Tündérmese - 2. rész

A munkanélküliségem első évfordulóját azzal ünnepeltem meg, hogy fel sem keltem az ágyból. Teljesen padlón voltam, hogy az elmúlt tizenkét hónap során összesen három interjúra hívtak be, és sosem tudtam meg, hogy végül miért nem én lettem a kiválasztott.

Kezdett a depresszió elhatalmasodni rajtam, amit aztán a férjem azzal védett ki, hogy elvitt kikapcsolódni egy wellness szállodába. Jó volt kiszakadni a megszokott környezetemből, hálás is voltam Gábornak az ötletéért. Egyik délután aztán, amikor az uszodából mentünk fel a szobánkba, láttam, hogy a telefonomra befutott egy nem fogadott hívás. Ismeretlen szám volt, de miután lezuhanyoztam, és magamra vettem a köntöst, kíváncsian visszahívtam. Kiderült, hogy nagyon jól tettem, ugyanis egy olyan cégtől hívtak, akiknek az adatbázisába regisztráltam néhány hónappal korábban, és most lett szükségük olyan végzettségű munkaerőre, mint én vagyok. Az interjú híre nagyon feldobott, majdnem annyira örültem, mintha már magát az állást is megkaptam volna. Legszívesebben felgyorsítottam volna az időt, hogy minél hamarabb ott ülhessek a megbeszélésen, amire otthon alaposan fel is készültem. Korábban vásároltam egy olyan könyvet, amelyben az interjúkon elhangzó leggyakoribb kérdések szerepeltek, és az azokra adható legjobb válaszok. Átnéztem mindegyik kérdést, és megfogalmaztam rájuk a saját válaszaimat is, hogy ne az interjún kelljen kigondolnom valami frappánsat. Nagyon felkészült voltam és nagyon bizakodó.

Maga a beszélgetés nagyjából negyven percig tartott. Kaptam olyan kérdéseket, amelyek már ismerősek voltak a számomra, de olyanokat is, amelyekre nem számítottam, mégis sikerült gördülékenyen, érthetően megfelelnem rájuk. A reménybeli vezetőn úgy láttam, hogy szimpatikusnak talált, és jó pont volt a szemében a felkészültségem is. Legjobban, azt hiszem, akkor loptam magam a szívébe, amikor kérdezni is mertem. A HR-es kolléganő, aki végig bent volt, és jegyzetelt, biztatóan mosolygott rám, és amikor az interjú végén elkísért a lifthez, lelkesen szorongatta a kezemet.

- Nagyon jó voltál, komolyan! Az osztályvezetőn is úgy látom, hogy téged fog választani, mert egyik jelölttel sem volt hajlandó húsz percnél tovább társalogni. Szóval, a fejemet rá, hogy tiéd az állás, és hamarosan hívhatlak a jó hírrel!

Nos, a jóslat nem vált be, ugyanis néhány nappal később valóban felhívott a hölgy, ám sűrű elnézéskérések közepette azt közölte velem, hogy az állást végül mégsem velem töltik be, annak ellenére, hogy én voltam a legjobb. Az indok pedig felettébb prózai volt: az egyik igazgató ismerőse becsúszó szereléssel nyert.

Erre végképp nem tudtam mit mondani.

Addigra ugyanis már régen nem csak az álomállásokat pályáztam meg, hanem bármelyiket, amelyhez a végzettségem, a nyelvtudásom, vagy a tapasztalatom elég lehetett. Jelentkeztem vezetői pozícióra, ügyintézőire, előadóira, elküldtem az önéletrajzomat közigazgatási céghez, kft-hez, illetve bárhová, ahol úgy hittem, használni tudnának.

Gábor, látva a szenvedésemet, megint előhozta a baba-témát, de már nem is igyekeztem kimagyarázni magam, egyszerűen csak közöltem, hogy nem, és lezártam a témát. Tudtam, láttam, hogy a férjemnek nem tetszik a hozzáállásom, de nem érdekelt. Újra meg akartam találni magamat. Újra azt akartam érezni, hogy én is vagyok valaki. Vissza akartam kapni az önbecsülésemet, amit a munkáltatók és a barátaimnak hitt emberek sárba tapostak. És akkor, csakis akkor tudtam volna gyereket vállalni. Amikor én akarom. Nem, amikor rám akarják kényszeríteni. Nem azért, mert momentán nincsen jobb dolgom.

Bár korábban nem nagyon bíztam benne, - annak ellenére, hogy több adatbázisba is elküldtem az önéletrajzomat -, úgy döntöttem, hogy segítséget kérek az egyik fejvadász cégtől. Telefonáltam, kaptam időpontot, és egy délután ott találtam magam egy kedves, negyvenes nővel szemben ülve. A hölgy a bemutatkozó beszélgetést követően ellátott mindenféle ötlettel, javaslattal, hogyan fogalmazzak motivációs levelet. Ez után megnézte az önéletrajzokat, amelyekkel korábban pályáztam, és kifejezetten jónak találta őket.

- Akkor árulja el nekem, kérem, hogy ön szerint miért csak néhány interjúra hívtak be? Miért pályázgatok hiába?

A hölgy egy darabig próbált kitérni az egyenes válasz elől, de végül megszánt.

- Nézze... amit most mondok, az nem hivatalos. És nem is lenne szabad mondanom. De az a helyzet, hogy ön túlképzett.

- Túlképzett?! Mihez?

- Mindenhez. Maga elmúlt harminc éves. Van munkatapasztalata és gyakorlata.

- De hát ez miért baj? Ha van munkatapasztalatom, akkor tudom, hogy mit jelent a határidő, a pontosság és egyáltalán tudom, hogy mi az a munka. Van gyakorlatom, igen. Így sok mindent tudok már magamtól is, és nem kell az alapoktól elmagyarázni a feladatot. Ez csak jó a munkaadónak is, nem?

- Ahogy vesszük. A munkaadó ugyanis olyan állatfajta, amelyik sokat akar, de keveset ad. Azt akarja, hogy a beosztott legyen fiatal és tapasztalatlan, mert akkor be tudja tömni a száját aprópénzzel. A fiatal, tapasztalatlan munkavállalónak nincs véleménye, vagy ha az van is, mersze nincs kimondani. És manapság egyre inkább az a trend, hogy „szakmai gyakorlat”, vagy „diákmunka” megnevezéssel alkalmazzák a fiatalokat, így a cég létszámát sem növelik, és túl sokat sem kell fizetni nekik. De van a másik új módi is, amikor kifejezetten megváltozott munkaképességű alkalmazottakat keresnek, akik után járulékfizetési kedvezményt kapnak...

Teljesen kiborultam.

- Tehát azt mondja, hogy ne is reménykedjek abban, hogy valaha is el fogok tudni helyezkedni a szakmámban? Vagy bárhol?

- Én ezt úgy fogalmaznám meg, hogy ha vannak segítőkész, jó ismerősei, akkor még minden lehetséges. Vagy ha nem ragaszkodik az irodai munkához.

Fogalmam sincs, hogy kerültem ki az irodaházból, annyira elkeseredtem a hallottaktól. Ha lennének segítőkész, jó ismerőseim, akkor nem jöttem volna el a tanácsadásra, hanem a révükön már régen dolgoznék valahol! De hát nincsenek kapcsolataim. A munkáltatóknak pedig öreg vagyok harmincegy évesen. Ez kész téboly!

A gondolataimba merülve szálltam fel az egyik buszra, amelyik éppen beállt a megállóba. Nem tudom, végül mire tértem magamhoz, de egyszerre azt vettem észre, hogy nem azon a járaton vagyok, amelyikkel haza tudok jutni, így sietve jeleztem a leszállási szándékomat. Amikor lemenekültem a buszról, egy könyvesbolt előtt találtam magam. Az üzlet kirakatában pedig megláttam egy papírt, mely szerint a boltba eladót keresnek. „Vagy ha nem ragaszkodik az irodai munkához.”  - csengtek a fülembe a fejvadász szavai a kiragasztott tájékoztatót olvasván. Szóval, ez egy jel. Jól van, hát, legyen! Nem is gondolkodtam tovább, hanem bementem és az üzletvezetőhöz kísértettem magam. Miután bemutatkoztam és elmondtam, hogy az eladói állásra jelentkezem, a férfi alaposan végigmért. Na igen, hát a kosztüm és a tűsarkú kissé extravagáns jelen esetben, de most mit tegyek, ha ez van rajtam?

- Nos, hölgyem, őszinte leszek magához - kezdte a férfi, és én már sejtettem a folytatást. - Ez az állás nem önnek való. Maga csinos, fiatal, ahogy elnézem biztos irodai munkához szokott, és talán diplomás is. Nekem pedig ide nem ez kell. Az eladói munkakör nem pusztán abból áll, hogy kedvesen mosolyog és megmutatja a vásárlóknak, hogy mit merre találnak. Itt van fizikai munka is, mert a polcokat fel kell tölteni a könyvekkel, amiket a raktárból kell felcipelni. És a munkának ezt a részét senki sem fogja átvállalni magától. Ha maga eddig csak a tollat emelgette, akkor ezt nem fogja bírni. Meg aztán, ha most fel is venném magát, nem hiszem, hogy túl sokáig dolgoznánk együtt, mert maga biztosan csak átmenetileg vállalná ezt a feladatot, közben pedig éjjel-nappal azon ügyködne, hogy elkerülhessen innen egy, a képzettségének és a végzettségének megfelelő munkakörbe. Én meg újra kereshetnék eladót. Szóval, nagyon sajnálom, de ezt az állást nem magával fogjuk betölteni!

Megköszöntem a boltvezető őszinteségét, elköszöntem tőle, és kitámolyogtam az üzletből. Szerencsémre megláttam egy taxit, leintettem és hazavitettem magam. Út közben pedig azon igyekeztem, hogy a hisztérikus nevetés, ami fojtogatott, nehogy kitörjön belőlem.

Nem kapok irodai állást, mert öreg vagyok és túlképzett.

Nem vesznek fel könyvesbolti eladónak, mert csinos, fiatal és diplomás vagyok.

Azt hiszem, itt az ideje, hogy elkezdjem sodorni azt a kötelet, amire majd felkötöm magam.