Egy hónapja, két hete, öt napja és tizenöt órája…
Ennyi ideje annak, hogy egyedül maradt.
Ennyi ideje él összetört szívvel.
Ennyi ideje nem alszik, nem eszik, csak vegetál.
Ennyi ideje szakított Vele.
Ő szakított.
Persze, hogy ő.
Mert már képtelen volt tovább elviselni, hogy a szerető státuszát töltse be.
Hogy csak heti két-három alkalommal részesülhet a boldogságból. Hogy neki csak egy-kéthavonta jut közös hétvége. Együtt töltött ünnep pedig sose.
Elege lett abból, hogy csak az ő lakásán találkozhattak.
Mert a Szerelemnek felesége van…
Amikor a kapcsolatuk elkezdődött, ő nem bánta a családot. Azt hitte, hogy egy laza viszony lesz az egész, és a férfiból a legjobbat kapja. Mosson, főzzön rá más, az élvezet viszont az övé lesz.
De nagyon hamar rájött, hogy hatalmasat tévedett.
Szerelmes lett.
És mosni, meg főzni is akart Rá, nem pusztán ölelkezni Vele.
De nem mondta.
Nem mondhatta.
Csak nyelte a könnyeit, amikor egyedül maradt, és átkozta a sorsot, amiért nős emberrel hozta össze.
És végül ki is borult, amikor a férfi lemondta egy találkozójukat családi okra hivatkozva. Ő az eszével ugyan megértette a dolgot, no de a szíve… A szíve tiltakozott és ellenállt. A legközelebbi randevújuk aztán botrányba is fulladt, mert gyengédség helyett a férfira kiabálta minden bánatát. A Szerelem pedig csak nézett, és sápadtan hallgatott. Hallgatott egészen addig, ameddig az ő szava el nem akadt a zokogástól. Akkor aztán beszélni kezdett halkan, nyugodtan. Majd átölelte őt. És megcsókolta. Neki pedig nem volt ereje ellenállni.
De a következő találkozóra már tudatosan készült.
Nem sírt, nem hisztizett, hanem nagyon higgadtan szakított.
A Szerelem pedig, miután minden érve és igyekezete hiábavaló volt, megadta magát.
Még egyszer, utoljára megcsókolta őt, aztán vissza se nézve elment.
Ő pedig a hálószobába menekült, fejére húzta a párnáját, és végigzokogta az éjszakát.
És a másnapot.
És az elkövetkező egy hónapot, két hetet és négy napot.
Lefogyott, elhagyta magát és szenvedett.
Nem mosolygott, nem beszélgetett, és nem engedte a barátainak sem, hogy a segítségére legyenek. Egyedül akart lenni.
Egyedül – az emlékeivel.
Azok pedig hűségesen elkísérték őt mindenhová.
De leginkább otthon ölelték körül, amikor magára zárta a lakása ajtaját. Mert le sem kellett hunynia a szemét ahhoz, hogy lássa Őt, érezze az illatát… vagy felidézze a hangját, az érintését, a mozdulatait…
Valentin nap reggelén legszívesebben ki sem kelt volna az ágyból. Otthon akart maradni, hogy ne kelljen látnia a boldogságot mások arcán… a piros szíveket minden kirakatban… és a rózsacsokrokat…
De mennie kellett, mert két megbeszélés is szerepelt a naptárában. Nem nagy kedvvel vett részt egyiken sem, de végül úgy tűnt, rossz hangulata ellenére is sikerült aktívan és jól szerepelnie.
Ám a megbeszélések után hiába hívták meg a kollégái egy italra, ő elutasította őket, és elindult haza.
Nem nézett semerre, csak ment lehajtott fejjel.
Közben pedig számolt.
Már csak egy megálló a busszal.
Már csak két sarok a megállótól a lakása.
Már csak tíz lépés, és kapun belül van.
Már csak egy emelet, és eléri a lakása ajtaját.
Már csak a kulcsot kell megtalálnia a táskájában, és…
Meg sem tudott szólalni, csak tágra nyílt szemmel nézte a férfit, aki a láttára azonnal felugrott a lábtörlőről, ahol addig ült.
Kezében hatalmas csokor vörös rózsát tartott, de úgy tűnt, valójában már meg is feledkezett a virágokról.
A Kedves arca sápadt volt, nyúzott, kialvatlan… és reménykedő.
-Szeretlek.. – súgta rekedten. – Nem bírom tovább…
Őt pedig abban a pillanatban elhagyta minden magára erőltetett önuralma.
Semmivé lett minden elhatározás, fogadkozás.
-Én sem … - felelte, és boldogan simult a Szerelem karjába.
Valentin nap estéjét valóban ágyban töltötte, de nem a párnáját szorította magához, hanem a férfit, aki mindennél és mindenkinél fontosabb volt a számára.
Az Egyetlen…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése