Óvodai szerelem

Az óvodában láttam őt először.

Illetve hallottam.

A lányainkért mentünk mindketten. Panka akkor volt kiscsoportos, az ő lánya pedig már az iskolára készült.

Panka a padon ült, én előtte guggoltam, és a cipőjét kötöttem be éppen, amikor nem messze tőlünk felhangzott az a bizonyos nevetés. Odakaptam a fejem, és egy férfit láttam, aki a gyerekét öltöztette. Magas volt, karcsú, szemüveges, rövid, barna hajú. Az arcát nem láttam pontosan, mert oldalt állt nekünk, de profilból nem tűnt jóképűnek.

Engem valamiért mégis megragadott az az arcél…

Hazafelé menet Panka felszabadultan csacsogott, én pedig érdeklődést mutatva társalogtam vele, miközben az otthoni gondokon járt az eszem.

Éjjel, alvás helyett pedig azon a férfin…

Egy héttel később Ő és én elmentünk egymás mellett az óvoda udvarán. Futólag rám pillantott, biccentett, aztán már sietett is tovább.

Én pedig ismét csak róla gondolkodtam.

Próbáltam megfejteni, hogy miért érdekel ennyire, amikor valóban nincs benne semmi különös. Hiszen nem is jóképű! És még csak azt sem mondhattam, hogy a kitüntető figyelme fogott meg… mert hát rám se nézett…

Aztán nem láttam többet.

A lánya iskolás lett, én pedig immár a véletlen találkozás reménye nélkül vittem Pankát óvodába.

Két évvel később már romokban hevert a házasságom.

Külsőre minden rendben volt közöttünk, ám lélekben már régen messze jártunk egymástól a férjemmel. Nem csalt meg, nem maradozott ki, csak éppen úgy tekintett rám, mint a lakásunkhoz tartozó bútordarabra.

Én pedig szenvedtem az érdektelenségétől.

Panka volt minden örömöm, aki – látszólag – semmit sem észlelt ebből az elhidegülésből, mivel még egy hangos szó sem esett közöttünk.

Még az sem.

Büszke voltam rá, hogy immár iskolás nagylányom van, akiért boldogan siettem minden délután. Ő pedig lelkendezve mesélte, mi mindent tanult aznap, és megint új barátokat szerzett. Mosolyogva hallgattam őt, és hálát adtam azért, hogy az ő kis életére nem vet árnyékot az én keserűségem.

Egyik nap aztán Panka azzal állt elém, hogy tánc szakkörre szeretne járni, amit az iskola szervez. Némi plusz költséget jelentett ugyan, de házon belül tartották, nem kellett őt külön elvinni sehová, így könnyen beleegyeztem a dologba.

Második alkalommal később kezdték a foglalkozást, de minket, szülőket nem tudtak értesíteni, így a szokásos időben érkeztünk a gyerekeinkért. Néhány anyuka a folyosói padon ülve beszélgetett, egy apuka pedig nevetve telefonált tőlük kissé távolabb. Háttal állt ugyan nekem, de a hangra azonnal ráismertem.

Ő volt az.

Izgatott lettem, nagyot nyeltem, és úgy tettem, mint akit komolyan lekötnek a faliújságra kitűzött rajzok.

Ő közben befejezte a telefonálást, és csatlakozott a padon ücsörgő anyukákhoz.

A felesége mellé ült le.

Pár pillanattal később a nő Miklósnak szólította.

Legalább már a nevét is megtudtam…

Következő pénteken csak az asszonnyal találkoztam.

Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, de alaposan megbámultam. Összehasonlítottam magam vele, és határozottan úgy találtam, hogy én vonzóbb vagyok.

Csak éppen nem mentem vele semmire.

Két héttel később ragyogóan sütött a nap, így az udvaron sétálgatva vártam, hogy tánc után Panna átöltözzön. Amikor megláttam Őt belépni a kapun, elfordultam.

Nem akartam látni.

Mert túl sokat gondoltam rá.

Mert túlságosan felkavart.

Túlságosan összezavart.

Túlságosan vonzott…

-Bocsánat… - A hangja kedves volt, ám tétova.

Felé fordultam, és felnéztem rá.

Bele a kék szemeibe.

-Tessék.

-Kérem, ne értsen félre! De azon tűnődöm már egy ideje, hogy mi vajon honnan ismerhetjük egymást? Mert ismerjük, ebben biztos vagyok!

Kissé elmosolyodtam, úgy feleltem.

-Az oviból. – Mivel láttam a hatalmas kérdőjeleket a szemében, elnevettem magam, és úgy folytattam. – A lányaink egy oviba jártak. Ott találkoztunk.

-Ó, hát maga is emlékszik rám?

Örült neki, ahogyan én is annak, hogy megszólított, de nem árulhattam el magam.

-Én nem… csak Panka… a kislányom mondta, hogy ő és Viki…

-Ja, értem! – Kissé csalódott volt, én viszont boldog.

Emlékezett rám.

Pedig azt hittem, hogy meg se látott…

Néhány évvel később Viki a nyolcadik osztályt kezdte, Panka a hatodikat.

Miklós és én pedig együtt vittük Milánt, a kisfiúnkat az óvodába.

Oda, ahol minden kezdődött…