A lánynak később fogalma sem volt róla, hogy milyen
kávét ivott, és mennyit, annyira elvarázsolta a férfi, akivel együtt volt.
Dacres kedves, figyelmes és érdeklődő hallgatóság
volt, aminek következtében Miranda egyszer csak azon kapta magát, hogy már nem
pusztán a munkájáról beszélt a zongoraművésznek, hanem azt is elárulta, hogy
egyedül él a városban, a szülei pedig San Francisco-ban vannak. Mesélt a
gyerekkoráról, arról, hogy már egészen korán megérezte, hogy a rajzolás lesz a
hivatása, és megemlítette a könyveket, amiket illusztrált.
A férfi néha kérdezett egy-két dolgot, de alapjában
hagyta, hogy a lány arról beszéljen, amiről kedve van.
-Hát, ennyit rólam! – nevette el magát Miranda a
beszámolója végén. – Remélem, nem untattam! Most viszont magán a sor, Charles,
hogy bemutatkozzon!
Dacres azonban határozottan megrázta a fejét.
-Nem, kislány, téved! Maga már a bulvárlapokból
minden vélt, vagy valós információt megtudhatott rólam!
Miranda arcáról lehervadt a mosoly, és
csalódottságában megrándult a szája széle, amit a férfi is észrevett. Felemelte
a kezét, és hosszú, kecses zongorista ujjával megsimogatta a lány arcát.
Miranda beleborzongott az érintésbe. „Uram isten,
de jó!”
-Szóval, ahogy mondtam – folytatta a férfi -, én
nem beszélek magamról. Legalábbis most nem. De ha velem vacsorázik valamelyik
este, akkor hagyom, hogy kissé jobban megismerjen!
A lány most már egészen biztos volt benne, hogy
álmodik. Mert az nem létezik, hogy ő, Miranda Bailey, az egyszerű kis grafikus
nemcsak együtt kávézik a világhírű zenésszel, hanem együtt is vacsorázik vele…
Álom. Csodaszép álom, amiből keserű lesz az ébredés. De addig is, gondolta, nem
szalasztja el semmi pénzért az álom kínálta lehetőséget!
-Köszönöm, örömmel elfogadom a meghívását!
-Remek! Itt a névjegyem, rajta a privát számom.
Hívjon fel, és megbeszéljük a találkozót!
„Ha már álom,
legyen kövér!”
-Tudja mit? Itt az én névjegyem, hívjon fel maga, hogy megbeszéljük a részleteket!
Kihívóan nézett a férfi világos szemeibe, közben
pedig azon izgult, nem lőtt-e kissé túl a célon. De megnyugodhatott, mert
Dacres újra felnevetett azon a dallamos-halk hangon, amit a lány aznap délután
már hallott.
-Jól van, Miranda, maga nyert! Hívni fogom!
Ezután kezet fogtak, és elköszöntek egymástól.
Dacres nem ajánlotta fel, hogy hazakíséri Mirandát, de a lány ezt nem is várta
tőle. Sőt, örült is, hogy nem tette, mert így neki volt alkalma újra és újra
átgondolni a délután történteket.
Otthon eszében sem volt a rajzasztalához ülni, mert
tisztában volt vele, hogy képtelen lenne a hódokra koncentrálni.
Ő csakis Charles Dacres arcát látta maga előtt, és
lelki füleivel újra az ő hangját hallotta…
Éjszaka nagyon nehezen tudott elaludni, és másnap
reggel fáradtan, kialvatlanul ébredt. Csak akkor vidult fel, amikor ránézett az
éjjeliszekrényén fekvő névjegyre, amely azt bizonyította, hogy az előző nap
történtek nem csupán a képzelete szüleményei voltak.
A délelőttöt rajzolással töltötte, és azzal, hogy
hegyezte a fülét, nem csörren-e meg a telefonja. De néma maradt mind a vonalas,
mind pedig a mobil készülék. Emiatt aztán az idő előrehaladtával Miranda
jókedve is mind jobban megcsappant. Kora délután már dolgozni sem volt kedve,
és ekkor tudatosodott benne az is, hogy aznap még egy falatot sem evett, csak
tejeskávét ivott. Mivel sejtette, hogy a rajzolásnak aznapra már befellegzett,
belebújt a sportcipőjébe, felvette a dzsekijét, és lement a közeli kis üzletbe
némi alapanyagért, amiből összedobhatott magának egy könnyű ebédet.
Már az utcán volt, amikor megszólalt a mobilja.
Sietősen húzta elő a készüléket a kabátja zsebéből, és reménykedve nézte meg a
kijelzőt, ám csalódnia kellett. A hívó nem Dacres volt, hanem Pat, a barátnője.
A lány alig várta, hogy beszámolhasson neki az elmúlt napról, de azt sem akarta
megkockáztatni, hogy Dacres a hosszú beszélgetés idején hívja őt, és ne érje
el. Ezért sebesen elhadarta Pat-nek, hogy hamarosan visszahívja, aztán gyorsan
bevásárolt, és már igyekezett is haza.
Otthon azonnal az üzenetrögzítőt ellenőrizte, és
látta, hogy a kis lámpa villog, vagyis valaki kereste. Megnyomta az üzenet
lejátszó gombját, és lélegzetvisszafojtva várt.
-Halló, ez Mary Poppins üzenetrögzítője – hallotta
a saját hangját. – A sípszó elhangzása után tegye a dolgát, én pedig visszahívom,
amint megfordult a szél!
A hívó halk, dallamos hangon nevetett, Mirandának
pedig nagyot dobbant a szíve: ez ő!
-Halló, Mary, itt Berti, a gyufaárus. Hívtam a
mobilján is, de az ki volt kapcsolva. Ugye nem előlem bujkál? Ha még mindig van
kedve velem vacsorázni, akkor hívjon vissza, kérem! Ígérem, én felveszem a
telefont!
A lány felkapta a mobilját, és látta, hogy egy
ismeretlen számról valóban volt egy hívása, éppen akkor, amikor ő Pat-tel
beszélt. Viszont úgy döntött, hogy nem vesztegeti mérgelődéssel az időt, hanem
azonnal visszahívta Dacres-t. Míg arra várt, hogy a férfi fogadja a hívását,
mélyeket lélegzett, hogy mire meg kell szólalnia, már ne érződjön a hangján az
izgatottság.
-Charles Dacres.
-Miranda Baily, üdvözlöm!
-Jó napot, Miranda, örülök, hogy végre hallom a
hangját! Ugye tudja, hogy magát nem valami könnyű elérni?
Miranda szívét jóleső melegség járta át a férfi
szavai nyomán.
-De magának sikerült, és ez a lényeg – felelte
mosolyogva.
-Igen, csak ez számít.
Dacres magának sem akarta bevallani, nemhogy a
lánynak, milyen sokat járt az eszében az a sötét szempár, a szép ívű száj, a
huncut mosoly, és a kecses alak. Amikor előző nap összeütköztek a
könyvesboltban, a férfi valóban dühös volt, de aztán… Aztán belenézett a lány
szemébe. És még dühösebb lett. Nem akarta, hogy bárki beférkőzzék a gondolatai
közé! Ezért igyekezett el Miranda közeléből, hogy minél hamarabb
elfeledkezhessen róla. De amikor meglátta őt a parkban, rájött, hogy a
próbálkozása hiábavaló. Akkor már éppen, hogy meg akarta ismerni, tudni akart
róla minden apró részletet. A lényeg, - hogy egyedül él -, hamar kiderült, de a
férfi tisztában volt vele, hogy ezzel a tényközléssel Mirandának nem volt semmi
célja. Nem azért mondta el, hogy ráakaszkodjon, és egyből felhívja magához,
mint ahogy ez más nőkkel, más alkalmakkor történt. Ő, Charles, megtapasztalta
már nem egyszer, hogy a nőkre milyen mágikus hatással van a hírnév, és mi
mindenre képesek azért, hogy a rivaldafényből egy kicsi nekik is jusson. De
Miranda más! Benne nem volt semmi mesterkéltség, semmi megjátszás. Ott a
boltban felismerte őt, igen, de csupán jóleső izgalom, megilletődöttség és
őszinte öröm sugárzott a tekintetéből. Nem olyan volt, mint annak idején Sarah…
Sarah… Nem akarok emlékezni rá!
A férfi mindezt már ezerszer végiggondolta, és
bármennyire is bízott a megérzéseiben, keserű tapasztalata mégis némi
óvatosságra intette. Vacsorázni hívta Mirandát, mert tetszett neki, de nem
tervezett vele hosszútávon. Sőt, egy kellemes, gasztronómiai élvezetekben
gazdag estén kívül nem akart tőle semmit. Nem akarta ágyba vinni, nem akart
viszonyt kezdeni vele, pusztán arra vágyott, hogy beszélgessen vele. Másra most
nem volt ideje.
-Szereti az olasz konyhát? – kérdezte a lánytól.
-Ó, igen, nagyon!
Dacres elégedetten fogadta a kedvező választ, és
megadta egy igazán elegáns olasz
étterem nevét Mirandának.
-Nyolckor ott várom, rendben?
-Persze, ott leszek!
Miranda kissé csalódottan tette le a telefont.
Örült, persze, hogy a férfi hívta, és boldog volt, amiért néhány óra múlva újra
láthatja, de magában azt remélte, hogy Dacres este érte megy. De, ha nem jön,
nem jön, gondolta, és teljes figyelmét immár a ruhásszekrénye tartalmára
fordította.
„Jessusom, mit vegyek fel?”
Lázas keresgélés és próbálgatás vette kezdetét,
miközben, hogy ne teljes éhgyomorral menjen az étterembe, banánt majszolt, és
diót ropogtatott. Végül pedig sikerrel járt: egy bordó bársonyruha mellett
döntött, amihez fekete kiegészítőket választott. A ruha elég elegáns volt
ahhoz, hogy Miranda ne érezze magát alul-öltözöttnek, ugyanakkor kényelmes is
volt, annyira, hogy ne feszengjen benne.
Amikor az öltözködés kérdése megnyugtató megoldásra
lelt, a lány bevette magát a fürdőszobába, és csak másfél óra múlva került elő
belőle.
És határozottan elégedett volt az eredménnyel:
sötét haja frissen mosottan, csillogóan göndörödött a vállára, a körmei a
ruhájával azonos árnyalatúra voltak lakkozva, szolid sminkje pedig már csak az
utolsó simításra, a rúzsra várt.
Végül elérkezett az idő az induláshoz. Miranda még
egy búcsúpillantást vetett a tükörbe, aztán elindult élete egyik legnagyobb
kalandja felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése