Emlékek

Pontosan hat hét telt el a megemlékezés óta.

Mert nem temetés volt, hanem megemlékezés.

Mise, összejövetel, állófogadás, és búcsú.

Búcsú attól az asszonytól, akinek az életét köszönhette.

Az édesanyjától.

Olyan volt az egész, mint egy álom – egy rémálom.

Tette a dolgát, beszélgetett, kínált, és néha még halványan ugyan, de el is mosolyodott…

Aztán ennyi.

Az urnát földbe tették, és virágokat helyeztek el a márványlapon, a kertben.

Mécsest gyújtottak.

Sírtak.

Aztán a gyászolók hazamentek.

De ő ott maradt.

Ott maradt az emlékeivel.

Ott maradt a fájdalmával.

És a fájdalom nem múlik.

Enyhül valamelyest, de nem múlik.

Éppen ezért neki pedig hat hetébe tellett, hogy rászánja magát és átnézze az anyja hátrahagyott holmiját.

Mert minden tárgy egy-egy történet…

Minden ruha, illat egy-egy emlék…

A tárgyakkal még elbírt valahogy, de a ruhák… az illat…

Hosszú órákon keresztül ült az édesanyja holmijai között, de képtelen volt szelektálni. Legszívesebben megtartott volna mindent, ám tudta, hogy sosem venne fel egyetlen egy ruhát sem, ami az övé volt. Mert annyira az övé volt minden, hogy még saját magán sem tudta elképzelni egyiket sem… hát még, ha egy vadidegennek ajándékozná…

Végül mégis az elajándékozás mellett döntött. Alaposan utánanézett, hogy melyik szervezetnek ajánlja fel a ruhákat – annak, amelyik a legtávolabb volt a lakóhelyétől. Nem tudta volna elviselni, ha egy ismerős pulóver szembe jön vele az utcán…

De talált egy táskát is.

Benne fényképek és levelek.

Fényképek olyan emberekről, akiket már nagyon régen takart a sír.

Egy családról – apáról, anyáról és egy gyönyörű kislányról -, akik immár együtt vannak a Mennyországban.

De a levelek…!

Egy fiú írta őket egy szép, szőke kislánynak.

Az ő édesanyjának!

Döbbenten olvasta a sorokat, miközben patakokban hullottak a könnyei.

Ártatlan levelek voltak, tisztán látszott, hogy plátói szerelemről volt szó csupán. Ám az ő anyja mégis megőrizte őket… Talán az első szerelem volt az a fiú…

Jancsi…

Vajon ez a Jancsi emlékszik-e a kis Piroskára? Vajon eszébe jut-e néha az a zöld szemű lányka?

Vajon tudja-e, hogy Piroska már nem él?

Bár nem tett semmi rosszat, mégis elszégyellte magát a sorok olvastán.

Gyorsan összehajtogatta a leveleket, és visszatette őket a táskába, ahol találta. A táskát pedig egy zacskóban elrejtette a saját ruhái közé.

Nem fogja őket elővenni soha többé.

Nem fog beleolvasni, bármennyire is szeretné tudni, hogy mi történt.

És nem keresi meg azt a bizonyos Jancsit sem.

Az édesanyjával együtt eltemette a titkait is.

Biztosan megvolt az oka, hogy miért nem mesélt róla sosem.

Ő pedig tiszteletben tartja ezt a számára ismeretlen okot.

Megőrzi az édesanyja titkát…