Szivárvány - 1. rész

Az eső vigasztalanul szakadt. Az ablakban álló asszony úgy érezte, mintha az ég az ő fájdalmát tudatná a világgal. Mintha az ő könnyeit sírná.

Mert neki már nem voltak könnyei…

Órák óta állt a helyén, és bámult ki vakon az ablakon. Nem látta az esőcseppeket, nem látta vízfüggöny mögött megbújó Central Parkot sem. Pedig hogy szerette még nemrégen is! Mennyire imádott ott sétálni! És mennyire élvezte az ablakból nézni New York tüdejét!

De mindez már a múlté. Már nem szereti a parkot. Már nem szeret semmit. Mert nincs kit, nincs mit szeretnie.

Száraz, égő szemei előtt hirtelen képek villantak fel: ő maga azon a napon, ahogy a park felé tart. Charles… A szivárvány…

Az asszony megrázta a fejét, hogy elűzze a fájó emlékeket. Nem akart Charles-ra gondolni. Nem akart szivárványt látni.

Ám azt vette észre, hogy amíg ő gondolatban a múltban járt, az eső elállt, a felhők elvonultak, és a napsütésben megjelent a park felett a szivárvány.

A nő úgy érezte, hogy minden erő kiszáll belőle, így támaszt keresve nyúlt az ablak alatt álló szekrényke felé.

Csakhogy a szekrény már nem volt ott: elszállították az is, a lakás többi bútorával együtt. Az asszony így a sötétítőfüggönybe kapaszkodott, és addig markolta a kék bársonyt, ameddig össze nem szedte magát.

De az elmúlt hetek feszültsége hirtelen utat tört magának könnyek formájában. Az asszony a kezébe temette az arcát, és hangosan, szívet tépően zokogni kezdett…

*

1.

Egész nap lógott az eső lába, Miranda mégis úgy döntött, hogy sétál egyet a Central Parkban. Szeretett ott csavarogni, mert mindig jobbnál jobb ötletei támadtak, amiket aztán a munkája során felhasználhatott. Grafikus volt, és az utóbbi időben mesekönyveket illusztrált. Nagyon élvezte ezt a munkát, és boldog volt, hogy a gyerekektől mindig pozitív visszajelzést kapott a figuráiról.

Most éppen egy hódokról szóló mese volt soron: Paddy, az apa, Majorie, az anya, valamint a gyerekeik, Missy, Polly, Ronnie és Dave történetéhez kellett rajzokat készítenie. Természetesen tudta, hogy néz ki egy hód, de szeretette élőben is megfigyelni az állatokat, ezért gyakran járt az állatkertbe. Most is tervezte, hogy belátogat oda, de kétségesnek tartotta, hogy aznap lesz rá lehetősége és kedve az eső miatt.

Éppen eddig jutott a gondolataiban, amikor hirtelen hatalmas cseppekben, és egyre intenzívebben hullani kezdett az eső. A lány, bár volt rajta esőkabát, mégsem akarta kockáztatni, hogy bőrig ázzon, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve besietett a tőle tízlépésnyire lévő könyvesboltba. Mivel mások is hasonlóan vélekedtek, mint ő, hamarosan moccanni sem lehetett a kis üzletben. Miranda, ha már így hozta a véletlen, a természettudományos könyvek polca felé lépegetett, és ott szemügyre vette a kínálatot. Nem sokáig kellett keresnie, máris a kezébe vehetett egy albumot, amely a hódok életét mutatta be jobbnál jobb fotókkal. A lány a képek nézegetése közben szinte már látta is maga előtt a piros baseball sapkát viselő, sötétkék kertésznadrágos, pocakos Paddyt, és Majorie-t is, akin rózsaszín ruha, fehér kötény és főkötő van…

Miranda szeme felcsillant, mint mindig, amikor elkapta az ihlet, és elhatározta, hogy az album megvásárlása után azonnal hazasiet, hogy minél hamarabb papírra vethesse új kis barátait.

Az elgondolását tett követte, sarkon fordult, és…

És beleütközött egy másik vásárlóba.

Miranda kezéből kiesett az album, a férfiéból pedig kézzel teleírt kottalapok hullottak a földre.

-Ó, kérem bocsásson meg – hebegte a lány a férfi mellkasának, mert az arcára felnézni nem mert. Gyorsan leguggolt, hogy felvegye a könyvet és a szétszóródott lapokat, miközben tovább mentegetőzött.

-Semmi baj, - felelte a férfi alig észrevehető akcentussal, és ő is igyekezett összegyűjteni a kottákat.

Miranda és a férfi egyszerre fogták meg az utolsó lapot, és egymásra néztek.

„Vörösesszőke haj… szeplők… hihetetlenül világos szemek… te jó ég, ez nem lehet igaz! Ez Charles Dacres!” A lány majdnem felkiáltott a meglepetéstől, a boldogságtól, ugyanakkor a szégyentől is, amikor „áldozatában” felismerte a világhírű angol zongoraművészt és karmestert.

-Igazán, Mr Dacres, én nagyon sajnálom! Kérem, Mr Dacres, ne haragudjon! Mr Dacres, én…

-Hé, hé, hé! – tette a lány karjára a kezét a férfi, miközben a hangja cseppnyi ingerültségről árulkodott. – Ha már ennyire a nevemet akarja hajtogatni, akkor szólítson inkább Charles-nak, úgy talán kevesebben figyelnek fel rám! És higgye el, igazán nem haragszom, mert ez bárkivel előfordulhat, de most ha nem bánja, akkor elbúcsúznék!

Azzal felegyenesedett, és hosszú lépteivel a bolt kijáratához sietett. Ott gondosan a zakója zsebébe tette a kottalapokat, felhajtotta a gallérját, és kilépett az esőbe.

Miranda mindeközben nehezen tudott magához térni a találkozás okozta meglepetéstől és sokktól. Mint elhivatott komolyzene rajongó, nagyon is jól ismerte Charles Dacres munkásságát. Szinte minden cd lemezét megvásárolta, mert nagyon szerette a férfi játékát. Sőt, másfél évvel korábban egy koncertjére is eljutott a barátaival, ahol először Dacres mint zongoraművész, majd pedig, mint karmester lépett fel. „Ó, micsoda varázslatos este volt!”– villant fel Mirandában. „Charles Dacres pedig olyan… olyan… szexi!”

Most viszont nem sokkal ezelőtt olyan szerencsés szerencsétlen volt, hogy majdnem felborította a kedvencét. De a kottalapjait mindenesetre sikerült a vásárlók vizes cipőivel összepiszkolt padlóra dobatnia. „Ó, hogy lehetek ilyen lúzer? Miért nem tudtam egyszerűen csak meglátni őt, odamenni hozzá és autogramot kérni?”

A lány pár másodpercig még kábán bámult maga elé, majd megrántotta a vállát, és a hóna alatt az albummal a pénztárhoz ment. Kivárta a sorát, kifizette a könyvet, és bánatos örömmel látta, hogy közben az eső is elállt. Már nem akart minél hamarabb hazaérni, helyette inkább folytatta az eredeti útját, és besétált a Central Parkba. Mélyen beszívta a vizes föld, a fű és a fák illatát, és ráérősen andalogni kezdett. A lábán bakancs volt, így cseppet sem tartott attól, amikor letért az útról, hogy beázik a cipője. Csak ment, amerre kedve tartotta, és a véletlen találkozáson elmélkedett.

„Charles Dacres… Tényleg milyen furcsa színű a szeme! Egészen halványzöld… majdnem fehér! Nyugtalanító szempár… és én belenézhettem! Ó, milyen fantasztikus volt!”

Mirandát az ábrándozásból felriasztotta az a tény, hogy hirtelen kisütött a nap.

„Jaj, bárcsak láthatnék szivárványt!” A kérését pedig, mintha meghallgatták volna az égiek: a park fölött először csak halványan, majd egyre erősebben megjelent a szivárvány.

Miranda mosolyogva nézte, és egyre közelebb sietett a jelenséghez. Tudta, hogy átmenni nem tud alatta, de szerette volna érezni, hogy majdnem…

És ekkor a háta mögött megszólalt egy nemrég hallott, némi akcentussal fűszerezett mély férfihang.

-Ugye, milyen szép?

Miranda megpördült, és felnézett Charles Dacres szeplős arcára.

-Ó… - szaladt ki belőle a meglepetés hangja, miközben a szíve nagyot dobbant, és repesni kezdett az örömtől. – Maga mit keres itt?

-Egy kis nyugalmat – mosolygott a férfi, - de helyette magát találtam!

-Én igazán nem követtem magát! - Miranda boldogsága rögvest elillant, és olyan felháborodottan nézett a férfira, hogy az védekezőn maga elé emelte a kezét.

-Tudom, tudom, le ne harapja a fejem! Láttam, ahogy elsétált előttem, és arra gondoltam, hogy itt az alkalom arra, hogy bocsánatot kérjek.

-Tőlem? – A lány sötét szemei hatalmasra nyíltak.

-Igen. Mert goromba voltam magával a könyvesboltban. Szóval ezennel ünnepélyesen elnézést kérek a faragatlan viselkedésemért, kedves Miss…

-Bailey. Miranda Bailey. – mutatkozott be, és kezet nyújtott a zongoraművésznek. - De miért mondja, hogy goromba volt velem?

-Azért, Miranda, - felelte a férfi, még nagy tenyerében tartva a lány kezét, - mert maga kedves volt, és segítőkész, én meg csak arra gondoltam, hogy sárosak lettek a kottáim, és magára förmedtem. Tudja, a nevem miatt.

-Ja, az! Igen, kissé furcsa volt, de tudja, megértem. Ha az én rajzaim kerültek volna a földre, nem biztos, hogy türtőztetni tudtam volna magam.

A férfi érdeklődéssel nézett a lányra.

-A rajzai? Miért? Maga festő talán?

-Nem, - nevette el magát Miranda – nem festő vagyok! Annál sokkal jobb! Grafikus vagyok, és mesekönyvekhez készítek illusztrációkat.

-Hát, ez igazán izgalmasan hangzik! Nincs kedve mesélni a munkájáról egy kávé mellett? Hiába süt most a nap, azért egy kissé hűvös van itt álldogálni a vizes fűben, nem gondolja?

Mirandával egy pillanatra megfordult a világ.

„Micsoda?! Charles Dacres, a Nagy Charles Dacres kávézni hív engem?! Nyomban csípjen meg valaki!”

Igyekezett közömbös, vagy legalábbis nem túl izgatott hangon válaszolni.

-Nos, szívesen beülök magával valahová, de nem lesz kellemetlen, hogy velem látják?

A férfi halk, de dallamos hangon felnevetett.

-Ugyan miért lenne kellemetlen?

-Nem is tudom…Csak gondoltam, hátha…

-Maga csak ne gondoljon ilyen butaságokat, hanem inkább jöjjön velem, ismerek itt egy nagyon kellemes kis kávézót!

Mosolyogva a karját nyújtotta Mirandának, aki elfogadta azt, és közben azon tűnődött, vajon a barátai elhiszik-e majd neki a történteket.