Itt vagyok végre.
Itt vagyok a repülőtéren.
A csomagomat feladtam, már csak arra
várok, hogy beszállhassak végre a gépbe.
És ha beszálltam, akkor nem lesz
visszaút…
De nekem nincs is rá szükségem.
Meghoztam a végső döntést.
Elhagytam a családomat, elhagytam a
barátaimat azért, hogy merőben új életet kezdjek a világ másik végén.
Vele.
Sok könnybe és álmatlan éjszakába
került, hogy eddig eljussak. Sok értetlen, majd szemrehányó, végül gyűlölködő
pillantásba…
Hiszen úgy tűnhetett, hogy egyik napról
a másikra szakítok el minden köteléket.
Pedig nem úgy volt.
Mert én hosszú ideig küzdöttem.
Ellen akartam állni.
Erős akartam lenni.
Csakhogy nem tudtam.
Őrlődtem a megszokott, nyugodt,
kiegyensúlyozott életem és egy ígéret között.
Választanom kellett a járt út és a
járatlan között.
Mert egyszerre nem működhetett a kettő.
Én pedig egy álomtalan éjszakán
megértettem, hogy ha maradok, azzal tönkreteszek mindenkit. Ha viszont
elmegyek, akkor van esély rá, hogy legalább ketten boldogok legyenek.
Ő meg én.
És nekem egy életem van.
Azt pedig Vele akarom leélni.
Tudom, senki nem garantálhatja nekem,
hogy ez a szerelem, ami kifordította a világomat a négy sarkából, örökké fog tartani… Ám az
biztos, ha megtagadtam volna, sosem bocsátottam volna meg magamnak.
És Ő sem.
El kellett köszönnöm mindenkitől, aki
közel állt hozzám, és fel kellett számolnom az eddigi életemet. De meghoztam
ezt az áldozatot.
És meghozta Ő is.
Igaz, az Ő hazájában élünk ezután, az Ő
megszokott környezetében, az Ő barátai között, de neki sem lesz könnyű.
Ő is feladja értem a maga megszokott
életét.
Ő, aki korábban sosem akarta összekötni
a sorsát senkiével sem.
Csak most, az enyémmel.
Mert szeret engem.
Mert nem akart lemondani rólam, nem
akart távkapcsolatot, és nem akarta azt sem, hogy mással éljek…
A szívemen mázsás szikla ül, szinte
levegőt sem kapok tőle.
Persze, hiszen a lelkem felét itthon
kell hagynom.
Bele se gondolok, mert üvölteni kezdek a
fájdalomtól.
De ha nem mennék…
Ha nem mennék, akkor elsorvadnék, mint
egy virág, amelyik nem jut vízhez és napfényhez.
Mert nekem Ő a Nap.
És Ő az Élet Vize is egyben.
Tudom, hogy mélyen megbántottam a
szeretteimet.
Tudom, hogy a szemükben nincs bocsánat a
tettemre.
De talán egyszer… egyszer majd, amikor
látják a boldogságomat, akkor megenyhülnek.
Hinnem kell ebben.
Hinnem kell, hogy van számomra
feloldozás.
Addig viszont…
Nem szabad elhagynom magam.
Mert van valaki, aki türelmetlenül vár
engem.
Annyira vár, hogy elém utazik Párizsba.
Én pedig alig várom már, hogy átölelhessem,
és magamba szívhassam az illatát…
Újra érezhessem a csókja ízét.
És átélhessem a tökéletes bizonyosságot:
hazaérkeztem.
Mert Ő az, aki az én igazi párom.
Akire első pillanatban ráismertem.
Aki a világ másik végén ugyanúgy érezte,
mint én, hogy valahol vár még rá a Nagy Szerelem.
Mi egymást vártuk.
Hamarosan felszáll a gépem.
Hamarosan
elkezdődik a boldog, új életem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése