A zongoraművész az étteremben volt már, amikor a lány megérkezett, és a pincér az asztalhoz kísérte. A férfi elismerő pillantással mérte végig a közeledő csinos nőt, és egy röpke pillanatig arra gondolt, hogy talán mégis megszegi az önmaga által felállított „nem viszem ágyba Mirandát” – szabályt. Ez az érzése tovább erősödött, amikor a lány rámosolygott. „A francba! Nem lett volna szabad elhívnom!” De a modorán mindebből semmit nem lehetett észrevenni. Kedves volt, és figyelmes, éppen úgy, mint, a kávézóban.
Miranda viszont kissé merészebbé vált. Sejtette, hogy valószínűleg ez az utolsó alkalom, hogy a férfival lehet, ezért elhatározta, hogy mindent megtud róla, amit csak lehet.
Dacres-nak igaza volt abban, hogy a bulvárhírekből ismerte már a férfi életének néhány mozzanatát, így például azt, hogy volt már nős, és hogy több ismert színésznővel is viszonya volt. Olvasta, hogy a férfinak mindene a zene, emellett pedig imádja a színházat is. A munkájához tartozik az utazás, de ő élvezi minden pillanatát, és kifejezetten szeret új, általa még nem ismert helyekre megérkezni, és felfedezni azokat.
De mindez csak felületes tudás volt, a lány ebből magát az embert még nem ismerte, csak a hírességről lehetett némi fogalma. Ezért aztán bátran kérdezte őt a gyerekkoráról, a szüleiről, a kedvenc játékáról, az olvasmányairól, és arról, hogy mikor szeretett vele a hangjegyekbe.
Dacres mosolyogva felelgetett, eleinte csak úgy, mint egy újságírónak, ám egyre jobban belemelegedett, és a végén kimondottan élvezte, hogy felelevenítheti az emlékeit egy valóban érdeklődő idegennek. Egy vonzó, szép mosolyú, meleg barna szemű idegennek…
A vacsora finom volt, a társaság kellemes, így egyiküknek sem volt túl sok kedve a búcsúhoz, pedig lassan kiürült már az étterem is. Végül Dacres felajánlotta, hogy hazaviszi Mirandát, aki örömmel fogadta ezt, ugyanakkor zavarba is jött. Míg kimentek az étterem elé, hogy beszálljanak a taxiba, a lány agya lázasan dogozott. „Vajon felhívjam egy kávéra? Vagy félreértené a szándékomat? De mi van, ha feljön, és akar tőlem valamit?” Aztán komolyan megrémült. „De mi van, ha nem akar?”
Közben megérkezett a taxi, ők beszálltak, és az út folyamán kissé feszélyezve érezték magukat. Talán azért, mert a térdük akarva-akaratlan összeért, talán másért, mindenesetre Miranda már alig várta, hogy vége legyen az autózásnak. Mikor a ház elé értek, ahol a lány lakott, Dacres a magas, erőteljes testalkatához képest könnyedén kipattant az autóból, és kisegítette Mirandát. Aztán rögtön el is köszönt, esélyt sem adva semmiféle meghívásnak.
-Köszönöm a kellemes estét – mondta, de a hangja és az arckifejezése cseppet sem nem támasztotta alá a szavait. – Maga egy nagyon kedves lány, és én őszintén örülök, hogy megismerhettem.
Kezet nyújtott, amit Miranda elfogadott, és keserűségét, csalódottságát leplezendő nagyot nyelt, mielőtt megszólalt volna.
-Én is örülök, hogy találkoztunk, és további sikereket kívánok magának! Viszontlátásra!
Ennyi volt, és nem több. Sarkon fordult, besietett a házba, és vadul nyomkodta a lift hívógombját, mert nem akarta, hogy már a lépcsőházban eleredjenek a könnyei.
Igazából nem tudta, miért érzi ezt a mérhetetlen szomorúságot. Tisztában volt vele, hogy Dacres-nek ő csak egy apró mozzanat lehet az életében, és ő nem is remélt többet. De azt igen, hogy a férfi a valóban jó hangulatú vacsora után nem úgy búcsúzik el tőle, ahogyan tette. Bízott benne, hogy legalább annyit mond, hogy szívesen találkozna még vele más alkalommal is. Csakhogy a férfi nem mondta, Miranda pedig el sem tudta képzelni, vajon mit tehetett, vagy mondhatott, ami miatt elveszítette a zenész érdeklődését.
A lakásba belépve – szokásától eltérően – lerugdalta a cipőit, leszórta a ruháit, majd beállt a zuhany alá, és hosszan folyatta magára a forró vizet. Amikor megelégelte, megtörölközött, pizsamát vett, és bebújt az ágyba. A fejére húzta a takarót, és úgy tűnődött a történteken, míg csak a jótékony álom el nem érkezett hozzá.
Dacres is hazavitette magát a taxival, de ő nem feküdt le azonnal. A lakásba érve felakasztotta a kabátját, és ölébe vette az eléje siető kedvencét, Ayashát, a gyönyörű, karcsú sziámi macskát. Az állat hangosan dorombolva nyomta kis pofáját az imádott gazdája arcához, és máris arra készülődött, hogy hosszan dédelgetteti magát a férfival. Ám Dacres-nek most nem volt hozzá türelme, így letette a macskát az egyik selyem párnára, aztán töltött magának egy italt, és kiment a hatalmas teraszra, amelyről csodálatos kilátás nyílt a Central Parkra. Bár hűvös volt az éjszaka, ő mégsem fázott: felmelegítette a skót whisky, amiből nagyot kortyolt.
A lányra gondolt, akitől nem sokkal korábban vált el. Maga előtt látta a gyanúsan csillogó sötét szemeket, a kissé legörbülő szélű, dacos szájat, és nagyot sóhajtott. „Csalódást okoztam neki” gondolta. „Tudom, hogy szeretett volna még velem lenni, és azt is tudom, hogy örömmel találkozott volna velem máskor is. Talán nem kellett volna olyan kurtán-furcsán elköszönnöm tőle… Talán nem. De nekem jelenleg nem fér bele az életembe egy komoly kapcsolat! Egy futó viszony igen, de Miranda annál többet ér, minthogy pusztán a testét használjam néhány alkalommal. Neki lelke is van. Nekem pedig már nincs…”
A düh olyan erővel áradt szét benne, hogy szinte fuldoklott tőle. Sosem volt vad, vagy agresszív, de most legszívesebben tört és zúzott volna. Gyorsan felhajtotta a maradék whiskyt, aztán besietett a lakásba, poharát a teraszajtó melletti kis szekrényre tette, majd odaült a zongorához. Ayasha, aki mindig érzékenyen reagált a gazdája hangulatváltozásaira, most is összeszűkült szemekkel figyelte a férfit. A macska mindig kikövetelte magának a kényeztetést és a becézést, de most megérezte a férfi rosszkedvét, és tudta, jobb, ha hagyja játszani. Szokásához híven felugrott Dacres mellé a padra, de csak egy pillanatra nyomta gömbölyű fejét a kezéhez, aztán leugrott a padlóra, és kényelembe helyezte magát a párnáján. A gazdája éppen csak rápillantott, aztán játszani kezdett. Először Chopin Forradalmi etűdje került sorra, mintha a lelkében háborgó vihart jelenítené meg a muzsikával. Ujjai kecsesen siklottak a billentyűk felett, és pár perc múlva már megszűnt számára a világ, csak a zene volt, és semmi más. Chopint Liszt követte, aztán Csajkovszkij, végül pedig Gounod Faustjából játszott egy részletet. Ez az opera volt a kedvence, és ugyanúgy, mint már oly sokszor, miközben zongorázta az ismerős dallamot, azt kívánta, bár neki ajánlana fel valaki hasonló lehetőséget ahhoz, mint amilyet Faust kapott…
Néhány héttel később Miranda elkészült a hódos mesekönyv illusztrációjával. Megszerette a kis figurákat, éppen úgy, mint az összes többit, „akik” kikerültek a keze alól, és némi szomorúsággal búcsúzott el tőlük. Ám némi megkönnyebbüléssel is. Mert bármennyire is igyekezett nem gondolni Charles Dacres-ra, rajzolás közben folyton róla elmélkedett. Hiszen akkor ismerkedtek meg, amikor ő a hódos könyvet vásárolta. És mesélt is a férfinak arról, hogy milyennek képzeli el a kis családot. De talán most, hogy leadta a rajzokat, sikerül elfelejtenie Dacrest. A hihetetlenül világos szemeit… A folyékony gyömbérre emlékeztető hajszínét…
Három hónappal később Miranda Charles Dacres-ról álmodott. Ébredés után levert volt, és semmihez sem érzett kedvet. Úgy döntött, hogy aznap pizsamában marad, és az ágyban fog lustálkodni. Szeretett volna még aludni, de egy órai hiábavaló próbálkozás után feladta, és olvasni kezdett. De csak pár oldalig jutott, amikor megszólalt a kaputelefonja. El sem tudta képzelni, hogy mit akarhat tőle a portás, ezért némileg ingerülten szólt bele a készülékbe.
-Jó napot, Miss Bailey, Mick vagyok, a portás. Remélem, nem ébresztettem fel!
-Helló, Mick, már egy ideje ébren vagyok. Mi újság?
-Csak azért zavarom, mert jött önnek egy csomag. Lejön érte most, vagy valamikor elviszi nap közben?
Miranda értetlenül vakarta meg a feje búbját. Csomagot akkor szokott kapni, ha elkészült a könyv, amit illusztrált, és elküldik számára a tiszteletpéldányt. A hódos kötet pedig már a polcán pihent, így nem tudta hová tenni a történteket.
-Milyen csomag? Valamelyik kiadó küldte?
-Nem, kisasszony, ez nem olyan csomag. Ez csak egy közepes méretű buborékos boríték, ami lapos, és kemény.
-Köszönöm, Mick, máris lemegyek, bár fogalmam sincs, mi lehet az!
A lány gyorsan arcot és fogat mosott, belebújt a tréningruhájába, a feje búbján összefogta a haját, és lesietett a földszintre.
Mick, a fekete portás széles mosollyal az arcán fogadta, és máris a kezébe nyomta a borítékot. A címzett Miranda Bailey kisasszony volt, a feladó pedig… Berti, a gyufaárus!
Mirandával megfordult a világ. Boldogan felsikoltott, és azonmód feltépte a borítékot, amely egy cd-t és egy kézzel írt levelet tartalmazott.
„Mary Poppins, nem tudom elfelejteni magát, pedig igazán akartam. De a mosolya varázsa erősebb minden másnál. Hallgassa meg ezt a zenét – magának írtam. És ha tetszett, és ha nem gyűlöl a rideg búcsúért, akkor hívjon fel. Szeretném újra látni. Berti”
A lány örömében sírva fakadt, ahogy egymás után többször is elolvasta Charles Dacres levelét. Aztán Mick nyakába ugrott, puszit nyomott az elképedt férfi arcára, és felliftezett a lakásába. Még az ajtót is alig csukta be maga után, máris betette a lemezt a cd lejátszóba, és az ágyára kucorodva, a párnáját magához szorítva hallgatni kezdte a neki írt zenét.
A dallam lágy volt, szívet simogató és csodaszép. Miranda sírt a meghatottságtól, a büszkeségtől és a boldogságtól. Amikor az utolsó hang is elhalt a zongorán, a lány fogta a telefonját, és felhívta a zeneszerzőt.
-Ez egyszerűen csodálatos! – szipogta köszönés helyett, amikor Dacres beleszólt a készülékbe. – Hogy tudott ilyen szépet írni? Maga valami fantasztikus, és én el sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok azért, hogy ezt a gyönyörű muzsikát nekem ajánlotta!
Az oly régen hallott, ám el nem feledett dallamos, halk nevetéstől Mirandának hatalmasat dobbant a szíve.
-Az érdem a magáé, Miranda! Nem önnek kell hálálkodnia, hanem nekem! Mert maga volt az, aki ezeket a hangokat felszínre hozta belőlem.
-Ó… Én nem is tudom…
-A zeném tetszik, ennek végtelenül örülök. De mit szól a többihez, amit a levélben írtam? Haragszik még, vagy hajlandó találkozni velem? Szeretném elmondani, hogy miért voltam olyan…
-Ne! Ne magyarázkodjon, nem kell! Nem haragszom magára, és nagyon szeretném újra látni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése