Talált tárgy

Jókedvűen ébredt.

Miután kinyitotta a szemét és nagyot nyújtózott az ágyában, izgatottság kerítette hatalmába.

Érezte, hogy aznap valami jó fog történni vele.

Nem tudta, hogy mi, csak azt, hogy valami jó. Nagyon jó.

Az érzés elkísérte a munkahelyéig.

Még ott is élt benne – egészen délig.

Akkor ugyanis nézeteltérésbe keveredett egy szakmai kérdésben a kollégájával. Ő, bár valós érvekkel meg tudta támogatni az igazát, mégis alul maradt a vitában.

Mert nő volt, és jóval fiatalabb, mint a kolléga.

A rangidős pedig, - győzelemként elkönyvelve az ő hallgatását -, gúnyos mosollyal az arcán elment ebédelni.

Ő is éhes volt, de ezek után nem volt kedve az irodaházban üzemelő étterembe menni.

Rosszkedve lett, és igazából az étvágya is elment.

A reggeli jó érzésnek immár nyoma sem volt, helyette a tehetetlen dühtől szorult ökölbe a keze.

Mielőtt azonban csapkodni, vagy kiabálni kezdett volna, úgy döntött, hogy házon kívül engedi ki magából a gőzt.

Felkapta a belépőkártyáját, a pénztárcáját és a telefonját, majd leliftezett a földszintre. Tudta, hogy a recepción aznap szolgálatban lévő lány mennyire kedveli a kínai csípős-savanyú levest, így megkérdezte, hogy hozzon-e neki a közeli büféből, ahol ő maga a könnyű ebédjét tervezte elkölteni. Ajánlata örömteli fogadtatásra talált, így nem húzta tovább az időt, hanem kisétált az irodaépületből. Ráérősen lépegetett le a lépcsőkön, aztán megtorpant.

A lépcsősor aljában, a járdán ugyanis egy tárca feküdt.

Körülnézett, de nem látott senkit a közelben, akié a fekete bőr pénztárca lehetett, így magához vette, és visszasietett vele az épületbe.

Ott a recepcióssal együtt megnézték a tartalmát, és megállapították, hogy készpénzen kívül csak egy bankkártya van benne, illetve néhány – különböző személyektől származó – névjegy. Ám egyik sem egyezett a bankkártyán lévő névvel. Nem sokat tanakodtak, hanem megállapodtak abban, hogy várnak, hátha jelentkezik a jogos tulajdonos. Amennyiben nem teszi, úgy a bankkártya alapján ők maguk keresik meg a férfit, aki elveszítette.

Addig azonban a „lelet” a recepción marad.

Miután a kérdés eldöntetett, immár sietősen szedte a lábait az eredeti úti cél, vagyis a kínai büfé felé. Menet közben azon tűnődött, ő vajon mit érezne, ha elveszítené a pénztárcáját?

Ideges lenne, és pánikba esne, ez biztos.

Vajon az a férfi is ezt éli meg ebben a pillanatban?

A büfében leadta a rendelését, majd az ételekkel teli dobozokkal felszerelkezve visszaigyekezett az irodaházhoz.

A recepción ragyogó mosollyal fogadták: jelentkezett a tárca tulajdonosa! Miután hitelt érdemlően igazolta, hogy övé a fekete bőr holmi, a férfi nem győzött hálálkodni a becsületes megtalálóknak. Elmondta, hogy korábban sosem hagyott el semmit, és most is csak véletlenül ránthatta ki a zsebéből, amikor a telefonján hívást fogadott. Nagyon belemerült a beszélgetésbe, így történhetett, hogy figyelmetlenségében elveszítette az értékét. Amikor észrevette, hogy mi történt, fogalma sem volt, merre induljon a tárca keresésére. De aztán eszébe jutott az irodaház, ahol tárgyalni volt.

A recepciós lány csillogó szemmel mesélte, a férfi azt ígérte, hogy még aznap visszamegy az épületbe, és kézzel foghatóan megköszöni a jótettüket.

Miközben megette az ebédjét, a férfi megkönnyebbül örömére gondolt, és ez járt az eszében, mialatt elmosogatott.

De teljesen elfeledkezett róla, mikor újra beletemetkezett a munkájába.

Körülbelül egy órával később csengett a házi telefon.

A recepciós kérte, hogy fáradjon le a földszintre, mert egy úr keresi.

El sem tudta képzelni, hogy ki lehet az, és nem túl lelkesen tett eleget a kérésnek.

A liftből kilépve először csak a recepciós mosolygós arcát látta, majd két nagy csokor virágot.

A férfit, aki a bokrétákat hozta, csak ezt követően nézte meg.

A szíve nagyot dobbant, és abban a pillanatban újra érezte azt az örömteli várakozást, amire reggel ébredt.

A férfi eközben átadta nekik a virágokat, majd ismételten megköszönte, hogy megőrizték a tárcáját.

Aztán sietősen elköszönt, és elment.

Az ajtóból még visszafordult, és őrá mosolygott. Őrá, nem pedig a másik nőre.

Ő elpirult, majd zavartan visszamosolygott.

Mert a férfi igazán vonzó volt. Nem kimondottan jóképű, de mégis volt benne „valami”.

És ami a legfontosabb: magas, szőke, kék szemű...

Pont az ő zsánere…

A lány és ő még pár percig izgatottan tárgyalták a történteket, majd elköszöntek egymástól, hiszen mindkettejüket várta a munka.

Délután ötkor úgy döntött, hogy nem marad tovább.

Elzárta a számítógépét, megszagolta a virágait, bezárta az irodát és hazaindult.

A földszintre érve nem értette, hogy miért mosolyog rá olyan furcsán a recepciós.

Aztán kiment az épületből.

Az irodaház előtt pedig egy ezüstszínű Toyotából a tárcája-vesztett férfi szállt ki, és sietett elé.

Azért jött, hogy meghívja őt egy kávéra.

Nem a recepcióst, hanem őt, aki kevéssé szexi, és még idősebb is annál a lánynál.

Újra nagyot dobbant a szíve.

És teljes bizonyossággal tudta, hogy az érzései sosem csapják be…