Egészen véletlenül találkoztak.
Az egyik befelé tartott a metró aluljáróba, a másik pedig
kifelé onnan.
Azonnal megismerték és mosolyogva köszöntötték egymást.
Kölcsönösen megállapították, hogy egyikük sem változott…
A férfi szíve hatalmasat dobbant, amikor megpillantotta a
nőt. Még mindig nem tette magát túl a viszonyukon, pedig azóta már több mint huszonöt
év telt el.
Nem tudott betelni az asszony látványával.
Legszívesebben ölbe kapta, és csak csókolta-csókolta volna!
Hát igen, tényleg nem sokat változott.
Idősebb, asszonyosabb lett, persze, de a mosolya és a huncut
pillantása még mindig ugyanolyan, mint akkor volt.
Vajon mi lett volna, ha annak idején együtt maradnak és
összeházasodnak? Talán még együtt élnének? Vagy elváltak volna az útjaik?
A nő még túl fiatal volt, alig húszéves, amikor találkoztak,
és azonnal megbabonázta őt, a negyvenes, meglett családapát.
A levegő már az első beszélgetésük alkalmával izzott
közöttük, de ő – gyávaságból? -, nem merte találkozóra hívni a lányt. De úgy
intézte a dolgait, hogy gyakran összefusson vele. Mert tudta, érezte, hogy a lány is vonzódik hozzá.
Hiszen miért incselkedett volna vele? Miért provokálta volna?
Ó, igen… Éjszakákon át gyötrődött, mialatt a felesége mélyen
aludt mellette, hogy kikezdjen-e azzal a fiatal nővel…
Az esze azt súgta, hogy kerülje, és felejtse el, de a szíve
hozzá hajtotta.
Az eszével tudta, hogy a kapcsolatuknak semmi jövője nem
lehet a hatalmas korkülönbség és az ő családi állapota miatt, mégis úgy járt a
lány után, mint egy kiskutya.
És, mert a szíve végül legyőzte az eszét, randevúra hívta a
fiatal nőt. És meglepte egy plüss kutyával. Hogy mindig őrá emlékeztesse…
Vajon megvan még neki az a játék?
Vagy kidobta ugyanúgy, ahogy őt, magát is?
A férfi magában felsóhajtott.
Józannak éppen nem nevezhető ésszel végül is mit gondolt?
Miben reménykedett? Hogy egy alig-felnőtt, szinte még kamasz lány éppen vele
fogja összekötni az életét?
Nagyon fájt, majdnem beleőrült, amikor meglátta őt egy másik
fickóval. Egy fiatal férfival.
Egy korban hozzáillő, fiatal férfival.
A lány nem tagadott, és nem is magyarázkodott, amikor azon
az utolsó estén bevallotta neki, hogy leselkedett utána.
Higgadtan szakítottak.
Vagyis hát…
Ő volt az, aki nem tudott nyugodt maradni.
Mert még szeretni, érezni akarta a lányt.
Még egyszer.
Utoljára.
És azt sem bánta, hogy csak szánalomból kapta meg az
ölelését…
Most pedig itt áll vele szemben, ragyogón, fiatalon és
vonzón, miközben ő maga öregember lett.
Az asszony széles mosoly mögé rejtette a megdöbbenését.
Legszívesebben úgy tett volna, mintha nem ismerné meg a
férfit, de amint a pillantásuk találkozott, tudta, hogy késő. Nem bújhat el.
Pedig jaj, de szeretett volna!
Még ma is belepirul, ha arra gondol, ami akkor történt…
Rettenetesen szégyelli!
Fiatal volt, nemtörődöm és tapasztalatlan.
Próbálgatta az oroszlánkörmeit, és mérhetetlenül büszke volt
rá, hogy egy komoly, meglett férfit bolondított el.
Nem érdekelte, hogy a kiszemeltje családos, nem érzett
együtt sem a feleségével, sem a gyerekeivel. Miért is tette volna?
Fogalma sem volt még akkor sem a felelősségről, sem az igazi
szerelemről.
Számára pusztán játék volt az egész.
Csak az érdekelte, hogy a férfi remegjen érte.
Azt akarta, hogy elveszítse a fejét.
És amint elérte a célját, többé már nem törődött vele.
Nyűg lett a ragaszkodása, unalmas a rajongása.
Szabadulni akart a bárgyú, szerelmes pillantásától, és
hallani sem akart közös jövőről.
Igyekezett finoman szakítani, de a férfi nem figyelt rá.
Csak akkor fogta fel, hogy vége, amikor a szeme láttára
csókolt meg egy korban hozzáillő fiatalembert.
Akkor végre megértette az apró jeleket.
És összeomlott.
Szánalmas volt, ahogy kapaszkodott belé.
Szánalmas volt, ahogy könyörgött.
És ő meg is szánta…
Azóta sok mindent megélt már.
Megtanulta, hogy mit jelent a szerelem, a szeretet, a család
és az összetartozás. Megértette azt is, hogy milyen csúnya játékot játszott
azzal az emberrel, aki most ott állt vele szemben.
És azzal kért tőle bocsánatot, hogy nem kerülte el a
találkozást.
A férfi és a nő mosolyogva ölelték át egymást búcsúzóul.
Az egyik befelé ment a metró aluljáróba, a másik az
autóbuszhoz tartott.
A férfi arra gondolt: bárcsak…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése