Tündérmese - 3. rész

Otthon, este beszámoltam Gábornak a nap történéséről, ám a férjem nem úgy reagált a hallottakra, mint azt vártam volna. Láttam, hogy elsápadt, és mélyről vette a levegőt, ami a veszekedést jelezte elő.

Igazam lett.

Gábor nem is kiabált, hanem szabályosan ordított velem.

- Mondd, Karo, neked teljesen elment az eszed?! Eladónak jelentkeztél?! De mégis miért? Nem rágtam már a szádba ezerszer, hogy nincs szükségünk arra, hogy munkába menj? És akkor te nem is akármire, hanem fizikai melóra jelentkezel?! Akkor se nagyon díjaznám az ötletet, ha kenyérre kellene a pénz, amit hazahozol, de így meg aztán pláne megőrjít a gondolat, hogy ilyet csináltál! Tudod te, hogy ott cipekedni is kell? Tudod te azt, hogy ott nincs szabad hétvége? Gondoltál rá, hogy nincsen karácsony, vagy bármilyen ünnep? Hogy nem mehetsz el két hét szabadságra? Összességében, Karolina, egyáltalán te normális vagy?!

A felgyülemlett keserűséget már én sem tudtam visszatartani, így visszakiabáltam.

- Nem, nem vagyok normális! Másfél éve itt ülök már ebben a rohadt lakásban, és szépen, lassan elmegy az eszem! Hát nem érted, hogy padlón vagyok? Nem fogod fel, hogy micsoda rettenetes érzés a munkanélküliség? Amikor nap, mint nap megkapod, hogy nem kellesz sehol? Az egyik túl fiatalnak és túl csinosnak tart, a másik szerint viszont már új cipőt se érdemes vásárolnom, mert annyira öreg vagyok! Egy kicsit vedd már figyelembe, hogy mit hajtogatok itt neked már rég óta! Vissza akarom kapni az önbecsülésemet! Hallod?! Már nem tudok tükörbe nézni, annyira undorodom magamtól!

- Ja, persze, most nyafogsz! De bezzeg, amikor azt mondtam anno, hogy ne hagyd magad, és fordulj ügyvédhez, akkor önérzeteskedtél!

- Ó, basszus, de jó, hogy ilyen okos vagy! Azt hiszed, magamtól még nem jöttem rá, mekkora idióta voltam?! De már cseszhetem, mert a múlton nem tudok változtatni!

- Akkor nyugodj le végre, és babázz!

- Soha!

Amikor kiordítottam ezt a szót, megfagyott a levegő. Gábor úgy nézett rám, mintha akkor látott volna először. Aztán szó nélkül kiment a szobából és a konyhában magába döntött fél üveg whiskyt.

Attól kezdve csak akkor szóltunk egymáshoz, ha elengedhetetlen volt a kommunikáció.

Kamasz koromban volt egy játékunk az egyik barátnőmmel. Az autók rendszámait lestük állandóan, és a dupla számoknak jelentést adtunk. Ma már csak annyira emlékszem az egészből, hogy a huszonkettes valami szerelemmel kapcsolatos pozitívumot, a kilencvenkilences pedig éppen az ellenkezőjét jelentette. A hetvenhetes viszont szerencsét jelzett előre.

A munkanélküliségem hetvenhetedik napján nagyon bizakodón ugrottam ki az ágyból.

Hiába.

Előző nap viszont, a hétszáz-hetvenhetediken, már nem reméltem a csodát.

Aznap, a hétszáz-hetvennyolcadikon, mivel visszaaludni már nem tudtam, csak feküdtem és bámultam ki az ablakon hosszú órákon keresztül. De aztán megéheztem, így nagy nehezen összeszedtem magam, és kivánszorogtam a konyhába. Éppen a hűtőben tartottam szemlét, amikor megcsörrent a telefonom. Iza volt az, egy nagyon régi, jó barátnőm, azon kevesek egyike, aki megpróbált tenni az érdekemben, és az, hogy nem járt sikerrel, nem az ő hibája volt.

- Szia, Iza!

- Szia Karo! Nem zavarlak?

- De. Éppen iszonyatosan el vagyok foglalva azzal, hogy halálra unjam magam.

- Ó, hát azt egy kicsit fel is tudod függeszteni, nem?

- De.

- Jó. Akkor figyelj rám! Mit gondolsz, érdekelne egy asszisztensi állás? Tudom, hogy nem ez álmaid melója, de...

- Most viccelsz?! Bérvasaláson kívül bármi jöhet!

- Szóval, akkor ez is?

- Naná! Hol? Kinél?

- Itt, nálunk, az én főnökömnél. Ma reggel, a kávé mellett mesélte a titkárnő, hogy végre ezer év után sikerült a lombik program, és teherbe esett. Viszont a dokija azt javasolta neki, hogy innentől kezdve maradjon is szépen otthon, ő meg persze megfogadja a tanácsot. Én voltam az első, aki ezt megtudta, mert a főnök házon kívül kezdett. Megkértem a csajt, hogy egyelőre másnak ne szóljon a dologról, így, amikor megmondta a főnöknek, hogy mi van, az meg éppen kezdett kétségbe esni, hogy most mi lesz vele, én már elő is álltam a javaslattal, hogy ismerek valakit...

- Szóval te már előbb beprotezsáltál, mint igent mondtam volna?

- Persze. Tudtam, hogy úgyis akarni fogod – nevetett Iza.

- Hát, öregem, nem is tudom, mit mondjak, azon kívül, hogy kimondhatatlanul köszönöm!

- Egyelőre még ne köszönj semmit, csak amikor már alá van írva a munkaszerződésed. Most viszont kapd össze magad, és háromra gyere be hozzám. Majd én felviszlek a főnökhöz.

- Hogy micsoda?! Ma délután háromra?!

- Miért? Más programod van?

- Dehogy van! Csak hát... tisztára le vagyok pukkanva! Hogy keltsek így jó benyomást?

- Nem gondolom, hogy egy hajmosás, zuhany, smink és csinos öltözék nem tud segíteni rajtad, csak most riszálod a farod! Pedig ahelyett, hogy hülyeségeket beszélsz, már rakhatnád is le a telefont és készülődhetnél ezerrel a beszélgetésre!

- Már rég letettem volna, ha nem járna ennyit a szád! – vágtam vissza jókedvűen.

- Akkor, háromkor várlak! – nevetett Iza, majd bontotta a vonalat.

Nem volt túl sok időm a készülődésre, de ezt nem is igazán bántam, hiszen így nem volt lehetőségem a huzamosabb ideig tartó sopánkodásra, hogy jaj, istenkém, mit is vegyek fel, vagy jaj nekem, mihez kezdjek a hajammal. Bekaptam pár falatot, hogy mégse korgó gyomorral jelenjek meg az interjún, aztán bevettem magam a fürdőszobába. Miután végeztem a zuhannyal és a hajmosással, gondosan beszárítottam a hajam, és szolidan kisminkeltem magam. Mindezt kissé feszes tempóban, hogy a ruhatáramnál több időm legyen bámészkodni. Végül itt is sikerült hamar döntenem: rövid ujjú nyári kiskosztümöt vettem fel, és egy zárt orrú, magassarkú, hátul pántos cipőt, a hozzá illő táskával. Amikor elkészültem, és belenéztem az előszobai állótükörbe, elégedett voltam magammal.

Remélem, hogy Iza főnöke is az lesz!

A barátnőm munkahelyére a lakásunktól nem messze közlekedő busszal könnyedén el tudtam jutni, és csak azon kellett imádkoznom, hogy ne izzadjak le túlságosan a nyári forróságban. Szerencsém volt, a busz alig két perc várakozás után meg is érkezett, isteni csoda folytán nem volt tömve, így szinte kényelmesen állhattam az egyik nyitott ablaknál.

