző százalék volt, aki segítséget ígért. A legtöbbjük csak sajnálkozott, és rám zúdította a maga baját, értem azonban nem tett semmit. Egy kezemen meg tudtam számolni, hogy kik azok, akik kapcsolatban maradtak velem a telefonbeszélgetés után.

Ekkor már fél éve nem volt állásom, és el voltam keseredve.

Nem tudom, hogy a férjem megértése, támogatása, szeretete nélkül hogyan vészeltem volna át ezt az időszakot. De ő mellettem állt, és igyekezett segíteni, ahogy csak tudott. Eltűrte a kiborulásaimat, némán hallgatta a hisztijeimet, és szorosan magához ölelt, amikor megállás nélkül zokogtam. Nem volt egyikünk számára sem könnyű ez a helyzet, és tisztában voltam vele, hogy Gábor nélkül még ennyire sem bírtam volna.

Mindeközben persze a megadott időpontokban eljártam a lakóhelyem szerint illetékes munkaügyi hivatalba. Több órán keresztül álltam sorba, majd öt percet töltöttem az ügyintézővel, aki azon kívül, hogy a kis könyvemben feltüntetett jelentkezéseket rögzítette a számítógépbe, nem csinált semmit. Még azt sem kérdezte meg, hogy vagyok. De hát miért is kérdezte volna, ha egyszer nem érdekelte? Neki csak az számított, hogy soha az életben ne kerüljön át a pult másik oldalára. És ezt tökéletesen meg tudtam érteni.