Az ismerősök szemében ők voltak az
álompár, akiket mindenki irigyelt, és soha, senkinek nem jutott eszébe, hogy az
asszony arcán az erős smink esetleg egy ütés nyomait leplezi.
Mindenki csak a külsőségekre figyelt,
a csodált szépasszony bánatos pillantását azonban senki nem vette észre.
Nem sokkal később, amikor kiderült,
hogy gyereket vár, a férjével szinte madarat lehetett volna fogatni. Újra
megesküdött, hogy most aztán tényleg megváltozik… Ezután már igazán soha többé…
És bocsásson meg még egyszer…
Ő pedig megtette.
Már csak azért is, mert egyre inkább
úgy hitte, hogy ő provokálja ki a viselkedésével a verést. Pedig igyekezett
kedves, csendes és szolgálatkész lenni, a férje mégis gyakran, minden ok nélkül
bedühödött rá.
Ám a terhessége alatt valóban
visszatért közéjük a béke és a szeretet. A férje figyelmes volt, gondoskodó és
éppen olyan elbűvölő, mint a szerelmük kezdetén.
De az idillnek a kislányuk születése
után hamar vége lett.
A férje kimaradozott, és minden
problémájáért a feleségét hibáztatta.
Ő pedig szinte már rettegett, amikor
meghallotta, hogy esténként hazaért a párja…
Tudta jól, hogy csak egy szavába
kerülne, a szülei azonnal érte mennének, és hazavinnék őt a gyerekkel együtt.
Ám ő mégis félt megmondani nekik,
hogy milyen életet él.
Szegény szülei pedig nem tudtak
semmiről.
Mert, amikor nagy ritkán találkoztak,
ő sosem beszélt a problémáiról, az ütések nyomait pedig jótékonyan eltakarták a
ruhái, vagy a sminkje.
A fiatal nő már csak hangtalanul
sírdogált a fürdőszobában, amikor meghallotta a gyermeke hangját, aki akkor
ébredt fel. Felállt a kád széléről, ahol ült, közben felszisszent, mert egy
előző napi kemény ütéstől – aminek az étkező asztal sarka adta a párját -,
belenyilallt a fájdalom az oldalába.
Mielőtt kilépett volna a
fürdőszobából, futó pillantást vetett a tükörbe, és megrémült az arctól, amely
visszanézett rá.
Egy elgyötört tekintetű, feldagadt
ajkú, vadidegen nő állt vele szemben.
És abban a pillanatban eszébe jutott
az „átok”. És arra gondolt, hogy igen, ez az élet, ez a szenvedés a büntetése.
Nem jár, - nem járhat - neki
boldogság, hiszen ő is sokakat megbántott. Bele kell törődnie a sorsába, és el
kell fogadnia, hogy rá már sosem vár nyugodt, kiegyensúlyozott élet. Hogy az ő
egyetlen öröme már csak a kislánya lehet, akinek szüksége van rá.
Ezért kell eltűrnie a férje
brutalitását, és visszanyelni a könnyeket…
Besietett a gyerekszobába, és magához
ölelte a gyereket, miközben tovább kavarogtak a gondolatai.
Nem! Nem! Nem!
Éppen a gyerek miatt nem mehet ez így
tovább!
Éppen a kislánya miatt kell ennek
véget vetnie! Mert mi van akkor, ha a férje egyszer a gyerekre emel kezet?
Eddig sosem bántotta a kicsit, de gyakran ordított vele… És előző nap már látta
a szemében ugyanazt a gyilkos dühöt.. Ahogy a gyerekre nézett… Mint ahogy őrá
szokott… verés előtt…
De kezet tegnap végül csak őrá emelt.
Pedig ő igyekezett elkerülni az
útjából. Szó nélkül, gyorsan elé tette a vacsorát, és már húzódott is hátra, ne
legyen szem előtt. De hiába.
A férje desszertnek az ő vérét
akarta.
Belekötött a terítékbe és kritizálta
az ételt. Nyilvánvaló volt, hogy okot keres a brutalitásra, ő pedig
beletörődött az elkerülhetetlenbe.
Csak azon imádkozott, miközben az
ütlegek az arcát és a testét érték, hogy legyen már vége minél hamarabb az
egésznek.
És hogy a gyerek, aki a másik
szobában játszott a járókájában, ne ijedjen meg a törés-zúzás hangjától, meg az
apja ordításától. Rémült sírásával nem adjon rá okot, hogy az apja haragja
ellene forduljon, és az indulatait az ő védtelen kis testén is levezesse…
Igen, a férje tegnap még csak őrá emelt
kezet.
De eltorzult agyában már biztosan
felrémlett, hogy a kislányt is bántani fogja.
Csakhogy ő ezt nem fogja hagyni! Akár
az élete árán is megvédi a gyermekét!
Tennie kell valamit, hogy a férje
soha ne emelhessen kezet erre az ártatlan kislányra!
Cselekednie kell addig, ameddig még
nem késő!
Ó, igen, valamit tennie kell!
Segítséget kell kérnie valakitől…
Valakitől, akiben megbízik, aki
azonnal elviszi őket innen…
Valaki, aki őt mindennél és
mindenkinél jobban szereti…
A fiatalasszony elég erőt és valódi eltökéltséget
érzett magában, amikor ölében a gyerekkel, kikereste a telefonján azt a
bizonyos számot.
-Ma-ma – mondta a pici gyerek,
miközben szorosan az anyjához bújt.
-Semmi baj – mosolygott rá az asszony
a könnyein át. – Most már semmi baj!
– Azzal benyomta a hívás gombot a
készülékén.
A hívott fél pár pillanattal később
már fogadta is a hívást.
A nő szemét ismét elfutotta a könny,
de nem hátrált meg és remegő hangon beleszólt a készülékbe:
-Anya, kérlek, vigyél haza minket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése