Bajza utca

„Van a Bajza utca sarkán egy kis palota,

Kisasszony, ha boldogtalan, jöjjön el oda…”

Hány év telt már el azóta, hogy ő a Bajza utcába járt randevúra! Jobb, ha nem is kezdi el számolgatni.

És mégis…

Valahányszor az Andrássy úton volt dolga, mindig eszébe jutott ez az operett betétdal.

És a szőke fiú, akibe akkoriban halálosan szerelmes volt…

Húszévesek voltak, és azt hitték, hogy a kettejüket összekötő érzés örökké tart.

De tévedtek.

Mire elvégezték az egyetemet, már külön voltak.

Ha jól belegondol, akkor már meg sem tudja mondani, hogy mi választotta szét őket…

Talán az, hogy mást akartak az élettől.

A fiú esküvőre, családra vágyott, ő viszont még élni szeretett volna. Karriert csinálni, utazgatni – csak vele, kettesben.

Vágyott gyerekre is, persze, de nem olyan korán.

Szerelme viszont abban, hogy még nem kívánt anya lenni, azt látta, hogy nem szereti őt eléggé.

Vita vitát követett.

Veszekedés pedig veszekedést.

Aztán egyszer csak már nem kiabáltak egymással.

Sőt, nem is beszéltek.

Ritkultak a találkozások is.

Végül megszűntek.

Még csak el sem búcsúztak egymástól.

Ő eleinte azt várta, hogy a fiú felkeresi, és rendbe hozhatják a kapcsolatukat.

De hiába reménykedett.

Egy ideig tartotta magát, aztán feladta a büszkeségét, és elment a Bajza utcába.

A fiú azonban már nem lakott ott.

Az édesanyja elmondta, hogy vidékre ment dolgozni. Oda, ahol az új kedvese él. Akivel már az esküvőt tervezik.

Sápadtan botorkált haza, és napokig alig evett, annyira megviselte a hír.

Aztán összeszedte magát, és valóra váltotta a terveit.

Vezető beosztásban dolgozott, sokat utazott, aztán férjhez ment egy hasonló egzisztenciával rendelkező férfihoz.

Nem volt szerelmes belé – nem annyira, mint amennyire a fiúba volt régen.

De jó élete volt, és tulajdonképpen boldog is.

Legalábbis ezzel áltatta magát.

Aztán egy reggel arra ébredt, hogy hazugság az egész.

Unta az életét, gyűlölte, hogy minden megszokásból történik.

Attól sem borult ki, hogy megtudta: a férje szeretőt tart.

A válás kimondása óta egyedül élt, de nem volt magányos.

Még mindig szeretett utazgatni, és egy baráti társasággal sokfelé eljutott. Együtt jártak szórakozni is, színházba mentek, vagy vacsorázni, és mindig remekül érezte magát.

Voltak futó viszonyai, de egyik sem érintette meg a szívét.

Tisztában volt vele, hogy már így fogja leélni az életét.

De nem akart belegondolni.

Mert akkor kénytelen lett volna önmagát hibáztatni azért, amiért ide jutott…

Gondolatban megrázta a fejét, kihúzta magát, és elsétált az előtt a bizonyos ház előtt.

Elfordult, hogy ne lássa a kaput, melyen annyiszor bement.

Ne nézzen fel az ablakra, amelyen át annyiszor látta a napfelkeltét.

Vele…

Igyekezetében, hogy minél előbb elkerüljön a ház elől, figyelmetlenül lépett le a járdáról úgy, hogy körül sem nézett.

Az autó nagyot fékezett, még időben ahhoz, hogy ne üsse el őt.

A sofőr feltépte az ajtót, és ingerülten kérdezte, hogy miért nem figyelt, hangjából mégis aggodalom csendült ki.

Ő az ijedségtől megrémült, és kissé el is szédült, így csak a pillantásával tudott elnézést kérni a hozzá siető férfitól.

És amint ránézett, a hevesen dobogó szíve kihagyott két ütemet…

A szőke fiú volt a vezető.

Igaz, már bőven benne járt a férfikorban, és a haja is inkább ősz volt, mint szőke, de nem tévedett.

Ő volt az.

A régi szerelme is azonnal felismerte őt, és minden további szó nélkül beültette az autóba.

Nagyon régen látták egymást utoljára.

Nagyon sok mindent kellett megbeszélniük…