Izáéknál működött a légkondicionáló, és a barátnőm, mielőtt elkísért volna a főnökéhez, megitatott velem egy pohár vizet nyugtatóként, majd betolt a felettese irodájába.

Iza főnöke nagyjából ötvenéves férfi lehetett, némi kis pocakkal és hatalmas bajusszal. A kézfogása határozott volt, aminek nagyon örültem, mert a néhány interjú során, amelyben részem volt megtapasztalhattam, hogy a langyos kézfogás a divat, és az olyan emberek, akik azzal rendelkeznek, nem alkalmaznak engem. Itt volt az első jó jel.

A beszélgetésen csak a főnök és én voltunk jelen, HR-es kollégára nem volt szükség. Bár Iza sok mindent elmondott már rólam, azért pár szóban nekem is be kellett mutatkoznom. Az egész interjúnak nem volt hivatalos színezete, inkább egy jó hangulatú beszélgetéshez hasonlított. Imre, a főnök, elmondta, hogy mit vár a közvetlen beosztottjától, és mi az, amiről hallani sem akar. Ez után én is feltettem neki néhány kérdést a várható feladatokkal kapcsolatban, amire ő maga nem tért ki, és láttam rajta, hogy pozitívumot jelentett számára az érdeklődésem. Amikor befejeztük a beszélgetést, és felálltunk az asztaltól, Imre kezet nyújtott nekem.

- Üdv a fedélzeten, kedves új kollegina!

Azt hittem, hogy ott, azon a szent helyen elájulok a boldogságtól, vagy felvisítok a gyönyörűségtől, esetleg az új főnököm nyakába ugrok, de végül sikerült pusztán szélesen elmosolyodnom, és úgy válaszolnom:

- Köszönöm, kedves új főnököm!

Ez után Imre behívta Izát és az addigi titkárnőjét, és a beszélgetés – immár hivatalossá válva – folytatódott tovább. Kiderült, hogy már másnap reggel kezdenem kell, mert az elődömnek csak két munkanapot engedélyezett az orvosa, így meglehetősen rövid idő állt rendelkezésre ahhoz, hogy eltanuljam tőle a szokásokat. Iza kapta a megbízást, hogy a munkaügyisekkel elkészíttesse a szerződésemet, amit szintén másnap kellett megkapnom és aláírnom. Míg tovább beszéltük a tennivalókat, én úgy ültem a széken, mint aki álmodik. Ennyi időn át hiába vártam, hogy munkám legyen... most pedig egyik napról a másikra bekerültem egy olyan helyre, ahol ott a barátnőm, emberinek tűnik a főnököm és még a fizetésem is elfogadható. Tiszta tündérmese!

Gábort – feledve a rideg hangulatot - finom vacsorával vártam otthon aznap este, de a férjem nagyon későn jött meg. Ébren voltam még, amikor megérkezett, és örömmel szaladtam elé az előszobába, hogy elújságoljam a nagy hírt.

- Képzeld, Iza állást szerzett nekem maguknál, és holnap reggel már kezdek is! – hadartam egy szuszra. A férjem mosolytalanul egy futó csókot lehelt az arcomra, majd megkerült, és bezárkózott a fürdőszobába. Ám, mielőtt magára csukta volna az ajtót, még annyit mondott nekem:

- Gratulálok -, azzal magamra hagyott a boldogságommal.

Bár a kapcsolatunk jó ideje nem volt már túl bensőséges, azt gondoltam, hogy ez a hír majd segít abban, hogy idővel rendezni tudjuk a sorainkat. Úgy tűnt, hogy tévedtem, de annyira boldog voltam, amiért másnaptól megint van munkám, hogy nem adtam át magam a férjem viselkedésén való elmélkedésnek, helyette inkább az új feladatomra koncentráltam.